Nekem a Balathlon… – Vincze András publicisztikája

„Nekem a Balaton a Riviéra,
Napozni ott szeretek a homokon,
Nekem csak jó estét a buona sera,
nem töröm más szavakon a kobakom.”„Nekem a Balaton a Riviéra,
Napozni ott szeretek a homokon,
Nekem csak jó estét a buona sera,
nem töröm más szavakon a kobakom.”

Finoman fogalmazva sem vagyok lelkes retrózene-rajongó, de az elmúlt napokban a gyerekkoromban sokat hallott Németh Lehel-sláger szövege és dallama kalapál a fülemben – no, most már kicsit elegem is van belőle.

Amúgy a kissé eltorzított szövegem úgy szól, hogy „Nekem a Balathlon nem a Riviéra...”

Nem elütés: ezúttal a Balathlon elnevezésű kihívásról szól majd a történet, és igen, ezzel párhuzamosan megint főleg a futásról lesz szó.

Néhány évvel ezelőtt elkapott a bizonyítási vágy: naná, hogy majd (én is) ultrafutó leszek! Lehetőleg azonnal... Természetesen az első félmaratonit sem sikerült szenvedés nélkül lefutni, de már annál a semmi teljesítésnél is ott lebegett a szemem előtt a nagy „Ő”, vagyis az egyéni balatoni tókerülés hőstette, a több mint 200 kilométernyi kocogás szintidőn belül.

Na persze...

Aztán – szerencsére – jöttek a különféle tapasztalások, s a rádöbbenés, amelyekkel együtt szelídült a hőstettőrület is: oké, legyen csak két Velencei-tó-kör, körülbelül 56 kilométer, ami hallásra alig több mint egy maratoni, no de érzésre... Az a félszáz kilométer is bőven elég volt az irodai munkában elpuhult lábaknak, de nem volt elég arra, hogy visszarántson a realitás talajára. S itt elérkezünk e történet sarokpontjához, a világot eluraló nagy futásbumm alaptételéhez, vagyis – a magam példájából kiindulva – a gyakorta önkontroll nélküli bizonyítási kényszerhez. Amikor az embernek már a sok sem elég.

Ma már persze a sok befejezetlen, csalódást jelentő táv tükrében felteszem magamnak a kérdést: ha nem kevés kínnal futok egy kört a Velencei-tó körül, akkor vajon miért akarok még egyet rátenni? Miért akarok a többnél is többet, ha szó szerint belebukom a próbákba, tudva ráadásul, hogy a kudarcoknak tucatnyi oka volt és van, az esti pizzaszelettől kezdve a stresszfaktoron át a gyatra alvásig, és mégis, rendületlenül vágyom a hősstátuszt. Ha nem ment az 56 ezer méter, akkor muszáj volt megpróbálni a 111 kilométert (Ultra Tisza-tó), egyszer, sőt kétszer, miközben a fél távig sem vitt el soha a lábam, s ha még azok a torzó vánszorgások sem voltak elegek, akkor el kellett (kellett?!) indulni a 85 kilométeres terepversenyen, s bőven szintidőn túl beszédelegni a célba.

Miért akarom ezt?

Muszáj, kell, csak azért is megcsinálom, az nem létezik, hogy nem sikerül, ez a trend – ilyen és ehhez hasonló önbecsapó önvigasztalások, önbiztatások, vagyis megannyi önzőség cikázik a lélekben, fejben, amikor az ember megpróbálja elérni az önmaga számára túlzó magasságba helyezett célt.

Tehát újra csak az a kérdés: miért?!

Mondják, a felgyorsult élet nem engedi meg, hogy az ember belássa az alkalmatlanságát, kellemetlen szembesülni azzal, hogy igenis lehetünk gyarlók, ügyetlenkék, erőtlenebbek, öregebbek, ványadtabbak, pufibbak, totyogósabbak, úgy, hogy a virtuális világból idolok egész serege jön, sőt fut velünk szemben (illetve hagy le minket), s hát nincs olyan lélek, amelyet az ilyesmi hidegen hagyna. S amikor a hobbisportolóvá lett ember rálép a hosszú kilométerekhez vezető útra, akkor az hirtelen oly rövidnek tetszik: hoppá, hiszen van online edzésterv, nicsak, kapható SMR-henger, olálá, mindent megmutat a futóóra, létezik pulzuskontroll, felgyorsít a résztávozás, de azt senki sem mondja (vagy ha mondja, hát a dicsőségvágy mohóságában ki figyel oda...), hogy (ön)ismeret, (ön)erő, (ön)fegyelem és olykor-olykor (ön)kritika nélkül biztosan nem sikerülhet megvalósítani az álmokat. Futva főleg nem...

A küzdelemrekeszeink vannak rosszul „beállítva”, s mi, modern emberek eljutottunk az irigylés szédítően magas szintjére: mit nekünk az ókori legenda küzdelme, már nemcsak egy maratonit kocogunk le, hanem mindjárt hármat, nem egy hegycsúcsra kapaszkodunk fel, hanem ötre, nem egy napot akarunk egyben megélni, hanem mindjárt hetet. Ez a vágyhalmaz eredeztethette a legfrissebb próbálkozás édes-keserű élményét, amikor beálltam a Balathlon elnevezésű teljesítés rajtjába. S hozzáteszem: ezzel a kihívással tényleg minden rendben van. Nem kell ezer és ezer ember között nyomorogni, merthogy instant versenyről van szó, a 208 kilométerre kimért tókör egyben vagy akár több szakaszban is teljesíthető bringázva, gyalogolva, futva, egy vagy akár négy nap alatt. Nincs rajtkényszer, a Balaton megkerülése során a megadott helyszíneken a mobilkészülékek segítségével QR-kódokat kell beolvasni, igazolandó, hogy megérkeztünk a kiválasztott teljesítésünk egy-egy jelentősebb pontjához, s bár vannak szintidők, ugyanakkor ha valaki nem akarja ezt a kényszert sem magával cipelni az út során, dönthet úgy, hogy komfortzónán belül maradva csak átéli a különleges élményt. Elrontani mindezt csak úgy lehet, ahogyan azt magam is tettem, ha valaki képtelen önmagával szemben elfogadni azt, hogy a teljesítéseinek vannak korlátai; mintha valaki a szent út, az el Camino lélektisztító távolságainak ugyanazzal a stresszeléssel vágna neki, ami a hétköznapokon is a rohanós, vibrálós létezésének üzemanyagát adja, s képtelen megnyugvásba süllyedni a kihívásra szánt órák vagy napok erejéig.

S itt lehet a bökkenő velem is. Amikor eljön a pillanat, hogy valóban csak a magam örömére futhassak, s – maradva az aktuális témánál – a Balathlon során alig túl a második kilométeren az aligai magas partról belenézhessek a magyar tenger csillogásába, aztán egy órával később láthassam az öreg, viharokban edzett siófoki villasorokat, valamikor délidőben elvegyülhessek a földvári forgatagban, majd a kora estébe szenderülő világban a szemesi Bagolyvár utcában a vén fák árnyékában érhessek el a Sóhajok hídjához, még akkor sem dobol más az agyamban, csak az, hogy nekem itt – győznöm kell!

Kell, kell és kell!

Bolond, őrült módon a magam felkészületlenségével, erőtlenségével megyek előre, észre sem véve, hogy Magyarország gyönyörűséges, fenséges utcaszakaszain trappolok át, s hogy engem nem a szürke törzsű platánsorok széltől zajongó zizegése, hanem a kifulladás zaja kísért. A különbség így aztán ég és föld, mert a futás lehetne a tapasztalás, az élménylátás csodája, nem pedig a hétköznapokban őrült ember kimerültségének gyötrelme; lehetne a Balatonaliga és Fonyód közötti táv gyönyörű, élménnyel teli 58 kilométer, ám a saját önzőségem, kivagyiságom miatt lett belőle kifulladásig, kimerültségig, dehidratáltságig, eléhezésig hajszolt 46 ezer méter.

Szóval, nekem a Balathlon (még) nem a Riviéra...

A kudarctól kicsit bölcsebb fejjel, a talmi, önző győzni akarástól megszabadult lélekkel írva ezt a jó néhány sort most arra gondolok: itthon, ezen a talpalatnyi földön kellene megtalálnunk önmagunkat. S e megtaláláshoz van tér, van idő, van verseny, ha már úgyis azt akarjuk, hogy hősökké váljunk, teljesítsünk valami nagyot, valami feledhetetlent, valami dicsekedésre okot adót. S miközben ebben a rossz, beteg, járványtól sújtott évben ezrek, százezrek, milliók panaszkodnak amiatt, hogy nincs sok lehetőség, ahol megmérethetnék a felkészültségüket, ahol kitombolhatná magát sportolói énjük, ahol érmet akaszthatnának a nyakukba, aközben van egy szelíd, békés út, amely Magyarország legszebb, víztől és az ég kékjétől kontúrozott tájain vezetve megtaníthat bárkit a kikapcsolódás és az önismeret csodájára, miközben nem kér se pénzt, se időt, se áldozatot, csak az önmagunkra való félnapnyi odafigyelést.

Ötvennyolc kilométer a Balaton mellett semmi kis távolság – és mégis az önzőség csomagját cipelve bele lehet bukni. Ráadásul csaknem négyszer annyi kilométer is vár azokra, akikben valóban van annyi izom-, és ami a legfontosabb, van annyi lelkierő, hogy ezt a zarándoklatot a maguk odafigyelésével, bölcsességével, felkészültségével átéljék. Az információözönben őrjöngő interneten érdemes is rákeresni, milyen kevesen vannak, akik elmondhatják magukról, hogy nekik a Balathlon a Riviéra.

Magam a rohanástól, az önző és beteljesületlen futóvágytól, egyszersmind az újabb hosszú távú próbában megélt kudarc után irigyen arra gondolok (késő bánat!), hogy tényleg gyönyörű, s boldogsággal teli útjuk lehetett...

Célba értek.