Kapaszkodók – Csinta Samu publicisztikája

Sokszorosan alátámasztott igazság, hogy néha a legegyértelműbb tények is bizonyíték után kiáltanak, ha azokat mások hosszú időn keresztül folyamatosan kétségbe vonják vagy egyenesen nem létezőnek nyilvánítják. Trianon centenáriumának esztendejében pláne nehezen elfojtható késztetés újabb és újabb nyomainkat felfedezni a Kárpát-medence száz éve más impérium alá tartozó részein. Változatlanul megnyugtató érzés viszont, hogy minden ásónyom után bizonyító, megtartó erejű emlékek bukkannak elő a jól dokumentált legutóbbi század rétegei alól.

Valami hasonló ösztökéléstől vezérelve akadtam bele abba a képbe, amint a kerékpár 1879-es budapesti megjelenése után röviddel Kolozsvár utcáin is feltűntek az első kerekesek. Mint majdnem minden „eszetlen” újdonság esetében, a közönség ellenszenvvel fogadta a feltűnést okozó közlekedési eszközt, így évekbe telt, míg meghaladta a tízet a kerékpár-tulajdonosok száma. A helyi atlétikai egyesület, a KAC megalakított kerékpároscsoportja azonban visszafordíthatatlanul elindította a sportág fejlődését Kolozsváron.

A város első kerekesei között tartják számon dr. Istvánffy Gyulát. Sok minden fűződik a nevéhez a kolozsvári botanikus kert megteremtésétől a budapesti Magyar Királyi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás létrehozásáig, mégis maradjunk a kétkerekű sportnál. Neki – mint hóbortos tudósnak – inkább elnézték, amikor megjelent járgányával a Sétatéren, talán a mozgalom elfogadtatását szolgáló diplomáciai meggondolásokból is ő lett az első kerékpároskör vezetője, majd 1890-től a Kolozsvári Kerékpáros Egylet első elnöke. Még akkor is, ha kerekezése elsősorban nem sportcélú volt, ily jellegű kirándulásait többnyire tudományos kutatások vezérelték, akár a Fekete-tengerig is képes volt elbiciklizni holmi moszatokért, írta róla nemrég Killyéni András kolozsvári sporttörténész.

A kerékpárosság kézikönyve című munkája viszont már jelentős sporttörténeti értékű. Még Kolozsváron írta, majd Budapestre távozása után a fővárosban jelentette meg. Ebben gyakorlati útmutatásokat is közölt a kerékpározás tanulásáról, a jármű alkotóelemeiről, a hajtásról, az utazásról és a karbantartásról, valamint az edzésről és a ruházatról. Persze nem ezért választották az akadémia levelező, 1920-tól pedig rendes tagjává, de kevés sportág mondhatja el magáról, hogy hasonló tudományos szaktekintély vezérelte az első lépéseit.

Az újítás szellemének, termékei pártolásának persze kik lehetnének elkötelezettebb apostolai, mint a művelt fők, akik a Trianon előtti Erdélyben elsősorban a kincses városban tömörültek, hiszen a Ferenc József Tudományegyetem nemcsak kitermelte, de mágnesként maga köré is vonzotta a tehetséges embereket. Ők alkották az impériumváltásnak azt az áldozati generációját, amelynek tagjai a román államra való hűségesküt megtagadva nem maradhattak emberi és szakmai kiteljesedésük helyszínein.

De ezen emlékek nélkül is nehéz lenne lélekháborgás nélkül írni az erdélyi magyarság jelenlegi dolgairól mindazok után, ami mostanában zajlik a román parlamentben. Trianon centenáriuma ugyanis a román felet sem hagyja érzéketlenül. A száz évvel ezelőtti aláírás történelmi pillanata és jelentősége eddig szinte nem is létezett a román köztudatban, az Erdély bekebelezését jelentő nagy egyesülést 1918. december elsejétől datálják, így az átcsatolás jogi aktusának tudatosítását csak valamilyen sokkszerű élmény révén ítélték megvalósíthatónak a mai illetékesek. Ez történt meg tegnap Bukarestben, a törvényerőre emelkedett Trianon-emléknap innentől kezdve évente újabb mementóként szolgál a szenvedő fél számára.

A békediktátum következményeinek tanúi közül egyre kevesebbeket tudunk immár szóra bírni. Ők is többnyire gyermekként hallgathatták az öregek emlékezéseit, aztán mindenki indult a maga útján iskola, szakma, emberré válás felé. A sportolni vágyók tanult rétegeit, a katonákat különösen vonzotta a vívás, mint egy jobb sorsra érdemes világ emléke, persze többnyire fordított sorrendben, mint ahogy Istvánffy professzor és a kerékpározás viszonya alakult. A tudós biológus halála után egy évvel, 1931-ben született dr. Uray Zoltán például gyerekként talált rá élete sportágára. Apja, Kolozsvár szorgalmas, jó nevű asztalosa entellektüelt akart nevelni egyetlen gyermekéből. Most mondhatnánk, hogy a vívás az értelmiséggé nevelés kötelező eleme, de nem lenne igaz. Zoltán az 1945. május elsejei rendezvényen figyelt fel először a vívókra, amint elegánsan, fehér ruhában, karddal a kezükben vonulnak fel. Persze ennek is volt némi előzménye, a kis magyar világ idején egy rokon tiszt két-két sporttőrrel, karddal és sisakkal ajándékozta meg a kisfiút. A barátokkal megnézték a sportlexikonban, mi is az az alapállás, szúrófegyver, vágófegyver, ezekkel az alapfogalmakkal és a Dumas-könyvek nyújtotta pluszmotivációval felvértezve jelentkeztek a volt katonatiszt Ozoray Schenker Lajos tanár úrnál. Három tojás volt egy vívólecke ára. Vagy fél vekni.

Azt mondja Uray, két dolog kísérte sokáig árnyékként sportolói életét. Az egyik a magyarsága, másik édesapja „kizsákmányolói” státusa. Bár állandó tagja volt a román válogatottnak, az 1952-es helsinki játékok előtt hiába végzett másodikként az országos bajnokságon és a válogatóversenyen egyaránt, a tőrcsapatban csak tartalék lehetett. Két civil és két katonatiszt alkotta a Helsinkibe nevezett román együttest, az utóbbiak már a néphadsereg neveltjei, a frissen alapított katonaklub sportolói voltak. Egyfajta kárpótlásként párbajtőrben indulhatott Zoltán, amelyben – a tőrhöz képest legalábbis egyértelműen – amatőr volt. Ki is esett hamar, élete egyik nagy élménye mégis a szocialista országok küldöttsége számára az Otaniemi-félszigeten kialakított olimpiai faluhoz kötődik. Egyik este a táborban sétálgattak, amikor szembetalálták magukat a magyar futballisták ötös-hatos csoportjával. Csapattársa, Szántay János harsánysága mindig messze hallatszott, Puskás Öcsi oda is lépett hozzájuk, és megkérdezte Uraytól: te fiú, te tudsz magyarul? Persze, válaszolta az kissé megijedve, hiszen a hátuk mögött mindig ott sétálgatott a szekus. Mire Puskás a maga közismert lazaságával: mitől vagytok úgy besz...rva?

„Miután az olimpiai kardverseny első három helyét Kovács, Gerevich és Berczelly vitte el, azt mondtuk magunknak, nem vagyunk emberek, ha nem megyünk át gratulálni. Megvártuk, míg a szekusunk elaludt, átosontunk a szomszédos barakkba, ahol nagy ünneplés zajlott. Bennünket is le akartak ültetni a paprikás csirke mellé, ennyire azonban mégsem ragadtattuk el magunkat, gratuláltunk és hazamentünk” – meséli ma is csillogó szemmel. Az azóta is Kolozsváron élő, immár a kilencvenedik életévéhez közeledő dr. Uray Zoltánból a biológiai tudományok doktora lett, a nukleáris orvos-gyógyászatban találta meg a helyét, kiemelkedő eredményeiért 1998-ban az MTA külső tagjává választották, majd Arany János-éremmel tüntették ki.

Aligha elítélendő, hogy sokan az inkább félig üres pohár érzetével készülődnek a június 4-i évfordulóra. Még ha korántsem azzal a kilátástalansággal, amelybe süppedve a száz évvel ezelőtti eleink azon sem csodálkoztak volna, ha soha többé nem kel fel a nap, de folyamatosan kapaszkodók után kutatva. Ezért aztán kár lenne elfelednünk, hogy a mérleg másik serpenyőjében ott van több mint egymillió aláírás – köztük sok sportolóé – a Székely Nemzeti Tanács által a nemzeti régiók ügyében indított európai polgári kezdeményezés támogatására. Miközben Trianon immár két ország emléknapja lett. A téma korabeli terminológiájában sok minden mást jelentett. A „gloire” és a gyász viszonyrendszere viszont változatlan értelmű maradt.