A cella nyugalma – Csillag Péter publicisztikája

Azt hiszem, értem, mire gondolt Boris Johnson brit miniszterelnök, amikor a múlt héten úgy fogalmazott, a futballélet visszatérése jó hatással lesz az általános morálra. Noha a gyorsan elrendelt közvélemény-kutatás szerint az angol állampolgároknak mindössze 19 százaléka érzi úgy, hogy a Premier League újraindulásától kiegyenesedne az élete, magabiztosabban mozogna a világban, könnyebben viselné el a megpróbáltatásokat, a kormányfő szavain érdemes elmerengeni. Tudjuk jól, az angol bajnokság motorját berúgni súlyos anyagi érdek, maga Richard Masters, a PL ügyvezetője becsülte úgy, hogy az idény idő előtti lezárása mintegy egymilliárd font veszteséget hozna. Afelől sincs kétség, hogy sokan osztják a Tottenhamtől a Newcastle-nak kölcsönadott angol válogatott balhátvéd, Danny Rose álláspontját, a játékszkeptikus futballista nyers kijelentésével csapott a nyilvánosság arcába: „Lesz.rom a nemzeti morált, amikor emberi életek vannak veszélyben.”

Ha azonban lehántjuk a vitáról a pénzügyi vonatkozásokat és az egyébként kétségtelenül megalapozott egészségügyi-biztonsági megfontolásokat, azt látjuk, hogy a futball – vagy talán helyesebb itt általánosan a sportról beszélni – megkülönböztetett szerepet kap a koronavírus-járványból éledező világ gondolkodásában. Ahogyan a régi Kispál-számban a televízió jelzi a nagy változásokat („A tv-t hagyom a hónom alatt, hogy lemérje a lázát a világnak”), manapság a sportélet helyzete adja meg talán a legegyértelműbb diagnózist arról, hogy az adott ország, társadalom hol áll a lábadozás folyamatában. Amíg becsukott stadionok, elkordonozott bejáratok, árválkodó játékterek jelentik a karanténba zárt sport halott színtereit, messze még a visszatérés az egészséges, lüktető mindennapokhoz. A társadalmi gyógyulásnak biztató mutatója viszont az újrainduló bajnokság, a mégoly szigorú körülmények között megrendezett mérkőzés vagy sportverseny (és itt persze nem az olyan őrült ámokfutásra kell gondolni, amilyen például a fertőzésbe melldöngetve belerohanó fehérorosz labdarúgásé). Amikor pedig elérkezik a várva várt pillanat, hogy ismét telt házas stadionokban, a maga teljességében mutatkozik meg az ezerarcú sport minden szépsége, a hosszú hónapok nyűgét, küzdelmét maga mögött hagyó sport- és társadalomközösséget alighanem gyógyultnak nyilváníthatjuk. Akkor majd eljön a számvetés gyötrelmes pillanata is, a vírus áldozatainak, a járvány okozta veszteségeknek, a sportvilág sebeinek maradéktalan számbavételével.

Ám talán marad utána más is.

„A világ sohasem lesz már olyan, mint korábban” – hallottuk újra és újra az elmúlt hónapok slágerbölcsességét amerikai sztárkutatótól, csacsogó tévécelebtől vagy éppen a koronavíruson áteső Fatih Terim török edzőcsillagtól. Ne áltassuk magunkat, nyilvánvalóan hiú ábránd, hogy a mostanság átélt rendkívüli leckéből tanulva az emberiség holnaptól leveti valamennyi hibáját – nem pöfög többé autóval, nem szennyezi magát műanyagkajával, nem feszegeti újra és újra az egyéni szükségletek határait –, ugyanakkor a karanténélet kevéssé kézzelfogható hozadékai valószínűleg leülepednek bennünk, gazdagíthatják jellemünket, tisztíthatják gondolkodásunkat. Hogy is mondta az említett Terim mester? „A vírus mindenkit próbára tesz, különböző módon: van, akinek a türelmét, másnak az intelligenciáját, megint másnak a megértését teszteli. Én a karantén után elhatároztam, hogy több időt töltök a családommal és a hozzám közel állókkal. Úgy próbálok élni, hogy amit teszek, békét adjon nekem. Megbocsátóbb leszek, és könnyebben elfogadom, ami velem történik. Olyan életet éltünk eddig, amelynek középpontjában a gyors fogyasztás állt. A vírus megálljt üzen az egész világnak.”

Megtanította, hogy a globalizmus szelleme lufiként pukkan szét, ha a külső körülmények arra késztetik az embert, hogy visszafaroljon természetes közegébe, valódi otthonába, legszűkebb családtagjai, hozzátartozói közé. Sokatmondó és bizonyos szempontból mellbevágó tapasztalat, hogy ha valóban baj van, a boldogulását, érvényesülését, szórakozását a nagyvilágban kereső ember szempillantás alatt elfelejti másodlagos céljait, és szinte gondolkodás nélkül engedelmeskedik a mindent felülíró belső parancsnak: hazajutni mindenáron! Hirtelen megerősödnek a gyökerek, a szülőföld, a család, a földrajzi vagy nemzeti kötelékek visszahúzzák a világjárót oda, ahonnan indult. Cristiano Ronaldo egyszer csak gyermekkora kedves színterén, Madeirán találta magát, Zlatan Ibrahimovic az átmenetileg „bezárt” Milan játékosaként a stockholmi Hammarbynál edzett az alkatához illő laza svédországi vírusvédelmi szabályok szerint, de említhetnénk kis magyar futballunk csillogó-villogó sztárját, Dzsudzsák Balázst, aki a rendkívüli helyzetben az Arab Emírségekből talált haza négy év után.

Éppen a koronavírus európai robbanása idején adta a kezembe egy kedves ismerős Kempis Tamás Ágoston-rendi szerzetes Krisztus követése című XV. századi művét, és a középkori szöveget böngészve meglepve találtam rá a karanténvilág egyszerű életvezetési tanácsaira. Mondatait a holland bibliamásoló a korabeli szerzeteseknek címezte, de mai környezetben éppúgy érvényes a begubózás hónapjait megélőkre, különös tekintettel a kirakatban töltött évek után váratlanul „sötétben maradt” sportolókra.

„Valaki azt mondta: Ahányszor csak emberek között voltam, emberségemben megrövidültem. [...] Ha azt akarod, hogy egészen összeszedhesd magad, vonulj vissza hálófülkédbe, zárd ki a világ zaját, amint írva van, nyugvóhelyeteken szálljatok magatokba. A cellában megtalálod azt, amit odakint gyakran elveszítesz. [...] Ha nem mennél ki, és nem nyitnád meg füledet a világban folyó haszontalan beszédre, az áldott békében jobban elmerülhetnél. Mihelyt új hírek hallásában keresed örömöd, föltétlenül megzavarodik szíved nyugalma.”

Szóval érteni vélem a brit miniszterelnököt, mert bár szívünk nyugalma valamelyest biztosan megzavarodik a világ újraindulásának egyre zajosabb híreitől, az élet mégiscsak úgy élet, ha a maga ritmusában pörög tovább – és a ritmust a sport segít megadni. Hétköznapjaink számos területén érzékeljük a keletkezett hiányt (sőt sok esetben az anyagi szorítást), hátrahőkölt a kultúra is, hosszú időre elnémultak a koncerttermek, a színházak, a mozik, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a sport fontosabb lenne a művészeti programoknál vagy a szórakozás más formáinál. Szimbolikus szerepe azonban egy csapásra magától értetődővé vált, ezzel is magyarázható, ha néha úgy érezzük, a valós súlyánál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki. Ki hitte volna például, hogy ezen a furcsa tavaszon Európa számos országában a kormány első emberének szájából halljuk, hogy mikor és hogyan indulhat újra a helyi labdarúgó-bajnokság?

A nyüzsgést megállítani nem lehet, a futballidény itt is, ott is folytatódik, a sport és az élet mindenütt lassan-lassan újraindul. De most már legalább tudjuk, miért tartja az indián mondás: időnként meg kell állnunk, hogy megvárjuk, míg utolér minket a lelkünk.