Érdeksérülések – Kun Zoltán publicisztikája

Egy ideje már én is a korábbinál jobban átérzem az utánpótlásban érdekelt versenyzők, edzők és szülők helyzetét: otthon a gyerkőcnek lemerülhetett a tabletje, mert hirtelen kitalálta, hogy olimpiai bajnok lesz.

Egy felelősségteljes, gyermekét szerető édesanya vagy édesapa ebben a helyzetben belecsap egyet a levegőbe, jó messzire hajítja a legókat, rosszabb esetben a tankönyvet, és már kezdi is szervezgetni a Los Angeles-i játékokat követő össznépi bulit.

Igaz, a hőssé válás útja barlangnyi kínnal van kikövezve, ezt Leónidasztól Puskásig sokan észrevehették. Most csak kettőt emelnék ki: az edzőt meg a pénzt.

Sokáig nagyon edzőellenes voltam, talán még a gimi focicsapata miatt. Korábban a srácok mindig röhögtek rajtam, hogy csakis akkor játszottam, amikor számbelileg nem voltunk meg, de ennél a helyzet valamivel árnyaltabb: mert akkor sem játszottam, amikor nem voltunk meg.

Voltunk néhányan, akik a futball miatt mentek a déli meccsekre, mások inkább a lógás kedvéért, na de az is egy észszerű indok. Általában éppen megvoltunk tizenegyen: elkezdődött a mérkőzés, talán egyszer labdába is értem, majd feltűnt az egyik elkéső játékosunk – lehetett ő igazolt futballista vagy éppen tesiből felmentett srác, mindegy volt, az amúgy tornatanár edző abban a pillanatban rám ordított: öreg, te gyere le! Öt perc után jólesik ez, ugye? Amikor ez fél szezon alatt harmadszor fordult elő, és a legújabb cserém egy olyan osztálytársam volt, akiről tudtam, hogy szó szerint soha életében nem focizott még, csak meg akarta úszni a matekórát, akkor mondtam magamban, köszönöm, ennyi volt – eljártam továbbra is a meccsekre, de inkább elsomfordáltam a pálya közeléből az elején, mert többet nem akartam kezdő lenni, még akkor sem, ha nélkülem csak tízen voltak. Hiszen így megmaradt a remény, hogy ha később kiegészülünk, nem le-, hanem, mondjuk, sérülés esetén becserélnek, és akár húsz teljes percet is játszhatok…

(Nem baj, ha most az összes komolyzenei ultra ki akar nyírni, de csak azért is leírom: az edzőinél persze van egy sokkal fölöslegesebb szakma is – a karmestereké. Néztem a Morricone-koncertet, nyolcezer ember leste kiguvadt szemmel, ahogy a mester szépen lendületesen köröz a kezével, csak százan nem pillantottak oda egyetlen másodpercre sem – akiknek elvileg vezényelt.)

Lehet, hogy annál a gimis sztorinál én voltam a hibás, netán inkább az edző, ez most már mindegy, nyilván sokkal fontosabb, hogy a gyerekkel ne történjék hasonló. Hozzáteszem gyorsan, nem panaszkodhatunk, megbízható tréner foglalkozik vele, én meg nem értek annyira az úszáshoz, hogy bármelyik döntését megkérdőjelezzem. Ugyanakkor kvázi az első pillanatban felvetődött egy probléma, amely talán most nem is probléma, de később nagyon könnyen azzá tud válni: mert ugye a gyerek élsportoló akar lenni – azaz én mint szülő azt várjam el az edzőtől, hogy holnaptól minden versenyt nyeressen meg vele, vagy az is elég lesz, ha az első négy-öt évben inkább egy fegyelmezett, egészséges fiatalt nevel belőle?

Elvileg könnyű a válasz, ám a jelek szerint mégsem az. Annyi, de annyi felháborodott szülővel beszélgettem más sportágakból is, akik azt vallják: menjen a francba az edző, hogy nem hajtja eléggé a gyereket, tíz-tizenkét évesen még csak a középkategóriát képviselik, miközben az lenne a cél, hogy sorra húzzák be a korosztályos aranyakat, hiszen csak így lehetnek majd felnőttként is eredményesek. Volt olyan klub, amelyben a szülők kétharmada összefogott, hogy másik edző kell, mert ez alkalmatlan, semmit sem nyernek vele – van ilyen megközelítés is, és még csak azt sem mondhatom, hogy nem teljesen érthető. De ez már önmagában is kényelmetlen a szerencsétlen számára, pláne úgy, hogy eközben a klub részéről is jöhet a nyomás: nyerni és nyerni kell, mert eredményre fizet a szövetség, kizárólag a győzelmekkel lehet kigazdálkodni a büdzsét. Ami talán megint csak jogos.

Szegény edző meg nem tud egyszerre megfelelni a munkáltatója, a dühös szülők, illetve önmaga filozófiájának: aztán vagy karakánul kiáll az igaza mellett, vagy a megélhetési kényszer miatt enged – esténként meg nagy búsan összeszámolja magában, hogy két-három év alatt hány gyereket vesztett el ő és a sportága, akik hetedikesként még országos bajnokok voltak, majd egyszer csak az „Azonnal a csúcsra!”-elv alapján kiégtek. És bár mi is sokszor az akadémiai felhozatal szerint ítélkezünk, például a futballklubok kapcsán, azért nagyon nem mindegy, hogy tizenhat-tizenhét esztendős fiataloktól várjuk-e – sőt, valójában követeljük – az eredményt, vagy kilencéves gyerekektől.

Na de menjünk tovább: jó az edző, egyre jobb a gyerek, jönnek a versenyek. Mi, szülők, meg megyünk a versenyekre, meccsekre, egyrészt szurkolni, másfelől meg valahogy csak el kell juttatni oda a gyerkőcöt.

Valamelyik lelátón egy vidéki háromgyerekes apukával beszélgettem, mindenki úszik náluk – ha már korán kell kelni, az mindegy, hogy egy vagy három kisfiú miatt, és így csak egyetlen helyre kell vinni a srácokat. A havi tagdíj mindenkinek tízezer forint, ez még teljesen normális, végül is uszodába jár a gyerek. Ha jön egy verseny, arra persze van nevezési díj, amit a szülő áll: ezer forint, de nem versenyenként, nem is gyerekenként – hanem számonként. Októberben két ilyen kétnapos megméretés volt, egy gyerek, mondjuk, indul összesen tíz számban, az már rögtön plusz másik harmincezer. Ehhez jön egy hosszabb, akár pesti autókázás, egy matrica, és akkor erre a hónapra a felszerelést, kaját nem is érintve hetvenötezer mínusszal számolhat.

Sok?

Ha sok is, talán ezek a kevésbé bosszantó dolgok, minden szülő tudja, mit vállal, mennyibe kerül a gyerek iskoláztatása, sportoltatása. A múltkor azonban vidékre kellett menni egy verseny miatt: az már, ugye, eleve jól kezdődik, hogy legyél ott szombat reggel fél kilencre egy csaknem kétszáz kilométerre fekvő településen, azaz a gyerek még hétvégén sem tud aludni. Budapestről öt-hat klub nevezett, talán egy-kettő vitt mikrobusszal néhány nagyobb srácot, az összes többinél a szülők egyesével mentek. (Egy édesanya mesélte, hogy ők különösen boldogok lehettek, összesen két ötvenes számban rajtolt a gyerkőc, azaz kétszer ötven másodperc miatt utaztak ennyit, de hát van ilyen.) Megállsz a városi uszoda mellett, immár kötelező parkolást is fizetned kell, ami egy napra szól, egy-két órára nem vásárolhatsz. Majd vedd meg a jegyed a pénztárnál (néha kétszer ötven másodpercért, ugye), ez nyolcszáz forint. Nyolcszáz forint egy utánpótlásversenyre – ha jól emlékszem, egy ezres volt nemrég a beugró a portugálok elleni vb-selejtezőre… Az egyik pesti uszodában ugyan olcsóbb a jegy, de ott a múltkor azzal szembesült a kolléga, hogy ha a hároméves gyereket le akarja vinni átöltöztetni, mert egyedül még nem tud, és mégse az edző bíbelődjön ilyesmivel, akkor ezerforintos úszójegyet kell váltania.

Tényleg: a tanfolyam díján felül kell még vetkőztetési díjat is fizetni?

Ugye az a kiindulópont mindenki számára, hogy a szülő – nem csak az úszópapák, -mamák – a gyerekéért minden pénzt kifizet. Tudja ezt anyuka, tudja edző bá, tudja a játékboltokban otthonos gyerkőc is, de tudja az egyesület, a parkolási társaság, az uszoda, az önkormányzat, a mezbeszállító, a versenyszervező, a szövetség, a büfés meg mindenki más. És ha mindenki csak a minimális sápot akarja levenni, szerencsétlen anyuka joggal érzi úgy, hogy összességében azért már pofátlan a lehúzás.

De mindeközben azt is elhiszem, hogy valamiből ki kell fizetni az edzőket, versenybírókat, a parkolási ellenőröket, bérelni kell például az uszodát, és a sort megint csak hosszan folytathatnánk, ha nem tartanék már nagyon ezen írás végén.

Úgyhogy zárszóként legfeljebb annyit: ebben a korban a gyerek a szülőtől és az edzőtől függ a leginkább. Bármelyikük érdekei sérülnek, a gyerek érdekei is sérülnek.

Egy-egy olimpia után pedig nemcsak azt kellene számolgatni, hány aranyat nyertünk – hanem azt is, hogy a megelőző nyolc-tíz év efféle érdeksérülései miatt mennyit vesztettünk.