Döntő pillanatok – Őri B. Péter publicisztikája

Ha City-drukker lennék, most nagyon örülnék. Kedvenc csapatom oly hosszú idő után végre célba ért, megnyerte a Bajnokok Ligáját. Sőt ebben az idényben a Premier League-ben és az FA-kupában is a legjobb lett. A hármas siker ritka bravúr, a menedzser, Pep Guardiola ráadásul ismételt, hiszen korábbi klubjával, a Barcelonával 2009-ben szintén triplázott. A BL-fináléban éppen a Manchester Unitedet győzte le, amely szintén e nem mindennapi teljesítménnyel büszkélkedhet, Alex Ferguson együttese 1999-ben diadalmaskodott a három fontos sorozatban. Abban az esztendőben a City éppen azért küzdött, hogy felkerüljön az angol másodosztályba...

Azóta sok minden változott, az utóbbi időben a két manchesteri csapat közül a City ért el jobb eredményeket, mégis állandóan a kritikák össztüzébe kerül.

Ám ha City-drukker lennék, engem nem nagyon érdekelnének a különböző felhangok, annak örülnék, hogy kedvenceim végre felértek az európai klubfutball csúcsára.

„A foci már a pénzről szól és nem a teljesítményről. Kilóra megvenni mindenkit. Szép kis jövő” – írta az egyik kommentelő az NSO-portálra az isztambuli finálé után. Igen, a pénz, az az átkozott pénz, amiből az angol város kék részében egyre több van. Köszönhetően Manszúr sejknek, aki 2009-ben vette meg a Cityt. Az Arab Emírségek miniszterelnök-helyettesének vagyona a hírek szerint 30 milliárd dollár – a nyugalom érdekében mindannyian jobban járunk, ha ezt az irdatlan összeget nem számítjuk át forintra. Ebből a vagyonból bőven jut(ott) klasszis futballisták vásárlására. A Transfermarkt alapján a City értéke 1.05 milliárd euró, legnagyobb sztárjáé, Erling Haalandé 170, a döntőben megsérülő belga középpályásé, Kevin de Bruynéé 80, a helyére beálló Phil Fodené 110 millió, akárcsak a meccset eldöntő gólt szerző Rodrié. A BL-döntőben vesztes Internazionale 534.35 millió eurót kóstál, labdarúgói közül pedig a legnagyobb szám (80 millió) a világbajnok Lautaro Martínez neve mellett található. Egy másik hozzászóló azt hangsúlyozta: „Kiderült, a pénz mégiscsak tud focizni.” Ezen lehet bosszankodni, felháborodni, de tény, a mai eltorzult világban mindent a mammon dönt el, főleg akkor, ha kijátsszák a szabályokat. A City az elmúlt esztendőkben több mint száz alkalommal szegte meg az angol liga előírásait; sok mindennel bűvészkedett, többek között a tulajdonosi pénzeket szponzori bevételként tüntette fel, trükközött a játékosok és a stáb fizetésének bejelentésével. Szakértők szerint a pénzügyi fair play megsértése miatt ki is zárhatnák az MC-t a Premier League-ből, ám a legvalószínűbb a pontlevonás. Hogy végül mi lesz, egyáltalán megbüntetik-e, még nem tudni, mindenesetre Olaszországban a nemrég befejeződő bajnokságban a Juventust szankcionálták. (Amúgy a vicc kategóriája, hogy a torinói klubtól előbb elvettek 15 pontot, majd visszakapta, aztán tíz ponttól mégis megfosztották...)

Euro-, dollármilliók ide vagy oda, elvitathatatlan, hogy a City labdarúgói tudnak focizni. Nem is akárhogyan. Például a mostani BL-sorozat elődöntőjében a Real elleni visszavágón parádésan futballoztak, ezt azoknak is el kellett ismerniük, akik nem nagyon kedvelik a klubot. Nem véletlen, hogy a finálé előtt egyöntetű volt a vélemény: a Guardiola-legénység toronymagas esélyes, elképzelhetetlen, hogy az Inter ellen ne szerezze meg a hőn áhított trófeát. Ám ismét bebizonyosodott, hogy az összevásárolt sztárok sem gépek, tudnak ők is rosszabbul játszani. Ezért kellett a híveiknek izgulniuk, hogy meglegyen a győzelem. Ha Lautaro Martínez nem önző, s kapura lövés helyett Romelu Lukakuhoz passzol, ha Federico Dimarco fejese után nem a lécen csattan a labda, ha az ismétlésnél nem „véd” akaratlanul Lukaku, ha a belga csatár fejesét nem hárítja őrületes bravúrral Ederson... Sok a ha, olasz gól viszont egy sincs, így Rodri lövésének köszönhetően a City örülhetett a végén. Pedig Guardiola megint taktikázott, a középpályán variált, a szakértők szerint ez hiba volt; az egyik legjobb játékos, De Bruyne – akárcsak a két évvel ezelőtti, Chelsea elleni vesztes döntőben – megsérült, le kellett cserélni.

Nem véletlen, hogy a meccset követően a manchesteri játékosok úgy örültek, mint a kisgyerekek. Egyáltalán nem úgy, mint kőkemény, érzelemmentes profik, a rossz zsoldosok, akiknek csak a pénz számít, és talán az sem érdekli őket, hogy melyik ország melyik csapatában rúgják a labdát. Kiderült, hogy a sokszor szidott, bántott City-futballisták is meg tudnak hatódni, el tudnak érzékenyülni, viháncolni a díjátadásnál. Megható volt például hallgatni a csapatkapitány Ilkay Gündogant, aki bizony könnyes szemmel válaszolt a riporter kérdéseire. (Beugrott az egy nappal korábbi hasonló eset, amikor a férfi kézilabda NB I döntőjének harmadik mérkőzését követően a győztes veszprémiek játékosa, a nem éppen szelídségéről híres Sipos Adrián is a sírással küszködött, és Rasmus Lauge is rendkívül szívhez szólóan beszélt. Úgy ünnepelték a visszahódított bajnoki címet, mint akik életükben először nyernek meg egy rangos sorozatot – holott nem, a bakonyi csapatban nem ritka a világ-, Európa-bajnok, BL-győztes.) Mindezek a történések visszaadták az ember hitét, talán mégsem annyira eldurvult, lélektelen világban élünk, a sokszor pénzéhesnek tartott, ridegnek gondolt sportolók is tudnak hétköznapi hősökként viselkedni, pedig éppen hogy nem hétköznapi hősök. Állandóan rivaldafényben élnek, szinte minden szavukra, megnyilvánulásukra vigyázniuk kell, ha hibáznak, azonnal agyagba döngölik őket, s valljuk be, nem ők tehetnek arról, ha főnökeik „szabálytalankodnak”, amiről a labdarúgóknak a legtöbb esetben fogalmuk sincs, rendre csak a sajtóból értesülnek a „turpisságokról”.

Szóval, ha City-drukker lennék, most valóban nagyon kékben látnám a világot, nem gondolnék másra, csak a sikerre, eszembe sem jutna, hogy még nagy bajba is kerülhet kedvenc klubom. Frocliznám az ismerősömet, aki érthetetlen módon a helyi riválisnak, a Unitednek szurkol, nem foglalkoznék azzal, hogy nagyon sokan nem kedvelnek minket, nem érdekelne, hogy többen azt tartják rólunk, csak a pénz miatt tartunk ott, ahol. Nem, nem, most örülni akarok, s boldog is vagyok, hiszen hány éven át kellett hallgatnom, hogy nem rossz a csapat, de még sohasem nyerte meg a Bajnokok Ligáját. Most már ez is megvan. Persze az sem lenne baj, ha a klub körül a szakmán kívül is minden rendben menne, de az a tapasztalat, hogy aki a csúcson van, azzal gyakran elnézőek, annak többet megengednek. Tisztában vagyok vele, amikor például Haaland megcélozza a kaput, nem az jár a fejében, hogy mennyivel lesz vastagabb a pénztárcája, mert ha ez foglalkoztatná meccs közben, valószínűleg ki is hagyná a helyzetet. Ebből viszont nem az következik, hogy ha téveszt, akkor a bankókra gondolt, hanem az, hogy a legnagyobbak is hibázhatnak.

Ha Inter-drukker lennék, nagyon bosszankodnék. Dühöngenék, mert ugye nekünk szinte semmi esélyt sem adtak, ennek ellenére az utolsó pillanatig volt sanszunk az egyenlítésre, sőt a helyzetek alapján győzhettünk is volna. De sajnos egyetlen gólt sem szereztünk, így a sokkal gazdagabb csapat győzött, és szerezte meg a trófeát, amelyet mi – a sorozat elődjével együtt – már háromszor megnyertünk. Ám azért büszke is vagyok, hiszen egyáltalán nem lehetett azt várni, hogy a döntőbe kerülünk, s ott csak ilyen nehezen tud minket megverni az ellenfél.

Mivel azonban egyik csapatnak sem szurkolok, csak mérgelődöm, milyen kár, hogy az utolsó húsz perctől eltekintve mennyire unalmas volt az idei Bajnokok Ligája-döntő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!