Ima egy ugrógáláért – Csinta Samu publicisztikája

Korábban csak egy párizsi rúdugró-bemutató híre jutott el hozzánk, az atlétikai versenyeket még a stadionokban tartották, többnyire nézők tízezrei előtt. Telt ház nemcsak a világbajnokságokra gyűlt össze, elég volt egy „egyszerű” nemzetek közti viadal is, és ha azon harmadik, netán negyedik fél is részt vett, a belépőkért úgy verekedtek, mint a hajdani aranyporos emlékű SZÚR-meccsekéire. És nem csak a világ vasfüggöny által árnyékolt részén, ahol a sport volt a tömegek szórakozásának és szórakoztatásának legfőbb eszköze, fóruma. A „forró” finnektől a kimért britekig mindenhol kivételes eseménynek tekintettek egy jó kis atlétikai viadalt, amelynek értelmezéséhez nem kellett elmélyült sportszakmai tudás. Aki hamarabb ér célba, aki átugorja a legnagyobb magasságot, vagy legmesszebbre hajítja a szert, az a győztes, és kész. Aztán tiszteletkör fut, a lelátókról pedig árad a csodálat.

Hogy a franciák bontottak formát, önmagában nem is meglepő, hiszen az idők során megannyi korszakváltó újítás érkezett a világnak arról a tájékáról. Néhány órán át rúdugrók röpködtek az Eiffel-torony tövében, talán éppen a vastorony hatalmasságát igazolandó, nézők is akadtak, a torony környékén amúgy is folyamatosan nagy a nyüzsgés. Ami viszont mindenképpen megjegyzendő: ez volt az első, történetileg is rögzített alkalom, amikor – természetesen a mezeifutó-versenyeket és a maratoni, valamint a gyaloglószámokat leszámítva – az atlétika „kikandikált” a stadionból. A szellem kiszabadult a palackból, s ha nem is kezdett azonnal kontinenseket meghódító garázdálkodásba, már nem volt hajlandó visszatérni régi, örökösnek szánt helyére.

Az már az idők kiszámíthatatlan kanyarjainak egyike, hogy a műfaj hosszú időre egy nógrádi városban talált megbízható otthonra. Harmincöt éve rendeztek első alkalommal ugrógálát Salgótarjánban, az 1986-tól 2010-ig tartó sorozat világraszóló eredményeket hozott, felejthetetlen emlékekkel ajándékozta meg a jelenlévőket, és azóta is hőskölteményeknek kijáró örök nosztalgia lengi be.

Az esemény „szülőatyja”, a korábbi magasugró, akkoriban a város egyik atlétaedzője, Angyal János. Az 1960-as római olimpiáról szóló közvetítést hallgatva érintette meg a sportág szele, vagy még inkább az, hogy a férfi magasugrás legnagyobb esélyesét, a nem sokkal korábban 222 centis világcsúcsot ugró amerikai John Thomast nagy meglepetésre két szovjet versenyző, a grúz származású Robert Savlakadze és az akkor még csak tizennyolc esztendős Valerij Brumel is legyőzte. Ennek hatására Jánoska hátrament a kertbe, fogott két napraforgószárat, ötcentinként szögeket szúrt bele, az „állványokra” egy harmadik szárat helyezett keresztbe, és próbálkozni kezdett az átugrásával. Persze csak kezdetleges átlépő technikával – tizenhárom évesen aligha ismerhetett mást –, amellyel 120 centiig jutott, „mindössze” egy méterrel elmaradva az akkori világrekordtól. A későbbiekben a hasmánt technika elsajátítása segítette 182 centiméterig, de Dick Fosbury 1968-ban hozott forradalmi flopja Angyal számára már későn érkezett. Átnyergelt hármasugrásra, vidékbajnokságot is nyert, 15.32 méteres legjobbjával jó eséllyel ma is döntős lenne a magyar bajnokságon.

Ilyen versenyzői múlttal, no meg több mint tízéves helyi edzői érdemekkel felvértezve állt a város vezetői elé 1986-ban az ugrógála megszervezésének ötletével. Azt mondja, nem értették, mit akar, de nem tettek keresztbe, sőt bizonyos mértékig támogatták. Az, hogy a reformszelek milyen mértékben lopták be magukat akkoriban a Karancs alatti városba, ma már rekonstruálhatatlan, valahogy bizonyosan úgy történhetett: túl nagy baj nem lehet belőle, aztán majd meglátjuk, elvtársak. Tény, hogy az elképzelés – amely Szergej Bubka pozsonyi fellépése során fogalmazódott meg Angyal Jánosban –, zöld utat kapott, és az idők folyamán jó nagy „felfordulás” lett belőle.

A harmincöt évvel ezelőtti, 1986. szeptemberi kezdés még kizárólag hazai mezőnyt vonultatott fel a Karancs Szálló előtti téren gumiszőnyegekből kialakított ugrószektoron. A főtéren megforduló vagy egyszerűen csak buszjáratukra váró emberek közül így is sokan, úgy 2500-an ragadtak a különleges aréna körül. Igazi alapot azonban az szolgáltatott a jövőhöz, hogy az eseményről készült videofelvétellel Angyal felkereste Gyulai Istvánt a Magyar Televíziónál. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség későbbi főtitkára, ebben a minőségében is az ugrógála nagy támogatója, egyértelműen folytatásra biztatta a kezdeményezőt, így a rendezvény a rendszerváltáson is „átlopta” magát.

A nemzetközi mezőny nagyjai közül a jugoszláv Dragutin Topics volt az első, akit 1990-ben sikerült Salgótarjánba csábítani. Az abban az esztendőben mindent, azaz junior-vb-t, majd felnőtt Európa-bajnokságot is nyerő tizenkilenc éves titán fellépése után az igazi áttörést a korszak nagy sztárja, Szergej Bubka fellépése jelentette, akit az Eurosport érdeklődése is követett Nógrád megye fővárosába. Igaz, hogy a kommentátor Budapestről köszöntötte a nézőket, hiszen Nyugat-Európából nézve elképzelhetetlen volt más magyarországi atlétikai helyszín, de ezzel átszakadtak a gátak.
A huszonnégy év alatt 23 alkalommal megrendezett gálán 36 ország atlétái vettek részt, köztük 15 olimpiai és világbajnok. Sokáig Salgótarjánban, majd a főtér rossz állapota,
baleset-veszélyessége miatt 1999-től Somoskőben, Angyal szülőfalujában, ahol világszínvonalú műanyag pályát építettek a 700 éves vár alatt. Itt búcsúzott az aktív versenyzéstől 2001-ben a kubai Javier Sotomayor, majd itt ugrott 2006-ban 203 centit a horvát Blanka Vlasic. A gálán elért legek is önmagukért beszélnek, hiszen férfi magasugrásban Sotomayor 237 centijét, rúdugrásban az orosz Makszim Taraszov 591-ét, női magasugrásban Vlasic már említett 203 centijét őrzik az évkönyvek. Női rúdugrásban a cseh

Daniela Bartová 1998-ban elért 432 centijét pedig világcsúcsként.

„Gyulai István 2006-os halála óriási űrt hagyott maga után, hiszen amellett, hogy betöltötte az ugrógála fővédnöki tisztségét, nagyon jó barátom volt. Kicsit támasz nélkül is maradtam, mert nemcsak emberileg állt közel hozzám, de a szervezésben is rengeteget segített. Úgy éreztem, nincs erőm folytatni, 2007-ben el is maradt a verseny, István özvegye azonban biztatott, hogy ne hagyjam abba az ugrógálák szervezését, így végül a folytatás mellett döntöttem” – idézi fel Angyal János a történet egyik legfájdalmasabb pillanatát. A következő 2011-ben következett be, amikor anyagi okokból már nem tudták megtartani a huszonnegyedik gálát. Azóta sem.

Arról, hogy lesz-e majd valamikor még itthon újra ugrógála, ma még csak annyit tudni, hogy sokan szeretnék, és egyfajta lobbizás is indult az érdekében. A vár alatt változatlanul ott áll a pálya, a határátkelésben ma már csak a koronavírus-járvány jelenthet akadályt. Szemben ott hunyorog a határon túli Macskalyuk kőbányája, benne azokkal a somoskői bazaltorgona-oszlopokkal, amelyeket csak méretre kellett vágni, és máris indulhattak az Osztrák–Magyar Monarchia városaiba, ahol az utcák borítása sokáig a somoskőinek is nevezett macskakő volt.

A Bazalt panzióban a Gyulai István emlékét külön is őrző sportcipőmúzeum várja a látogatókat, amelyben látható többek között a jamaicai Usain Bolt futócipője, de az AP Rekord-ugrólécek tárgyiasított története is, ami az Angyal János, Pozsik János szerzőpáros kreativitását és elszántságát dokumentálja. Ilyen „ugróbarát” léc fölött lendült át 2006. február 4-én a németországi Arnstadtban a svéd Kajsa Bergqvist is, felállítva a ma is uralkodó 208 centis fedett pályás világcsúcsot.
Az ugrógála gazdája jövőre lesz hetvenöt éves, Salgótarján pedig várossá válásának századik évfordulójára készül. Több érvem nincs az ugrógála újrateremtéséhez. Illetve de: nekem nagyon hiányzik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!