Hiába van Aranylabdád, ha még nem játszottál a Milanban…

Noha finoman szólva sem most éli története aranykorát a legutóbbi olasz bajnoki idényt csak a 8. helyen záró AC Milan, a vörös-fekete csíkok mögött húzódó örökség, az évtizedeken átívelő sikertörténet és az olyan korszakok emléke, amikor a klub a futballvilág csúcsán állt, máig vonzó hívószó a legnagyobb futballistáknak.

Ennek a nagyságnak egyik leglátványosabb kifejeződése, hogy a Milan még olyankor is korszakos világsztárokat, aranylabdás játékosokat tudott, tud igazolni, amikor már nem ez a csapat jelentette, jelenti a legvonzóbb célállomást. Akik átélték a Milan nagy diadalait, máig vonzerőt éreznek, hogy maguk is felöltsék a klasszikus csíkozású mezt – még ha levezetésként is.

Luka Modric érkezése is ebbe a nemes hagyományba illeszkedik. A Real Madridtól távozó 39 éves középpályás 2018-as aranylabdásként, hatszoros Bajnokok Ligája-győztesként szerződött a hétszeres BEK-/BL-győztes (és ezzel a Real Madrid mögött a második legeredményesebb) klubhoz. Róla tudjuk, azért választotta pályafutása alkonyán a rossonerit, mert honfitársa és első bálványa, Zvonimir Boban miatt gyerekkorában ennek a csapatnak szurkolt. Ő a nyolcadik, aki aranylabdásként igazol a Milanba. Most bemutatjuk a korábbi hét – pontosabban hat plusz egy – klasszist.

1. Paolo Rossi     
Paolo Rossi 1982-ben világbajnoki aranyérmet nyert az olasz válogatottal, a tornán hat gólt szerzett – köztük Brazília ellen hármat –, így ő lett a spanyolországi vb gólkirálya. Ez a kimagasló teljesítmény meghozta neki az Aranylabdát is abban az évben. A Juventusnál elért sikerei után 1985-ben érkezett a Milanhoz. Enyhén szólva sem a legjobb időszakban.

A klub éppen mélyponton volt, még nem heverte ki az 1980-as Totonero-botrány következményeit. Az 1980–1981-es idényt visszasorolás miatt a Serie B-ben töltötte, majd egyből visszajutott – de azonnal újra kiesett. Az 1985–1986-os évadban Rossival a soraiban is csak hetedik lett. A csatár sérülései és a formahanyatlása miatt 20 meccsen csak két gólt szerzett, de jelenléte és példamutatása értékes volt a fiatal játékosoknak. Egy év után távozott. Ahogy az érkezését, úgy a távozását sem jól időzítette: már csak nagyon keveset kellett volna kibírnia, mert 1986-ban jött a Silvio Berlusconi-korszak, és vele a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Visszavonulása után az olasz futball nagykövete volt, 2020-ban hunyt el.

2. Jean-Pierre Papin     

Papin a francia futball szimbóluma volt az 1990-es évek elején, aki 1991-ben nyerte el az Aranylabdát. Az Olympique Marseille színeiben sorozatban ötször lett gólkirály a Ligue 1-ben, és közben az európai Aranycipőt is elnyerte. Hírnevét a „papinade”-ként ismert látványos, kapásból lőtt vagy félfordulatból leadott bombagóljai alapozták meg. Marseille-ben sorra nyerte a bajnoki címeket, és BEK-döntőbe is vezette csapatát 1991-ben, miközben a francia válogatott vezére lett.

1992 nyarán világrekordot jelentő összegért, 10 millió fontnak megfelelő frankért szerződött a Milanhoz, ami óriási szenzációt jelentett. A háromszoros aranylabdás Michel Platini óta ő lett az első francia légiós a Serie A-ban. Fabio Capello vezetőedző azonban a korszak elit támadósorára (Marco van Basten, Dejan Szavicsevics, Daniele Massaro) támaszkodhatott, így Papin sokszor a kispadra szorult, mivel a Bosman-szabály előtti korszakban csak három idegenlégiós lehetett egyszerre a pályán. Amikor viszont játszott, rendre veszélyt jelentett: befejezéseinek tisztasága és gyors helyzetfelismerése kiemelkedett. Összességében mégis az volt az ember érzése, a Milannak csak azért van rá szüksége, hogy addig se valamelyik riválist erősítse.

A Milánóban töltött két éve alatt kétszer lett a Serie A bajnoka (1993, 1994), megnyerte az olasz Szuperkupát (1992) és a Bajnokok Ligáját (1994). De nem ő volt a főszereplő. Az 1994-es, FC Barcelona elleni legendás 4–0-s döntőn is csak a bő keretben kapott helyet, pályára nem lépett Athénban. Bár a Milanban nem érte el a marseille-i gólrekordjait, mégis olyan korszak szereplőjévé vált, amelyet a klub történetének egyik legsikeresebb periódusaként emlegetünk.

3. Roberto Baggio     

„Codino Divino” – az Isteni Copfocska – az 1990-es évek egyik legszeretettebb labdarúgója, a technikai tökéletesség, valamint a pályán mutatott elegancia szimbóluma. 1993-ban nyerte el az Aranylabdát, miután a Juventus vezéreként bajnoki címet, UEFA-kupát nyert és parádés teljesítményt nyújtott az olasz válogatottban. Pályája a Fiorentinában (1985–1990) indult felfelé, briliáns irányítóként és gólgyárosként híresült el, majd a Juventusban teljesedett ki, amelynek mezében a leglátványosabb góljait szerezte, és akihez a drukkerek joggal kötötték a „mentőangyal” kifejezést: sokszor egyetlen megmozdulásával döntött el meccseket.

1995 nyarán, a Juvénál bekövetkező generációváltás idején, amikor Alessandro Del Piero átvette a helyét a csapatban, Baggio a Milanhoz szerződött. Fabio Capello keze alatt mélyebben kapott szerepet, gyakran trequartistaként, a középpályát a támadókkal összekötve. „Don Fabio” ugyanis arra is hajlandó volt, hogy átalakítsa a csapat szerkezetét Baggio miatt, és a nála megingathatatlannak tetsző 4–4–2 helyett 4–3–1–2-es hadrendre állt át, hogy Copfocska szabadon irányíthasson a két ék mögött. Első idényében scudettót nyert, hét bajnoki gólt és számos gólpasszt jegyezve. Bár a sérülések és a gyakori posztváltások miatt már nem volt olyan impresszív a hatása, mint csúcsidőszakában, technikai fölénye és kivételes játékintelligenciája a Milan kreatív motorjává tette.

A milánói két éve alatt Baggio döntő szerepet játszott kulcsmérkőzéseken, és nagy hatással volt a fiatalabb játékosokra. Távozása után a Bologna, majd az Inter következett, végül a Bresciában – 37 évesen is – varázsolt. A Milanban szerzett bajnoki aranya pályafutása utolsó nagy klubtrófeája volt. 

4. Rivaldo     

Rivaldo 1999-ben kapta meg az Aranylabdát az FC Barcelona játékosaként, amellyel két spanyol bajnoki címet, Király-kupát, Szuperkupákat nyert. A világ egyik legveszélyesebb támadó középpályása volt, legendás bal lábbal, távoli bombákkal, sebészi pontosságú szabadrúgásokkal. 2002-ben világbajnoki címet szerzett a brazil válogatottal.

A vb utáni feltűnése a Milanban a 2002-es nyár egyik legváratlanabb húzása volt. Szabadon igazolhatóként érkezett, mert az FC Barcelona már nem tartott rá igényt. Azért is volt meglepő a szerződtetése, mert a Milannak valójában nem volt rá szüksége, és Adriano Galliani alelnök éppen akkoriban hangoztatta, hogy ellene van az indokolatlanul drága igazolásoknak, amikor úgymond a „nevet” kell megfizetni – ám főnöke, Silvio Berlusconi ragaszkodott hozzá.

Első idényében Bajnokok Ligája-győzelmet ünnepelt, az Olasz Kupa és az európai Szuperkupa is a dicsőséglistájára került. De Carlo Ancelotti rendszerében inkább csak kiegészítő szerep jutott neki, hiszen ott volt a támadósorban Filippo Inzaghi, Andrij Sevcsenko és Rui Costa is. Ugyanakkor rutinja és nemzetközi tapasztalata hasznos volt a csapatnak, és jelenléte növelte a taktikai variációk számát, mivel tudott irányítót is játszani (Rui Costa alternatívájaként) és csatárt is Sevcsenko vagy Inzaghi posztján. A helyét tehát megtalálták volna, de a formája hanyatló volt, amihez hozzájárulhattak magánéleti problémái is, akkor vált a feleségétől. A tavasszal már sokat hisztizett a mellőzése miatt, így egy év után nem is marasztalták.

Bár Milánóban nem mutatta azt a kirobbanó formát, amit Barcelonában megszokhattunk tőle, Rivaldo hozzátette a maga részét a klub európai diadalaihoz: 22 bajnokin, 13 BL-meccsen és három Olasz Kupa-találkozón lépett pályára, nyolc gólt szerzett és begyűjtött két kupát. Nem véletlenül fogalmazott úgy: „Sose legyen rosszabb idényem.” Távozása után is a brazil futball egyik ikonjaként maradt a köztudatban.

5. Ronaldo      

Ronaldo Luis Nazário de Lima, a „Fenomén”, 1997-ben és 2002-ben nyert Aranylabdát. Elképzelhetetlen sebesség, cselezőkészség és befejezőerő jellemezte: a Barcelonában egyetlen idény alatt 47 gólt szerzett 49 meccsen, majd az Internél is lehengerlő volt. A brazil válogatottal vb-ezüstöt (1998) és két vb-aranyat (1994, 2002) nyert. Előbbin ugyan egy percet sem játszott még, utóbbin viszont gólkirályi címet szerzett nyolc találattal.

Korábbi Inter-játékosként nehéz volt elképzelni, hogy a város másik csapatának mezét is magára ölti, de 2007-ben a Real Madridtól mégis átszerződött a Milanhoz (az egyetlen játékos lett így, aki futballozott az el Clásico és a milánói rangadó, a Derby della Madonnina mindkét csapatában), már aggasztó sérüléssorozat után. Hat nappal később a Siena ellen már két gólt és egy gólpasszt jegyzett. Formáját nem nyerte vissza teljesen, ám 20 bajnoki meccsen így is kilenc gólt szerzett. Megindulásai és cselei még akkor is bámulatot keltettek, és a tapasztalata sokat segített a csapatnak.

2008 februárjában keresztszalag-szakadást szenvedett, amely lezárta európai karrierjét. Bár a Milanban töltött időszaka rövid volt, neve és jelenléte hatalmas presztízst adott a csapatnak, és néhány eszméletlen góljával örökre beírta magát a klub emlékkönyvébe.

6. Ronaldinho     

Ronaldinho 2005-ben az FC Barcelonával elért sikerei után (BL-győzelem, spanyol bajnoki cím) nyerte el az Aranylabdát. A brazil zseni mosolyával, cseleivel és varázslatos passzaival az egész világ kedvence lett.

Hasonlóan meglepő volt, mint 2002-ben Rivaldo klubváltása, hogy 2008-ban csatlakozott a Milanhoz. Első olaszországi idényében még kereste régi formáját, ám 2009–2010-ben újra világsztárként játszott: 36 bajnokin 12 gólt szerzett és 14 gólpasszt jegyzett. Leonardo irányítása alatt szabad szerepkörben felelt a Milan kreativitásáért Kakával és Alexandre Patóval. A legnépszerűbb videómegosztó portálon meg lehet nézni, milyen cselei és szólóakciói voltak még vörös-feketében is. Az ötödik olasz bajnokiján az Inter elleni fejes gólja a milánói derbi történetének egyik legemlékezetesebb pillanata: harmincméteres átadással indította az akciót, majd a bal felső sarokba stukkolta megjátszott honfitársa, Kaká beívelését. Volt olyan, hogy egy héten belül öt gólt szerzett a Serie A-ban: kettőt Torinóban a Juventus ellen (3–0), majd hármat otthon a Sienával szemben (4–0). Bár bajnoki címet nem nyert itt, Ronaldinho milánói éveiben is megmutatta, hogyan lehet a játék örömét a legmagasabb szinten is kifejezni. 2011 januárjában szerződött haza Brazíliába, a Milannal addig két bronzérmet szerzett, és már Rióban értesült arról, hogy félbehagyott idénye végén aranyat nyertek a vörös-feketék…

+1 Kaká     

Az angyalarcú brazil azért érdemel különleges kiemelést, mert való igaz, hogy 2013-ban aranylabdásként szerződött a Milanba – de ez persze már a visszatérése volt, és az Aranylabdát korábban történetesen Milan-játékosként nyerte el.

Méghozzá a 2007-es teljesítményéért, amikor Bajnokok Ligája-győzelemre, európai Szuperkupa-sikerre és klubvilágbajnoki címre vezette a csapatot, a BL-elődöntő első meccsén bolondot csinálva a teljes Manchester United-védelemből. Az olaszok 2003-as BL-sikere után szerződött a Sao Paulóból a Milanba, szinte azonnal átvette a karmesteri pálcát, éveken át pompázatosan futballozott, majd 2009-ben távozott a Real Madridba.

Négy évet töltött a Santiago Bernabéu Stadionban, de az ottani teljesítménye nem idézte azt, amit a San Siro látott tőle. A madridiak még 67 millió eurót fizettek érte, vissza már ingyen érkezett, szerződése lejárta után. De nem tudta felszítani a régi tüzet, második milánói szerepvállalása már nem volt emlékezetes, és egy idény után véget is ért, az Egyesült Államokba távozott, többé már nem szerepelt elit bajnokságban.

Nagy hírt közölt néhány napja a Corriere dello Sport: a Milan legendás alelnöke, Adriano Galliani vezető pozícióba tér vissza a klubhoz, nyolc évvel azután, hogy távozott a San Siróból. Az immár 81 éves Galliani már megállapodott Gerry Cardinale klubelnökkel, kinevezése szeptember közepén várható, miután jelenlegi klubja, a Monza – amelynek ügyvezető igazgatója – amerikai befektetőkhöz kerül. Mint emlékezetes: Galliani 1986 és 2017 között Silvio Berlusconi, a Milan legendás tulajdonos-elnökének jobbkeze volt, ez idő alatt a milánói klub 29 trófeát nyert. Gyümölcsöző munkakapcsolatuk csak egyszer vált hűvössé, 2012-ben, amikor Galliani el akarta adni Alexandre Patót a PSG-nek szép summáért, 35 millió euróért, amiből Carlos Tévezt kívánta megvásárolni, ám a tulajdonos lánya, Barbara Berlusconi akkor nyíltan vállalt párkapcsolati viszonyban volt a brazil labdarúgóval, és meggyőzte apját Pato megtartásáról. Galliani emiatt lemondott, de két nap múlva rábeszélték a maradásra. Később, miután Berlusconi eladta a Milant, együtt nyitottak új fejezetet Monzában, ám Berlusconi 2023-ban elhunyt. A tapasztalt vezető az olasz sajtóértesülések szerint sportigazgatóként tér vissza a Milanhoz – bár erre a posztra idén május 26-án nevezte ki a klub az albán Igli Tarét.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. augusztus 16-i lapszámában jelent meg.)