Százmilliós aranyifjú – Moncz Attila publicisztikája

Ha csak a statisztikákból indulunk ki, a fogadóirodák úgy 1.2-es oddsot kínálnának arra, hogy a Manchester City a következő években sem nyeri meg a Bajnokok Ligáját. A korábban legalább 100 millió euróért klubot váltó játékosok közül ugyanis mindössze Gareth Bale tudott a BL-ben diadalmaskodni az érte a kasszáját kiürítő klubbal.

Igaz, ő négyszer is, viszont további nyolc „százados” sorstársa nem járt sikerrel. Pedig közülük Cristiano Ronaldóval (Juventus), Kylian Mbappéval, Neymarral (mindkettő PSG), Ousmane Dembelével, Antoine Griezmann-nal, Philippe Coutinhóval (mind Barcelona – ha esetleg még gazdasági okokat keresünk Lionel Messi távozására, erről se feledkezzünk meg!) és Eden Hazard-ral (Real Madrid) szemben már-már elvárás volt, hogy a kontinens trónjára segítse új együttesét. Mindössze az Atlético Madrid tekintett úgy Joao Félixre mint jövőbeni befektetésre, de ő is ugyanúgy járt, ahogyan Bale kivételével az összes sorstársa.

Most pedig a Manchester City (majd pedig a Chelsea, miután „leszurkolja” az Internazionalénak a csillagászati összegű vételárat Romelu Lukakuért) reménykedik a 100 milliós csodában, hiszen a minap szerződtette 100 millió fontért (139 millió euróért) Jack Grealisht az Aston Villától. A járvány dacára főleg Nagy-Britanniában olykor eszementnek tetsző átigazolási piacon sem mertem volna arra fogadni, hogy egyszer Grealish lesz a valaha volt legdrágább angol (és brit) futballista, de most eljött ez a pillanat is. Holott igazából a legfontosabb kategóriákban nem ő a „leg”. Már csaknem 20 éves volt, amikor bemutatkozott a Premier League-ben (a csúcstartó Harvey Elliott 16 éves és 30 napos volt), a válogatottban a 24. születésnapjához közel esett át a tűzkeresztségen, az előző idényben elért hat góljával még a középpályások között sem volt a PL legjobbja (Bruno Fernandes 18-cal lett első), de a tíz gólpassza sem jelentett csúcsot (Harry Kane 14-ig, Kevin De Bruyne és Bruno Fernandes 12-ig jutott), viszont helyzetkialakításban már dobogós volt (81-et kreált, a ligaelső Bruno Fernandes 95-öt, Mason Mount pedig 87-et), az ellene elkövetett szabálytalanságokban (98) pedig ligaelső, 32-vel megelőzve a második Wilfried Zahát. Az idénybeli statisztikákból azért úgy érdemes messzemenő következtetéseket levonni, ha hozzáteszem, több mint tíz mérkőzést sérülések miatt kihagyott.

Első pillantásra, de talán másodikra is túlzónak érzem érte a 100 millió fontot, még akkor is, ha a Közgázon azt is próbálták belénk verni, hogy mindenki annyit ér, amennyit fizetnek érte. A City kapcsán meg azt sem árt figyelembe venni, hogy több játékosát is erősen túlárazva vette meg (a klub történetének húsz legdrágább igazolása között nincs 40 millió eurónál olcsóbb futballista, és mondjuk Nathan Aké, Nicolás Otamendi vagy Eliaquim Mangala esetében a 45 millió körüli összeg nálam véleményes), illetve önmagában a csapat neve is árfelhajtó tényezőként jelenik meg. Angliában talán kisebb mértékben, a kontinensen annál inkább, bár utóbbi úgy általában igaz a szigetországi csapatokra is. A gigantikus televíziós szerződések miatt nekik még a pandémiás időszakban is sokkal nagyobb a mozgásterük. Az meg megint egy másik lap, hogy kire miképp hat az érte kifizetett összeg. Sokkal több olyan futballistát lehet felsorolni, akit negatívan befolyásolt, nota bene, agyonnyomott a vételára súlya.

Grealish viszont egyelőre úgy érzi, őt nem fenyegeti hasonló. „Bóknak veszem. Én vagyok a legdrágább angol játékos, ami szerintem kitüntető cím. Úgy gondolom, ha egy klub ennyit fizet egy labdarúgóért, az azt jelenti, bízik benne, nagyra értékeli és nagy potenciált lát benne. Ezzel pedig együtt lehet és kell élni. Ez nagyon jó. Most már csak abban reménykedem, hogy ezt minél több bajnoki címmel tudom meghálálni, na meg megnyerem vele azt a trófeát, amelyre minden futballista vágyik” – jelentette ki a középpályás. A fő vonzerőt persze a BL jelenti neki, mert ahogyan fogalmazott, „...nehéz volt keddenként, szerdánként csak nézni a meccseket, miközben hittem abban, hogy simán játszhatnék is ott”.

És itt jött az egész transzfer azon pontja, amely a szememben az eladó klubot és a távozó labdarúgót is bőven az átlag fölé emelte. Szokatlanul nagy volt a transzparencia, és mindegy, hogy Grealisht vagy az Aston Villát említem. A játékos mindenképp napjaink egyik aranyifjúja, akiről többen több helyütt is megírták, kinézetre sokkal inkább tűnik ibizai bármenedzsernek, mint profi futballistának, illetve aki Paul Gascoigne és David Beckham méltó utóda lehet. Az érte való rajongásban benne van az is, hogy nyílt, vicces srác, aki minden megnyilvánulásában őszinte próbál maradni. Ahogy az volt a Villával tavaly folytatott szerződéshosszabbítási tárgyalások során is. Jelezte, életét és vérét adja a klubért, ha kell, de ha a fejlődése úgy kívánja, továbblép. Nem a Southamptonba vagy a Fulhambe, hanem az európai elitben szereplő csapatba.

Itt adnám át a szót Christian Purslow-nak, a Villa ügyvezető igazgatójának, aki országos „vastapsot” érő, ötperces videóban mutatta be a klubhonlapon az átigazolás körülményeit, illetve a klub stratégiáját. „Jack biztos akart lenni abban, hogy ha egyszer egy Bajnokok Ligájában szereplő klub jelentkezik érte, mi pedig nem indulhatunk abban a sorozatban, nem állunk az útjába. Ezért megegyeztünk abban, hogy lelépési záradék kerül a szerződésébe. A vezetőségünk százmillió fontban határozta meg a határt, amelynél »elgyengül«. Ez brit futballistáért és a Premier League-en belül is rekord. Másrészről pedig igyekeztünk olyan határt húzni, amelyről reméltük, senki sem éri el. Ezzel is mutatni akartuk, milyen különleges értéket képvisel a Villa számára.”

Az angol számháborúban illúzió volt ilyenben reménykedni, a City jött, látott és vett. Grealish pedig „nyomott egy Messit”, még ha időrendben haladva ő hamarabb is köszönt el profi karrierje addigi legfontosabb klubjától, mint az argentin. „Mindenki láthatta, mit élt át Messi az utolsó barcelonai sajtótájékoztatóján. Én is ugyanezt éreztem. Mielőtt eljöttem, kiálltam a csapat és a stáb elé. Megkönnyeztem, de tovább kellett lépnem” – elevenítette fel ezeket a pillanatokat. És a Brum Town-i Baggio (szlengben a Birminghamben élőket szokás brumiknak nevezni, innen a becenév) kimozdult a komfortzónájából, elmegy egy olyan csapatba, amelyben nem rá szabják a taktikát, amelyben legfeljebb öt helyért kell megküzdenie De Bruynéval, Bernardo Silvával, Ilkay Gündogannal, Phil Fodennel, Raheem Sterlinggel és Rijad Mahrezzel. Amelyben nem megsüvegelendő tett a meccsenkénti 40 passz és a 85 százalékos pontosság, hanem alapigény. Amelyben nem lövöldözhet olyan szabadon (és pontatlanul), mint a Villában (az előző bajnokságban a tizenhatoson kívülről 73 alkalommal tüzelt, de csak 23-szor találta el a kaput), hanem meccsről meccs­re teljesítenie kell. De meg akarja méretni magát, s nem az a célja, hogy bekerüljön a futballisták „mi lett volna, ha...” címkéjű feneketlen dobozába.

A Villa pedig a vállalati üzletpolitikából (mert a labdarúgásra már tilos csak sportként tekinteni!) ismerős módon nem egy az egyben próbálja pótolni Grealisht, mert a klubnál rájöttek, ennyire összetett játékost az ő pénztárcájukból nem lehet finanszírozni. „Sohasem állt szándékunkban Jacket egyetlen futballistával helyettesíteni. A stratégiánk az volt, hogy elemezzük és lebontjuk Jack legfontosabb tulajdonságait, a kreativitását, az asszisztjait és a góljait, majd ezeket megpróbáljuk másokban megkeresni. Hisszük, hogy fő céljainkat elértük, és ezzel egyúttal csökkentettük az egyetlen kiváló labdarúgótól való túlzott függőségünket is” – mondta Purslow. Danny Ings (Southampton), Leon Bailey (Leverkusen) és Emiliano Buendía (Nor­wich) összesen több mint 84 millió fontért érkezett. Tizenhatmillió fontos plusszal szálltak ki a Grealish-üzletből, ha pedig legalább az egyikük nagyot alkot, megvan az extra profit is.

A City részéről viszont a 2022. május 28-i BL-döntő előtt senki sem mondhat ilyet biztosan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!