Neonfényes pontok – Csinta Samu publicisztikája

Most mondhatnám azt, hogy igen, Míkonosz olyan hely, bár én csak átsuhantam arrafelé több évvel ezelőtt, az éjszakai életbe nem kóstoltam bele. Két okot azonnal fel tudok hozni védelmemre: a kispolgári földhözragadtságom nem engedte az élvezetek ilyetén habzsolását, no meg nem is az én zsebemhez mérték a dél-égei sziget klubjainak árait. Mert Míkonosz felkapott turistaparadicsom, amelyet a pezsgő éjszakai élet okán is előszeretettel látogatnak külföldiek és hazaiak egyaránt. Plusz a kristálytiszta víz, a homokos tengerpartok, a kitűnő szörfölési lehetőségek. És a meztelen fürdőzés is. A történelmi emlékeket, romokat és legendákat nem is sorolom, köztudomású, hogy az egy négyzetméterre eső ókori relikviák tekintetében Görögország behozhatatlan pontelőnyre tett szert.

A látszat ellenére önök nem amolyan rendhagyó bédekkert olvasnak, mindössze igyekeztem felvázolni, miért is választja sok nemzetközi híresség nyaralása helyszínéül az említett szigetet. Köztük legutóbb a Manchester United sztárja, a momentán huszonhatszoros angol válogatott védő, Harry Maguire. A bizonyára jól megérdemelt pihenés aligha jött volna létre – és így aligha értesül róla a nagyvilág –, ha az azóta hatodszor is Európa-liga győztessé avanzsáló Sevilla nem búcsúztatja a kupasorozat elődöntőjében az MU-t, Maguire pedig nem kényszerül last minute nyaralást keresni valahol a déli tengerek mérhetetlenül kék térségében.

Megpróbáltam utánaszámolni, illetve beleérezni a 27 éves védő helyzetébe. Augusztus 16-án este, magyar idő szerint 22.35 óra tájékán egy védők mögé csavart labdára Luuk de Jong tökéletesen érkezett, a Sevilla fordított, a mérkőzés hátralévő negyedórájában pedig már nem tudtak újítani az angolok. Miután jól leüvöltötték egymás fejét, talán ittak és aludtak is egy keveset, másnap reggel már a vakációs projekt került az előtérbe. Mert el tudom képzelni, hogy legtöbbjüket nagyjából a következő tartalmú üzenet várta a különböző kommunikációs csatornákon: drágám, most, hogy sajnálatos módon így alakult, el kellene mennünk egy kicsit lazítani. Vagy a haverok: srácok, mi lenne, ha kieresztenénk a gőzt?

Mondjuk, valahol Görögországban, nekem mindegy, hol, úgysem lehet kimondani azokat a neveket. De jókat hallottam például valami Májkonosz nevű helyről. Szóval valahogy így, de ha nem, akkor is életszerűnek tűnik.

Előtörténettől függetlenül péntekre virradóra Maguire és barátjai élénk eszmecserébe bonyolódtak egy másik angol brigáddal egy míkonoszi – vagy májkonoszi – bár előtt. Vélhetően Liverpool-drukkerek vagy a citizens szurkolói lehettek –, de biztosan nem MU-rajongók. Tény, hogy a dulakodásban a kiérkező rendőrök is kaptak néhány taslit a Manchester United-különítménytől, amelynek élén – igazi csapatkapitányhoz illően – ezúttal is Maguire állt. Be is kasztlizták a jelek szerint a hírességek nimbusza előtt nem feltétlenül térdre boruló görög rendőrök.

Eddig a történet bulváros része, amelyre mindenek­előtt a görög protothema.gr portál szállt rá. Nomen est omen, proto elsőt jelent, és hát mi is előzhetne meg egy ilyen témát. Hogy a hír nem kacsa – vagy a sziget szimbólumává vált Petrosz, az öreg pelikán valamelyik leszármazottja –, azt már a The Independent is igazolta, amelynek megkeresésére az MU is beismerte a történteket. Az, hogy a klub milyen mértékben tekinti eltávolíthatatlannak az arculatán esett foltot, csak a későbbiekben derül ki, de nem sok jót ígér, hogy az egy évvel korábban hátvédrekordot jelentő 87 millió euróért vásárolt labdarúgó rengeteg kritikát kapott az eddigi teljesítménye miatt. Ne a bár előtti, hanem a pályán mutatott produkcióra tessenek gondolni!

Innentől kezdve vegytiszta erkölcsi kérdésnek tartom a történetet.

A mindenkori szurkolói kemény maggal nem kívánok vitába szállni. Amúgy is ők az erősebbek, és mi tagadás, az én életemben is volt olyan periódus, amikor a férfiasság bizonyítékaként nyugtáztam volna egy-egy hasonló affért. Bizonyos fizikai paraméterek kényszerítő hatására is, de fokozatosan átsoroltam a világ pacifista, „beszéljük meg” oldalára, nem tapasztalva meg, milyen az, ha az ember 194 centi magasról és csaknem nyolcvankilós izomtömeg által „motorizálva” tekinthet a többiekre. De „elnyámnyilaságosodásomban” az is közrejátszhatott, hogy olvasmányaimban, filmélményeimben a nemes lelkű, példát, mintát szolgáltató hősöket kedveltem, akiknél persze nem ártott, ha szükség esetén szétpofoztak egy szakasznyi gazembert.

A sport esetében sem volt ez másként. Gyermekkori forrásanyagaim például – amíg nem voltam tudatában erőteljes átideologizálásuknak – sokkal szimpatikusabbá tették a fegyelmezett, mindig öltönyös Bozsikot, mint a „bolond”, örök bajkeverő Czibort vagy Sándor Csikart. Ellenpróba híján képtelen voltam összevetni az elém tett mintákat, Puskást is inkább ösztönből helyeztem valahová a két kategória közötti határmezsgyére. Azt azonban már akkor tudtam, éreztem, mennyire fontos a sportolók, helyi vagy világhírű csillagok által szolgáltatott viselkedési és pályamodell. Nem gondoltam még bele, hogy ők is emberek, akiket gyermekkoruk, környezetük nevelt olyanná, amilyenné öröklött dolgaik és a Fennvaló engedték.

Fel sem vetődött bennem, micsoda feszültség, nagyravágyás és kishitűség tombolhat bennük egyszerre. Emlékszem, focista édesapám révén közelről láthattam, mennyire emberléptékű – persze, ki ismerte akkor ezt a kifejezést – a toronymagas, mindent kifejelő középhátvéd vagy a labdát mindenki elől elrejteni képes játékmester. Szinte változatlan érzelemhullámot kelt bennem, ha eszembe jut, hogy gyermekkorom helyi futballideálja meccs után olyan indulattal és trágársággal üvöltözött az egyik megmozdulását óvatosan szóvá tevő apjával, ahogyan én azt egészen addig elképzelhetetlennek tartottam. Talán érdemes lenne akár pszichológussal megbeszélnem, hogy ma is, fél évszázaddal a történtek után miért zaklat fel, ha szembejön velem az utcán az immár jóságos öregember benyomását keltő korábbi kedvenc.

A jelenségre később jócskán rátett, hogy a futballból szépen meg lehetett élni, és az a kor még igencsak fényévekre esett a mai játékosok pénzügyi megbecsültségétől. Amikor immár nemcsak a gólok és védések kapcsán volt majdnem minden megengedett, hanem a pénz hatalma révén is. Persze nekem, a jelenséget kívülről figyelő ember számára igazából értelmezhetetlen a folyamat, a lottómilliomos „nyomorát” is csak az képes igazán megélni, aki nyert már valaha lottóötöst.

A sorozat legutóbbi felvonásának neve Maguire, de eszem ágában sincs negatív hőssé degradálni az angol hátvédet. A hozzám eljutó, korlátozott mennyiségű információ birtokában is kijelenthetem, hogy százas nagyságrendben fordulnak elő hasonló afférok a világ különböző neonfényes pontjain. Legfeljebb nem kerül oda a rendőrség, nem szivárogtatják ki a hírt a sajtónak, illetőleg mindig akad annyi összeg, amennyivel kisöpörhetők az összetört poharak.

Halkan jegyzem meg azonban, hogy mindig van egy kisgyerek, aki addig a pillanatig, a gőz sikítva távozásáig bálványként tekintett kedvencére. Lehetséges következményként kettő jut eszembe: olyan lesz, mint az a sportoló, vagy megfogadja, hogy bármilyen, csak olyan nem. És mivel a legtöbb esetben a távolság vagy személyes ismeretség hiánya miatt nincs esély javításra, marad a teher súlya. És az a meghatározhatatlanul apró valami, amellyel minden cselekedetünk révén észrevétlenül-akaratlanul is befolyásoljuk a világ menetét.

Na de Szilágyi István íróval szólva: mára ugyan kinek lehet az vigasza, hogy a ritka példa majd csak tovább élteti a halálra szánt lelkeket?