Bugyiban elmaradt a meglepetés – Deák Zsigmond publicisztikája

Hivatalos megnyitója öt napja volt, az előcsatározásokkal együtt már egy hete zajlik normális mederben, tehát minden merészség nélkül kijelenthetjük: nem marad el a tokiói olimpia. Már miért maradt volna el? – kérdezhetnénk vissza, hiszen a tavalyi halasztás óta a pandémia engedett a szorításából, megvan az oltás is, miközben világszerte sorra rendezték a kisebb-nagyobb sportversenyeket az úgynevezett buborékrendszerben, a tapasztalat, a megoldás tehát adva van. Mégis, ha visszatekerjük kicsivel az idő kerekét, azt tapasztalhatjuk, hogy a média, az internet a rajt előtti hetekben-hónapokban csak úgy ontotta az „olimpiaszkeptikus” cikkeket, s nemcsak a szenzációhajhász bulvársajtó, hanem például a hivatalos hírügynökségek is beálltak a sorba. A közösségi felületekről nem is beszélve, itt azonban, ugye, mindenki olyan hülye/okos lehet, amilyen csak akar...

Mégis, mi lehet ennek az oka? Az egyszerű válasz az, ilyen a mai média természete. Ez nem azt jelenti, hogy a régebbié jobb volt, csak azt, hogy más. A földkerekség másik sarkában történő parciális események például korábban el sem jutottak az emberhez, vagy ha igen, késve, szűrve, manapság viszont minden információ (így a téves, megalapozatlan, korlátolt, tendenciózus is) azonnal és úgy zúdul ránk, hogy el sem tudunk hajolni előle. Ez a jelenség természetesen témától független, valószínűleg az atomfizikáról, a mélytengeri búvárkodásról vagy a nádi poszáták szerelmi életéről szintén jelennek meg sületlenségek világhálószerte. Viszont azok engem speciel kevésbé érdekelnek, illetve nem értek hozzá annyira, hogy felismerjem, ez vagy az a hír bizony tényleg orbitális marhaság.

Az ötkarikás játékok kapcsán képes vagyok eldönteni, s azt mondhatom, nem is a marhaságok tengtek túl, hanem az a negatív beállítás, hogy itt bizony nagy baj van, mindenki ellenzi, veszélyben az olimpia. Néztem a japán vírusadatokat és hüledeztem: mitől félnek, hiszen a világ egyik legegészségesebb nemzete. S ha mégis félnek, miért nem oltakoznak, ha tudják, közeledik az olimpia? S ha félnek, nem is oltakoznak, akkor miért nem kötik ki, csak az lehet ott a játékokon bármilyen minőségben (versenyző, edző, vezető, újságíró, önkéntes, szakács, pincér, vécésnéni), aki felvette a vakcinát? S ne mondják nekem, hogy így a demokrácia, meg úgy a szabad választás joga! Számos trópusi országba eleve csak úgy léphet be az ember, ha kap a fenekébe, vállába tucatnyi oltást, a szabad választás joga kimerül abban, hogy vagy vállalja a döféseket, vagy nem, az utóbbi esetben viszont elmarad az egzotikus út...

Ezt kellett volna tenni az olimpiával is, csakhogy a japán kormány és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyike sem vállalta a döntés ódiumát, így viszont előre nem lehetett megígérni, hogy minden rendben lesz abban a bizonyos buborékban. Pedig jó példával járt elöl az idei labdarúgó Európa-bajnokság, amely ráadásul nem egy konkrét, jól szeparálható helyszínen zajlott, hanem tizenegy városban, szerte a kontinensen, ehhez képest sehol sem robbant be a vírus. Nehezítésképpen különböző mértékű, a tokióihoz képest mindenképpen enyhébb korlátozásokkal dolgoztak itt és ott. Nálunk, Magyarországon speciel egyedüliként telhetett meg a Puskás Aréna, természetesen csak bizonyítottan egészséges emberekkel. Meg is lett az eredménye a felejthetetlen hangulat, az örök közösségi élmény formájában.

Erről lemaradtak a Tokióban szurkolni vágyók, s a szervezők sem tudnak utólag feltételeket szabni, ám ettől még mindig nincs válasz arra, miért torzult el annyira a fősodratú médiahangulat, hogy reális esélyként tálalja a játékok törlését. S itt térünk vissza a sajtó, a világháló aktuális természetéhez.

Jómagam a sors ajándékaként három nyári olimpián vehettem részt tudósítóként, s kutatva az emlékezetemben, előzetesen mindig előjöttek olyan fals tendenciák, megalapozatlan jóslatok, amelyek lavinaként dagadva végiggördültek az interneten, a helyszínen viszont nyomukat sem láttuk. 2008-ban Pekingben a környezetszennyezés és a kínaiak diktatórikus módszerei jelentették a „mumust”. Ehhez képest ilyen kedves szervezőkkel még sosem találkoztam, a szmogot pedig „betiltották”: három hétre bezárták a pekingi gyárakat, valamint korlátozták az autóforgalmat, egyik nap csak a páros, másik nap csak a páratlan rendszámúak közlekedhettek. 2012, London előtt a terrorfenyegetés volt a sláger (az alapot a 2005-ös helyszíni robbantások adták), ám a Temze felett járőröző vadászgépek, a toronyházak tetejére telepített rakétaállások, az alapos biztonsági intézkedések (szögesdrótakadályok, bombakeresés) mindent megoldottak. A városban pedig nyugodtan lehetett grasszálni, kikapcsolódni, ami azóta megint kockázatosabb lett, de ez teljesen más téma...

2016, Rio de Janeiro kapcsán a brazil közbiztonság vagy inkább közbizonytalanság került a fókuszba, mindenhol azt olvashattuk, csoda lesz, ha nem rabolják ki, nem verik meg az olimpiára érkezőket a helyi banditák. Ehhez képest egyetlen atrocitás történt, részeg amerikai úszók az egyik ász, Ryan Lochte „vezetésével” szétkaptak egy riói benzinkutat. Aztán az állítólagos fenyegetettségre rájátszva azt hazudták, hogy megtámadták őket, csakhogy az ipari kamerák ennek az ellenkezőjét támasztották alá.

Saját tapasztalatom is abszolút pozitív, ennek megszerzéséhez pedig kellett az is, hogy barátom-kollégám más bankkártyát használjon, mint amelyik az olimpia hivatalos szponzora. A helyszíneken, szálláson, sajtóközpontban ugyanis az övével képtelen volt fizetni (no itt aztán tényleg sérül a szabad választás joga...), a készpénze elfogyott, így kénytelen volt kimenni a városba pótolni az apanázst. Úgy indult, mint elődeink a háborúba: odaadta a táskáját, benne a laptopjával, a kulcsaival, megöleltük egymást, ment, én meg hosszan néztem utána. Másfél óra múlva aztán szinte tánclépésben érkezett vissza, mondván, mindenki kedves volt, a bankban segítőkészek, még egy fröccsöt is megivott nagy boldogságában.

Azonnal levedlettük a korábbi hírekből vett alaptalan félelmeinket, onnantól minden nap „megmerítkeztünk” a kinti nyüzsgésben. Első sörözésünk az atlétikai stadion melletti kocsma „kerthelyiségében” (járdára kitett asztalok és székek) zajlott, szólt a szamba, Serena Williamshez kísértetiesen hasonló alkatú helyi hölgyek táncikáltak mellettünk a ritmusra. A barátom kérdezte, szerintem biztonságban vagyunk-e, mondtam, ha a sarkon álló lovas rendőrök nem vágtatnak át rajtunk, vagy a tőlünk tíz méterre parkoló katonai dzsipről nem géppuskáznak le, akkor igen.

Ezek után, amikor a helyszínre kiküldött munkatársaink első tokiói tudósításai arról szóltak, hogy a vélelmezett káosz és ellenérzés helyett minden rendben folyik az olimpiai buborékban, nagyjából megnyugodtam. Bár most nem vagyok ott, a megérzésem bejött, ez is csak egy túlzás volt a sok közül, amit a média felfújt. Avagy a régi sportcímmel szólva „Bugyiban elmaradt a meglepetés”, a tagadhatatlanul egyedi körülmények között semmi olyasmi nem történik a japán játékokon, aminek ne szabadna történnie.

Érdekes módon ez az elégedettség kevéssé jön vissza a világhálóról, de ez nem is az a műfaj, ahol hamut szórnak a fejükre a károgók, és hasonló gyakorisággal, azonos terjedelemben leközlik, hogy bocs, feleslegesen keltettem műbalhét, nincs semmi gond. A lényeg amúgy az utóbbi, maradjon is így.

Mégis, mi lehet ennek az oka? Az egyszerű válasz az, ilyen a mai média természete. Ez nem azt jelenti, hogy a régebbié jobb volt, csak azt, hogy más. A földkerekség másik sarkában történő parciális események például korábban el sem jutottak az emberhez, vagy ha igen, késve, szűrve, manapság viszont minden információ (így a téves, megalapozatlan, korlátolt, tendenciózus is) azonnal és úgy zúdul ránk, hogy el sem tudunk hajolni előle. Ez a jelenség természetesen témától független, valószínűleg az atomfizikáról, a mélytengeri búvárkodásról vagy a nádi poszáták szerelmi életéről szintén jelennek meg sületlenségek világhálószerte. Viszont azok engem speciel kevésbé érdekelnek, illetve nem értek hozzá annyira, hogy felismerjem, ez vagy az a hír bizony tényleg orbitális marhaság.

Az ötkarikás játékok kapcsán képes vagyok eldönteni, s azt mondhatom, nem is a marhaságok tengtek túl, hanem az a negatív beállítás, hogy itt bizony nagy baj van, mindenki ellenzi, veszélyben az olimpia. Néztem a japán vírusadatokat és hüledeztem: mitől félnek, hiszen a világ egyik legegészségesebb nemzete. S ha mégis félnek, miért nem oltakoznak, ha tudják, közeledik az olimpia? S ha félnek, nem is oltakoznak, akkor miért nem kötik ki, csak az lehet ott a játékokon bármilyen minőségben (versenyző, edző, vezető, újságíró, önkéntes, szakács, pincér, vécésnéni), aki felvette a vakcinát? S ne mondják nekem, hogy így a demokrácia, meg úgy a szabad választás joga! Számos trópusi országba eleve csak úgy léphet be az ember, ha kap a fenekébe, vállába tucatnyi oltást, a szabad választás joga kimerül abban, hogy vagy vállalja a döféseket, vagy nem, az utóbbi esetben viszont elmarad az egzotikus út...

Ezt kellett volna tenni az olimpiával is, csakhogy a japán kormány és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyike sem vállalta a döntés ódiumát, így viszont előre nem lehetett megígérni, hogy minden rendben lesz abban a bizonyos buborékban. Pedig jó példával járt elöl az idei labdarúgó Európa-bajnokság, amely ráadásul nem egy konkrét, jól szeparálható helyszínen zajlott, hanem tizenegy városban, szerte a kontinensen, ehhez képest sehol sem robbant be a vírus. Nehezítésképpen különböző mértékű, a tokióihoz képest mindenképpen enyhébb korlátozásokkal dolgoztak itt és ott. Nálunk, Magyarországon speciel egyedüliként telhetett meg a Puskás Aréna, természetesen csak bizonyítottan egészséges emberekkel. Meg is lett az eredménye a felejthetetlen hangulat, az örök közösségi élmény formájában.

Erről lemaradtak a Tokióban szurkolni vágyók, s a szervezők sem tudnak utólag feltételeket szabni, ám ettől még mindig nincs válasz arra, miért torzult el annyira a fősodratú médiahangulat, hogy reális esélyként tálalja a játékok törlését. S itt térünk vissza a sajtó, a világháló aktuális természetéhez.

Jómagam a sors ajándékaként három nyári olimpián vehettem részt tudósítóként, s kutatva az emlékezetemben, előzetesen mindig előjöttek olyan fals tendenciák, megalapozatlan jóslatok, amelyek lavinaként dagadva végiggördültek az interneten, a helyszínen viszont nyomukat sem láttuk. 2008-ban Pekingben a környezetszennyezés és a kínaiak diktatórikus módszerei jelentették a „mumust”. Ehhez képest ilyen kedves szervezőkkel még sosem találkoztam, a szmogot pedig „betiltották”: három hétre bezárták a pekingi gyárakat, valamint korlátozták az autóforgalmat, egyik nap csak a páros, másik nap csak a páratlan rendszámúak közlekedhettek. 2012, London előtt a terrorfenyegetés volt a sláger (az alapot a 2005-ös helyszíni robbantások adták), ám a Temze felett járőröző vadászgépek, a toronyházak tetejére telepített rakétaállások, az alapos biztonsági intézkedések (szögesdrótakadályok, bombakeresés) mindent megoldottak. A városban pedig nyugodtan lehetett grasszálni, kikapcsolódni, ami azóta megint kockázatosabb lett, de ez teljesen más téma...

2016, Rio de Janeiro kapcsán a brazil közbiztonság vagy inkább közbizonytalanság került a fókuszba, mindenhol azt olvashattuk, csoda lesz, ha nem rabolják ki, nem verik meg az olimpiára érkezőket a helyi banditák. Ehhez képest egyetlen atrocitás történt, részeg amerikai úszók az egyik ász, Ryan Lochte „vezetésével” szétkaptak egy riói benzinkutat. Aztán az állítólagos fenyegetettségre rájátszva azt hazudták, hogy megtámadták őket, csakhogy az ipari kamerák ennek az ellenkezőjét támasztották alá.

Saját tapasztalatom is abszolút pozitív, ennek megszerzéséhez pedig kellett az is, hogy barátom-kollégám más bankkártyát használjon, mint amelyik az olimpia hivatalos szponzora. A helyszíneken, szálláson, sajtóközpontban ugyanis az övével képtelen volt fizetni (no itt aztán tényleg sérül a szabad választás joga...), a készpénze elfogyott, így kénytelen volt kimenni a városba pótolni az apanázst. Úgy indult, mint elődeink a háborúba: odaadta a táskáját, benne a laptopjával, a kulcsaival, megöleltük egymást, ment, én meg hosszan néztem utána. Másfél óra múlva aztán szinte tánclépésben érkezett vissza, mondván, mindenki kedves volt, a bankban segítőkészek, még egy fröccsöt is megivott nagy boldogságában.

Azonnal levedlettük a korábbi hírekből vett alaptalan félelmeinket, onnantól minden nap „megmerítkeztünk” a kinti nyüzsgésben. Első sörözésünk az atlétikai stadion melletti kocsma „kerthelyiségében” (járdára kitett asztalok és székek) zajlott, szólt a szamba, Serena Williamshez kísértetiesen hasonló alkatú helyi hölgyek táncikáltak mellettünk a ritmusra. A barátom kérdezte, szerintem biztonságban vagyunk-e, mondtam, ha a sarkon álló lovas rendőrök nem vágtatnak át rajtunk, vagy a tőlünk tíz méterre parkoló katonai dzsipről nem géppuskáznak le, akkor igen.

Ezek után, amikor a helyszínre kiküldött munkatársaink első tokiói tudósításai arról szóltak, hogy a vélelmezett káosz és ellenérzés helyett minden rendben folyik az olimpiai buborékban, nagyjából megnyugodtam. Bár most nem vagyok ott, a megérzésem bejött, ez is csak egy túlzás volt a sok közül, amit a média felfújt. Avagy a régi sportcímmel szólva „Bugyiban elmaradt a meglepetés”, a tagadhatatlanul egyedi körülmények között semmi olyasmi nem történik a japán játékokon, aminek ne szabadna történnie.

Érdekes módon ez az elégedettség kevéssé jön vissza a világhálóról, de ez nem is az a műfaj, ahol hamut szórnak a fejükre a károgók, és hasonló gyakorisággal, azonos terjedelemben leközlik, hogy bocs, feleslegesen keltettem műbalhét, nincs semmi gond. A lényeg amúgy az utóbbi, maradjon is így.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!