Bum-Bum, befelé! – Moncz Attila publicisztikája

Boris vagyok, és mindent megengedhetek magamnak. Az őt ismerők szerint Boris Becker, az egyesben hatszoros Grand Slam-győztes teniszező (Wimbledonban háromszor, az Australian Openen kétszer, a US Openen egyszer diadalmaskodott) a fenti mottó szellemében élte az életét, intézte az ügyeit – egészen 2022. április 29-ig. Addig az ő viszonyítási szintjéhez képest megúszott mindent, hiába élt nagy lábon, hiába bizonyítottak rá adócsalást, legfeljebb felfüggesztett börtönbüntetésig jutott, nem kellett rács mögé vonulnia. Uli Hoeness, a Bayern München elnöke – ugyan hétszer nagyobb összeggel megbukva, de – hasonló bűncselekmény miatt letöltendő börtönt kapott 2014-ben, Bum-Bum viszont megúszta az otthoni súlyos felelősségre vonást. Aztán 54 évesen az említett napon, „idegenben” elszenvedte élete legnagyobb vereségét. Deborah Taylor bírónő ugyanis Londonban kihirdette, két és fél éves börtönbüntetéssel sújtja a német teniszsztárt, mert akadályozta adósságai behajtását, megsértve ezzel a brit csődeljárási törvényt.

Hadd tegyem hozzá: ha a hülyeség és a lustaság (egyik védője, Jonathan Laidlow azt mondta, még arra sem volt hajlandó energiát fordítani, hogy elolvassa a per iratait...) is büntethető lenne, az 1985-ben 17 évesen minden idők legfiatalabb wimbledoni bajnokává avanzsáló Beckernek sokkal hosszabb időre kellene rács mögé vonulnia. Már a bírónő indoklása, amely szerint a vádlott „semmiféle alázatot vagy megbánást sem mutatott”, árulkodó, az pedig, ahogyan a német lapok elemzik a helyzetet, mindennél jobban jelzi, Boris ezt csak magának köszönheti. Amíg a pályán zseniális stratéga, magával ragadó személyiség és győztes alkat volt, ebben az ügyben a realitásérzékét teljesen elvesztő amatőrnek mutatta magát. Természetesen előhozakodhatunk azzal, hogy rossz tanácsadókkal vette körül magát, de ez az illetőkkel szemben a részemről még ismeretlenül is alaptalan vád lenne. Ha a helyzetre több, legfeljebb kis egovesztéssel járó megoldás is kínálkozik, akkor miért érzi egy jogban járatlan ember okosabbnak magát a jogtudósoknál? Csak mert ő Boris Becker?

Amikor 2017-ben a csődöt megállapították nála, tiszta lapot nyithatott volna. Ha transzparensen kezeli a pénzügyeit, ha nem próbál mentelmi jogot szerezni, mint a Közép-afrikai Köztársaság vélt vagy valós sport- és kulturális ügyekben eljáró attaséja, ha mindenről beszámol, sohasem ítélik el, hiszen az ilyen jellegű ügyek Nagy-Britanniában egy év alatt kezelhetők és megoldhatók. Becker helyette megpróbálta kicselezni a jogrendszert, csak amikor az ötéves pókerjátszma (az asztal mellett nagy spíler volt, az egyik márka még nagykövetének is választotta!) végén a heads upban (amikor már csak ketten maradnak az asztalnál) mindketten all-int toltak (vagyis betették az összes pénzüket), nem nála voltak a nyerő lapok. A pókernél maradva: a finis előtt még felkínálták neki az osztozás lehetőségét is, ehhez csak egy beismerő vallomás kellett volna, és szabadlábon távozhat.

Ő viszont az áldozat szerepében akart tetszelegni, híven a múltjához. Már a 2003-as, Pillanat című önéletrajzi könyvében is így fogalmazott: „A leimeni Boris 1985-ben meghalt Wimbledonban, és új alakban öltött testet. Kihasználták, kisajátították, egyfajta nemzeti vállalkozás lett belőle. Viszlát, szabadság!” És ez a felfogás végigkísérte élete során. Még a mostani ügye 2017-es kezdetekor is úgy nyilatkozott, hiába dolgoznak körülötte jó emberek, senkinek sem hajlandó köszönetet mondani, mert szerinte bárki is segített neki, korábban belőle húzott hasznot, és inkább a segítők tartoznak neki egy „dankéval”. A nap végén mindig csak egy emberre volt hajlandó hallgatni, saját magára.

A huszonnégyből csak néhány vádpontban kellett volna bűnösnek vallania magát, de erre nem volt hajlandó. Pedig az előjelek nem voltak kedvezőek, hiszen az ötéves harc során egy „centivel” sem lett kedvezőbb a helyzete. A részvétre, az együttérzésre alapozott védekezési stratégiájában (hangsúlyoznám: a védői nem ezt javasolták neki!) naiv, de megbízható embernek akarta beállítani magát. Csak ha valaki öt évig olyan módon az orránál fogva vezeti az adóhivatalt, ahogyan Becker, az nem lehet annyira ostoba, mint amilyennek igyekszik mutatni magát. Aki képes a botrány kitörése után (!) a különböző számlái között nagyon is tudatosan utalgatni a pénzeit, csak hogy az összvagyona minél kevesebbnek tűnjön, annak a szándékai eléggé egyértelműek. Nem a helyzet tisztázása a fontos, hanem a megúszás. A bíróság pedig nem hagyta, hogy hülyének nézzék, Deborah Taylor nem fogadta el, hogy Becker intelligenciája csak a teniszpályát határoló vonalakon belül működőképes, azon kívül viszont nincs nála esendőbb és elveszettebb ember a földön. Meg különben is, 54 évesen már eljött az ideje annak, hogy felelősséget vállaljon a cselekedeteiért. Ha már eddig ez egyszer sem történt meg.

Nem sittelték le, amikor nem fizetett be 1.7 millió eurónak megfelelő adót; kártérítéssel megúszta, amikor sportoldala, a Sportgate csődbe ment, pedig ott is halomban álltak a kifizetetlen számlák; a nem létező nigériai olajbányákba való, szinte azonnal kárba vesző befektetései után életben maradt; válásai és nőügyei kapcsán is a legkisebb re­torziók érték (anyagi téren persze gáláns volt), és tényleg úgy tűnt, az ég sohasem szakad le rá, csak mert ő Boris Becker. Sajnos (vagy szerencsére, ez nézőpont kérdése) nem tudom, milyen az, amikor 17 évesen felkerül valaki a hetedik mennyországba. Megnyeri – hazájából elsőként! – a legfontosabb tenisztornát, milliós reklámszerződéseket kap, bomlanak utána a nők, azt vesz meg, amire éppen gondol és így tovább. Beckert ennek a ténynek minden pozitív és negatív része elkísérte a későbbi útján. Sohasem sikerült szilárd alapot teremtenie az életének, nem gazdagodott hasznos tapasztalatokkal, hanem felszállt egy sugárhajtású gépre, amellyel elképesztő vakrepülést mutatott be.

Kevéssel ezelőttig nem voltak anyagi gondjai, életében talán egyetlen adóbevallást sem töltött ki, közben meg emberként és a tenisszel kapcsolatos munkái miatt is imádták. A BBC és az Eurosport tényleg megbecsült szakkommentátora volt, még mindig eladható arc, aki most arcul csapott a valóság. Vagy ahogyan az olasz La Gazzetta dello Sport fogalmazott: „Csillapíthatatlan étvágya volt a nők, a házak, az autók és a luxus terén. Sorsdöntő üzleti hibái és a fatális arroganciája odáig vezetett, hogy a wimbledoni sztár kénytelen elkezdeni két és fél éves börtönbüntetését. Mostantól kezdve nem teniszhálón, hanem a rácsokon keresztül nézi a világot.” A sors furcsa fintoraként ha kinéz a Wandsworth börtön ablakán, talán látja azt a helyet, ahonnan elindult az útja, amelynek a végén olyan cella várta, amelyben naponta 23 órát kell eltöltenie. Merthogy a wimbledoni tornának otthont adó All England Lawn Tennis & Croquet Club mindössze két megállóra van a fegyintézettől.

Ott lett valaki, annak a mítoszára (is) építhette az életét. Az angolok imádatát elnyerte, emiatt, meg a hazájában szerinte a magánéletét nem éppen diszkréten kezelő sajtó miatt idővel Nagy-Britanniába tette át a székhelyét. Még az utolsó tárgyalásra is wimbledoni színekben pompázó nyakkendőben ment, erősítendő az összhatást. Csak most a háló túloldalán nem Kevin Curren állt, mint élete első nagy meccsén, hanem Deborah Taylor. És ő úgy lemosta a pályáról, mint utolsó wimbledoni fináléjában a második szettől kezdve Pete Sampras.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Boris vagyok, és mindent megengedhetek magamnak. Az őt ismerők szerint Boris Becker, az egyesben hatszoros Grand Slam-győztes teniszező (Wimbledonban háromszor, az Australian Openen kétszer, a US Openen egyszer diadalmaskodott) a fenti mottó szellemében élte az életét, intézte az ügyeit – egészen 2022. április 29-ig. Addig az ő viszonyítási szintjéhez képest megúszott mindent, hiába élt nagy lábon, hiába bizonyítottak rá adócsalást, legfeljebb felfüggesztett börtönbüntetésig jutott, nem kellett rács mögé vonulnia. Uli Hoeness, a Bayern München elnöke – ugyan hétszer nagyobb összeggel megbukva, de – hasonló bűncselekmény miatt letöltendő börtönt kapott 2014-ben, Bum-Bum viszont megúszta az otthoni súlyos felelősségre vonást. Aztán 54 évesen az említett napon, „idegenben” elszenvedte élete legnagyobb vereségét. Deborah Taylor bírónő ugyanis Londonban kihirdette, két és fél éves börtönbüntetéssel sújtja a német teniszsztárt, mert akadályozta adósságai behajtását, megsértve ezzel a brit csődeljárási törvényt.

Hadd tegyem hozzá: ha a hülyeség és a lustaság (egyik védője, Jonathan Laidlow azt mondta, még arra sem volt hajlandó energiát fordítani, hogy elolvassa a per iratait...) is büntethető lenne, az 1985-ben 17 évesen minden idők legfiatalabb wimbledoni bajnokává avanzsáló Beckernek sokkal hosszabb időre kellene rács mögé vonulnia. Már a bírónő indoklása, amely szerint a vádlott „semmiféle alázatot vagy megbánást sem mutatott”, árulkodó, az pedig, ahogyan a német lapok elemzik a helyzetet, mindennél jobban jelzi, Boris ezt csak magának köszönheti. Amíg a pályán zseniális stratéga, magával ragadó személyiség és győztes alkat volt, ebben az ügyben a realitásérzékét teljesen elvesztő amatőrnek mutatta magát. Természetesen előhozakodhatunk azzal, hogy rossz tanácsadókkal vette körül magát, de ez az illetőkkel szemben a részemről még ismeretlenül is alaptalan vád lenne. Ha a helyzetre több, legfeljebb kis egovesztéssel járó megoldás is kínálkozik, akkor miért érzi egy jogban járatlan ember okosabbnak magát a jogtudósoknál? Csak mert ő Boris Becker?

Amikor 2017-ben a csődöt megállapították nála, tiszta lapot nyithatott volna. Ha transzparensen kezeli a pénzügyeit, ha nem próbál mentelmi jogot szerezni, mint a Közép-afrikai Köztársaság vélt vagy valós sport- és kulturális ügyekben eljáró attaséja, ha mindenről beszámol, sohasem ítélik el, hiszen az ilyen jellegű ügyek Nagy-Britanniában egy év alatt kezelhetők és megoldhatók. Becker helyette megpróbálta kicselezni a jogrendszert, csak amikor az ötéves pókerjátszma (az asztal mellett nagy spíler volt, az egyik márka még nagykövetének is választotta!) végén a heads upban (amikor már csak ketten maradnak az asztalnál) mindketten all-int toltak (vagyis betették az összes pénzüket), nem nála voltak a nyerő lapok. A pókernél maradva: a finis előtt még felkínálták neki az osztozás lehetőségét is, ehhez csak egy beismerő vallomás kellett volna, és szabadlábon távozhat.

Ő viszont az áldozat szerepében akart tetszelegni, híven a múltjához. Már a 2003-as, Pillanat című önéletrajzi könyvében is így fogalmazott: „A leimeni Boris 1985-ben meghalt Wimbledonban, és új alakban öltött testet. Kihasználták, kisajátították, egyfajta nemzeti vállalkozás lett belőle. Viszlát, szabadság!” És ez a felfogás végigkísérte élete során. Még a mostani ügye 2017-es kezdetekor is úgy nyilatkozott, hiába dolgoznak körülötte jó emberek, senkinek sem hajlandó köszönetet mondani, mert szerinte bárki is segített neki, korábban belőle húzott hasznot, és inkább a segítők tartoznak neki egy „dankéval”. A nap végén mindig csak egy emberre volt hajlandó hallgatni, saját magára.

A huszonnégyből csak néhány vádpontban kellett volna bűnösnek vallania magát, de erre nem volt hajlandó. Pedig az előjelek nem voltak kedvezőek, hiszen az ötéves harc során egy „centivel” sem lett kedvezőbb a helyzete. A részvétre, az együttérzésre alapozott védekezési stratégiájában (hangsúlyoznám: a védői nem ezt javasolták neki!) naiv, de megbízható embernek akarta beállítani magát. Csak ha valaki öt évig olyan módon az orránál fogva vezeti az adóhivatalt, ahogyan Becker, az nem lehet annyira ostoba, mint amilyennek igyekszik mutatni magát. Aki képes a botrány kitörése után (!) a különböző számlái között nagyon is tudatosan utalgatni a pénzeit, csak hogy az összvagyona minél kevesebbnek tűnjön, annak a szándékai eléggé egyértelműek. Nem a helyzet tisztázása a fontos, hanem a megúszás. A bíróság pedig nem hagyta, hogy hülyének nézzék, Deborah Taylor nem fogadta el, hogy Becker intelligenciája csak a teniszpályát határoló vonalakon belül működőképes, azon kívül viszont nincs nála esendőbb és elveszettebb ember a földön. Meg különben is, 54 évesen már eljött az ideje annak, hogy felelősséget vállaljon a cselekedeteiért. Ha már eddig ez egyszer sem történt meg.

Nem sittelték le, amikor nem fizetett be 1.7 millió eurónak megfelelő adót; kártérítéssel megúszta, amikor sportoldala, a Sportgate csődbe ment, pedig ott is halomban álltak a kifizetetlen számlák; a nem létező nigériai olajbányákba való, szinte azonnal kárba vesző befektetései után életben maradt; válásai és nőügyei kapcsán is a legkisebb re­torziók érték (anyagi téren persze gáláns volt), és tényleg úgy tűnt, az ég sohasem szakad le rá, csak mert ő Boris Becker. Sajnos (vagy szerencsére, ez nézőpont kérdése) nem tudom, milyen az, amikor 17 évesen felkerül valaki a hetedik mennyországba. Megnyeri – hazájából elsőként! – a legfontosabb tenisztornát, milliós reklámszerződéseket kap, bomlanak utána a nők, azt vesz meg, amire éppen gondol és így tovább. Beckert ennek a ténynek minden pozitív és negatív része elkísérte a későbbi útján. Sohasem sikerült szilárd alapot teremtenie az életének, nem gazdagodott hasznos tapasztalatokkal, hanem felszállt egy sugárhajtású gépre, amellyel elképesztő vakrepülést mutatott be.

Kevéssel ezelőttig nem voltak anyagi gondjai, életében talán egyetlen adóbevallást sem töltött ki, közben meg emberként és a tenisszel kapcsolatos munkái miatt is imádták. A BBC és az Eurosport tényleg megbecsült szakkommentátora volt, még mindig eladható arc, aki most arcul csapott a valóság. Vagy ahogyan az olasz La Gazzetta dello Sport fogalmazott: „Csillapíthatatlan étvágya volt a nők, a házak, az autók és a luxus terén. Sorsdöntő üzleti hibái és a fatális arroganciája odáig vezetett, hogy a wimbledoni sztár kénytelen elkezdeni két és fél éves börtönbüntetését. Mostantól kezdve nem teniszhálón, hanem a rácsokon keresztül nézi a világot.” A sors furcsa fintoraként ha kinéz a Wandsworth börtön ablakán, talán látja azt a helyet, ahonnan elindult az útja, amelynek a végén olyan cella várta, amelyben naponta 23 órát kell eltöltenie. Merthogy a wimbledoni tornának otthont adó All England Lawn Tennis & Croquet Club mindössze két megállóra van a fegyintézettől.

Ott lett valaki, annak a mítoszára (is) építhette az életét. Az angolok imádatát elnyerte, emiatt, meg a hazájában szerinte a magánéletét nem éppen diszkréten kezelő sajtó miatt idővel Nagy-Britanniába tette át a székhelyét. Még az utolsó tárgyalásra is wimbledoni színekben pompázó nyakkendőben ment, erősítendő az összhatást. Csak most a háló túloldalán nem Kevin Curren állt, mint élete első nagy meccsén, hanem Deborah Taylor. És ő úgy lemosta a pályáról, mint utolsó wimbledoni fináléjában a második szettől kezdve Pete Sampras.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!