Befútta az utat a hó – Csurka Gergely publicisztikája

Thomas Bach NOB-elnököt szinte képtelenség kihozni a sodrából, mondják a bennfentesek, ám mostanság azt is hozzáteszik: múlt héten sikerült, és ezen senki sem csodálkozik. Az oroszoknak már eddig is mérhetetlenül sok volt a rovásán, ám pontosan azért, mert a sportnagyhatalmak között is monstrumnak számítanak, azaz nem csupán kiválóak szinte az összes szakágban, de megállás nélkül rendezik a világ- és Európa-bajnokságokat, meg egy rakat másmilyen eseményt – szóval valahogy igyekeztek mindig kesztyűs kézzel bánni velük. A két „apróbb” háború (Grúzia 2008, Krím 2014) nem hagyott nyomot olimpiai körökben (nyilván mert a politika is túllépett rajta összességében), majd a NOB a 2016-ra forrpontig jutó doppingbotrányban sem lépte meg az angolszászok által habzó szájjal követelt kitiltást, ehelyett Rióban az egyes nemzetközi szövetségekre bízta a döntést (amelyek az atléták kivételével nem is léptek). S bár doppingfronton folytatódott ez a húzd meg, ereszd meg, és még Tokióban is Csajkovszkijt játszottak az orosz bajnokoknak a daliás szovjet időket megidéző Himnuszuk helyett, továbbra is ott lehettek, versenyezhettek simán.

Ugyanakkor a pekingi téli olimpián érezhető volt: kezd elszakadni a cérna. A megnyitón még – a dísz­páholyban ott ült Vlagyimir Putyin orosz államfő, miközben seregei már gyülekeztek Ukrajna körül – Bach egyértelmű, de higgadt üzenetet küldött: „Adjanak esélyt a békének!” Ám az esemény második hetében, a minden mozzanatában visszataszító Valjeva-affér kapcsán tőle szokatlan keménységgel ostorozta mindazokat, akik szerencsétlen orosz korcsolyázó kislány környezetében addig mesterkedtek, hogy a mindössze 15 esztendős sportoló mintájában három tiltott anyagot is kimutatott a doppinglabor.

Másfél hete aztán úgymond befútta az utat a hó: miután az orosz hadak kíméletlenül lerohanták Ukrajnát, Bachék tőlük szokatlan gyorsasággal, kevesebb mint 48 órával az első nyugati szankció bejelentését követően a sportvilág seregeinek élére lovagoltak, és egyértelműen utat mutattak: ki az oroszokkal a világ sportjából, a lehető leggyorsabban! Jó, nem ennyire parancsjelleggel, de a szövegezésben szereplő „erősen ajánlott” formula legalábbis elég határozottan mutatta az irányt. Indokként az ENSZ által is jóváhagyott olimpiai fegyvernyugvás megsértése mellett a sportvilág integritásának megőrzése szerepel. Plusz négyszer tűnik fel a dilemma szó, utalva arra, hogy azért elég nehéz szívvel adták ki ezt a szöveget (Bach ezt konkrétan meg is jegyezte a bejelentéskor). Jelezték ugyan, hogy üdvözlik és bátor kiállásnak tartják a háború ellen felszólaló orosz sportolók fellépését, ám két mondattal később azért mindenkit arra kértek, oda ne engedjék őket a versenypályákra.

Innentől kezdve a dominóhatás érvényesült, a szövetségek többsége épp a NOB-ra hivatkozva rugdalta ki az oroszokat, továbbá vette el tőlük a már korábban odaítélt sporteseményeket – miközben persze a kommünikék többsége leírt egy tiszteletkört, meglengetve, hogy a sport ugyebár az a közeg, amely összehozza a világ népeit, eltünteti az egyenlőtlenségeket, és igyekszik megteremteni a békét.

Viszont az is tény, hogy a mai napig is akad több olyan szervezet, és nem is jelentéktelenek, amelyek nem voltak hajlandóak követni a NOB útmutatását. A Budapesten székelő Nemzetközi Cselgáncsszövetség épp a mások által csupán díszítőelemként használt okot pakolta indoklása középpontjába: a sportolókat nem lehet elmeszelni kormányuk amúgy elítélendő cselekedetei miatt, és hogy éppen a vétlenek büntetése mélyíti tovább a betemetendő árkokat, és fokozza a szembenállást.

A Nemzetközi Úszószövetség is csupán a junior-vb-t vette el Kazanytól, plusz Putyintól a FINA-érdemrendet – ám nem ment ennél tovább. Amikor befutottak az első felháborodott telefonok, Lausanne-ból külön körlevelet küldtek minden nációnak, részletesen kifejtve, hogy értsék meg, a FINA szabályzatában nincs olyan pont, amely alapján levehetnék a tábláról az oroszokat – azaz szigorúan jogi alapokra helyezkedve döntöttek (minthogy egy amerikai ügyvéd ül a FINA ügyvezető igazgatói székében tavaly óta, ezen aligha csodálkozhatunk). Itt egyelőre ennyiben maradt az ügy, ha most zajlana a vizes vb (ami majd június második felében esedékes Budapesten), nem biztos, hogy nem járna úgy a FINA, mint a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság. Az utóbbi elsőre szintén jogi álláspontra hivatkozva engedte volna indulni a megbélyegzendőket, ám a pekingi játékok rajtja előtt olyan mértékű felháborodással és bojkottfenyegetéssel kellett szembenézniük a vezetőknek, hogy azt ott helyben nem bírták kezelni, és másnap reggelre beálltak a fősodorba, úgyhogy az orosz paralimpikonok indulhattak a reptérre.

A teniszezőknél pedig egyértelmű, hogy az üzletmenetet óvták, elvégre náluk mégiscsak a sztárok viszik a boltot – márpedig annak fényében, hogy az előző hétvégén a fél világ Danyiil Medvegyevről beszélt, akinek 2004 óta elsőként sikerült megelőznie a nagy négyes (Federer, Nadal, Djokovics, Murray) tagjait a férfi világranglistán, rém idétlenül vette volna ki magát három nappal később kirúgni a friss világelsőt – ezt nem vállalták fel. Ráadásul a másik orosz éljátékos, Andrej Rubljov éppenséggel legutóbbi tornagyőzelme alkalmával a szokásos saját szignó helyett a „Please, no war” (Kérlek, ne legyen háború) szavakat írta az elé tartott kamera blendéjére, azaz minimum érdekesen vette volna ki magát, ha ezek után kiutasítják.

Itt tartunk most – a jelentősebb körök azonban csak most esedékesek. Elvégre az oroszok a Sportdöntőbíróságra (CAS) vonulnak (eddig a futballszövetségük és két, a BL-ből kizárt kézicsapatuk lépte meg), és jó kérdés, hogy az eleddig a jogot maradéktalanul érvényesítő szervezet mennyire találja megalapozottnak a felfüggesztéseket. A sportszervezetek alapszabályait (a NOB-nál ez a Charta) leginkább a sportra írták, azaz nem lesz olyan pont, amelyre konkrétan rá lehet húzni a kizárásokat (a FINA erre hivatkozik) – ugyanakkor a jogászok egy része úgy érvel: amire nincs re­gula, ott az intézménynek szabad keze van, avagy morális alapon hozhat döntést. A FINA és a NOB székháza három kilométerre fekszik egymástól Lausanne-ban, álláspontjuk viszont aligha állhatna messzebb: a NOB ugyanis egyáltalán nem utal a Chartára, a jogra, hanem a morális dilemmát oldja fel a szövetségeknek tett ajánlással. Akárcsak Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke, aki azt ecsetelte: ha valaki, ő aztán tudja, mennyire nem indokolható egy politikai bojkott (lásd Moszkva, ahová magánemberként ment el, mert a britek távol maradtak), és hogy a sportolókat nem szabad büntetni a politikusaik miatt, ám jelen helyzetben olyan egyöntetűen reagált és cselekedett a világ, hogy ezúttal a sporttársadalom sem maradhat semleges, úgymond nem lehet visszahúzódni és csendben ülve várni, hogy a vihar elvonuljon. Mindazonáltal nehéz felmérni, hogy ez és az ehhez hasonló érvelések, a morális megfontolás megáll-e a CAS előtt; mérget azért nem vennék rá.

Ám az igazán kemény feladványok ezután következnek a sportvilág számára. Higgyük, reméljük, hogy hamarosan elül a fegyverzaj (erre még kevésbé vennék mérget, sajnos), mígnem beköszöntenek a komorabb idők – merthogy néhány gazdag, azaz a piacról simán megélő sportág (elsősorban a prémium labdajátékok) kivételével a többiek épp elvesztették az egyik legfontosabb támaszukat. Elvégre alig akad sportszövetség, amelyik ne tudott volna az oroszokhoz „menekülni”, ha éppen az egyik fő eseménynek keresett házigazdát. Ne tévedjünk, az olimpiai sportágak jó kétharmadában az üzleti modell úgy fest, hogy a mindenkori házigazda fizet a rendezési jogért, és nem is keveset; ám egyre szűkül azon országok köre, ahol a rendező szövetségek ki tudják gazdálkodni ezeket a díjakat, pláne a Covid által okozott dúlást követően, azaz maradnak azok, akiknél nem érdekes a mínuszos szaldó, mert a központi büdzsé állja a cehhet. Kína, az olajállamok és persze az oroszok állandóan kéznél voltak. Példának okáért a FINA nem véletlenül törölte csak a junior-vb-t – a decemberben szintén Kazanyban esedékes rövid pályás úszó-vb-t momentán nem merték érinteni (reménykednek, hátha beköszönt a béke), mert abban a pillanatban vissza kellene fizetniük ötmillió dollárt plusz új házigazdát keresni, és ennyiért garantáltan nem találnak senkit az idő szorításában.

Szóval rút időket élünk, ám ha a sportvilág előtt álló évekre gondolunk, ennél is keserűbb feketeleves-szürcsölgetés várható. Pontosabban: minél kisebb egy sportág, annál nagyobb a kanál, amit bele kell majd meríteni a sötétlő lébe.

És akkor a most teremtett precedensről még nem is elmélkedtünk. Ha teszem azt, legközelebb az Egyesült Államok bombáz rojtosra egy országot, mint az elmúlt iksz évtizedben számos alkalommal, akkor – majd őket is? A Jemenben proxyháborúzó Katartól netán elveszik a novembertől esedékes futball-vb-t?

Tévedés ne essék: ez nem kiállás az oroszok mellett, pusztán egy felvetés, hogy milyen mértékben engedhető be a nagypolitika a sportvilág területére. Most, hogy ugyanúgy bent van, mint az oroszok Ukrajnában, legalább annyira nem látszik a hosszú távú megoldás, mint tőlünk néhány száz kilométerre. Tetszik, nem tetszik: az igazi morális dilemmákkal csak ezután fog szembesülni a sportvilág.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!