Úri muri – Iglói Nagy István publicisztikája

Augusztus volt, irdatlan meleg. Kemények vagyunk, a péntek délelőtti párosmeccs nem maradhat el, nincs az a hőség, ami az évek óta megszokott teniszpartit megakadályozhatná, nekünk aztán papolhatnak a meteorológusok az ózonlyukról, meg hogy ne menjünk napra. Már patakokban folyik rólunk az izzadság, amikor a szomszéd pályára két ötven körüli férfi érkezik. Megadják a módját, a legújabb trendnek megfelelő öltözetben virítanak, a táskákból márkás ütők kerülnek elő, új labdák gurulnak ki a dobozokból. Mielőtt elfoglalnák a helyüket a háló két oldalán, mindketten félmeztelenre vetkőznek, kortyolnak egyet a sörösdobozból, kezdődhet a játék. Ütnek, söröznek, káromkodnak. Pihenés közben vagyunk, van kis időnk őket nézni. Kifejezetten zavart a napbarnította felsőtestek látványa, s hideg sör iránti igény sem vetődött fel. Azon töprengtünk, vajon szóljunk-e a szomszédoknak, hogy ezt mégsem illik, ez teniszpálya, ahogy egykoron Feri gondnok mondta volna: „Uraim, ez nem strand, tessék felöltözni. Ne igyanak alkoholt! A tenisz úri sport.” Persze Feri gondnoknak ilyet még véletlenül sem kellett mondania, senkinek sem jutott eszébe összekeverni a napozóteraszt meg a sarki kocsmát a vörös salakkal.

Nem szóltunk, a mostani gondnok sem, lehet, másoknak fel sem tűnt mindez. Magunkban azzal zártuk le a témát, hogy úgysem értenék, miről beszélünk, csak hosszas vitába keverednénk, előadást hallgathatnánk a jogokról, meg arról, hogy minek szólunk bele az ő dolgaikba. Valóban, a „nevelést” nem a teniszpályán kell kezdeni.

„Björn, tudod, a tenisz nem igazán való minden társadalmi rétegnek” – mondta a zord svéd klubvezető. A súlyos kijelentés a minap a hazai mozikban is bemutatott Borg/McEnroe című film kezdő perceiben hangzott el, bár más összefüggésben vágták ezt a tinédzser éveinek elején járó svéd fiú fejéhez, de nekem ez az augusztusi történet is eszembe jutott. Némileg pontosítva, elhagyva a társadalmi rétegmegkötést, bizton állítom: a tenisz nem mindenkinek való. Pontosabban, szélesebb összefüggésben, s nem csupán a sportra vonatkoztatva, szomorú, ahogyan pusztulnak az emberi együttélés írott és íratlan szabályai.

Salakon, füvön, medencében, szorítóban, páston, mindenhol magunk körül.

A Puskin filmszínházat választottam, itt még van remény, hogy az alkotás a fő attrakció, nem a modernkori plázamozizók pattogatottkukorica-ropogtatását, kólaszürcsölését, a chips hagymaszagát kell elviselni, végtére is a két teniszóriással az 1970-es, 80-as évekbe készültem vissza. Wimbledonba, ahol az akkor már négyszeres bajnok hideg svéd és a zabolátlan trónkövetelő amerikai készült az utókor szerint minden idők egyik legemlékezetesebb döntőjére. Borg – aki csak a következő feladatra koncentrál – körül minden kiszámítottan történik, az edzés, a pihenés, az ütők gondos kiválasztása. McEnroe a barátaival londoni klubokban egy-két ital és néhány örömlány társaságában készül a nagy megméretésre. Egy televíziós show-műsorban úgy jellemzik, hogy Al Capone óta ő az amerikai értékek legrosszabb képviselője. A pályán káromkodik, a bíró felmenőit szidja, a közönséget hülyézi. Ő a legfontosabb, senki más nem számít. A gyermek Borgot arra tanították, győzni kell, de nem mindegy, milyen áron. Lennart Bergelin, Borg edzője azt sulykolja: minden fejben dől el. McEnroe azt hallgatta a szüleitől: neki kell a legjobbnak lennie, mindenáron. Különböző nevelési elvek, de mindketten ott vannak az 1980-as wimbledoni fináléban, azon a viadalon, amelyen minden a tradíció, az értékek megőrzése körül forog. Most akkor kinek van igaza?

Peter Fleming, McEnroe honfitársa, párospartnere, közös tornagyőzelmeik száma meghaladja az ötvenet. Az 1980-as negyeddöntőben egymás ellen játszottak, McEnroe győzött, a pályán minősíthetetlen volt a stílusa, barátját sem kímélte. Az öltőzőben a legyőzött így szólt hozzá: „John, biztosan nyerni fogsz Wimbledonban, lehet, hogy nem az idén, talán jövőre, de a legjobb soha nem lehetsz. Tudod miért? Mert nem szeretnek az emberek, gyűlölik ahogyan viselkedsz.”

A fináléban elképesztően kiélezett ötszettes meccsen Borg diadalmaskodott, sorozatban ötödször emelhette magasba a hőn áhított trófeát. McEnroe a nemes csatában legyőzte önmagát, egy hangos szó sem hagyta el a száját, nem volt baja az ellenféllel, a közönséggel, nem vitatta a bírói ítéleteket. Egy évvel később letaszította a trónjáról a svéd zsenit, s bár pályafutása alatt temérdek viharos, szitkozódós mérkőzést vívott, Borg ellen mindig csendben teniszezett. S ilyenkor a közönség is szerette.

Fleming azonban valamiben tévedett. Egyre többen kezdték el kedvelni a balhés sportolókat is, a nézőtéren, a televíziók előtt mind többen érezték magukat egy kicsit McEnroe-nak, profik és amatőrök között egyaránt. Ekkortól valami menthetetlenül elromlott.

S elérkeztünk a mába. Van egy láthatóan kiemelkedő tehetséggel megáldott ausztrál teniszező, Nick Kyrgios. A fonák, a tenyeres, az adogatás vagy éppen a röpte láthatóan sokkal kevésbé fontos neki, mint a balhé. Egy szimpla bocsánatkéréssel gondolta elintézni, amikor mérkőzés közben odavetette ellenfelének, Stan Wawrinkának, hogy barátja és honfitársa bizony ágyba vitte a svájci menyasszonyát. Nem éppen ilyen finoman fogalmazott, lett is belőle cirkusz. John McEnroe, a nagy előd is megszólalt Kyrgios-ügyben, azt tanácsolta az ausztrálnak, hogy mielőbb nézzen a tükörbe, mert ilyen viselkedéssel sohasem lesz belőle topjátékos, Grand Slam-címekről ne is álmodozzon. A görög szobafestő apa és a malajziai számítógépes szakember anya – aki egyébiránt a maláj királyi famíliába született, de utóbb lemondott a rangról – alighanem elmulasztotta megnevelni a kis Nicket, de még egy Fleminghez hasonló jó barát sem józanította ki. Néhány napja Sanghajban egyszerűen megsértődött, s mérkőzése kellős közepén otthagyott csapot-papot, bevonult az öltözőbe, részéről ezzel le is zárta a találkozót. Körülötte mindig balhé van, záporoznak a pont- és pénzbüntetések, eltiltások, miközben abban a néhány percben, amikor a játékra koncentrál, látható, bárkit képes lenne legyőzni. De nem így, ezzel a vérlázítóan arrogáns stílussal.

Nyakában mindig ott a kereszt, nyugodt pillanataiban ortodox kereszténynek vallja magát, ám amikor megfeledkezik magáról, s ez elég gyakran megtörténik, jobb, ha az égiek becsukják fülüket, behunyják szemüket. Kyrgios ilyenkor nem ismer se Istent, se embert. Mégis sokan vannak, akik azért váltanak jegyet, vagy ülnek le a tévékészülék elé, mert hátha lesz valamilyen újabb Kyrgios-cirkusz.

Csak látszólag hosszú az út a félmeztelen, sörözős amatőr teniszezőktől indulva Borgon és McEnroe-n át Kyrgiosig. Ahogy minden műkedvelő titkon egy kicsit Borg, McEnroe, Federer, Nadal akar lenni, ugyanolyan ruhát, cipőt, ütőt választ, úgy áll oda az adogatáshoz, ahogyan azt a kiszemelt kedvenc teszi… – és sajnos sokan úgy viselkednek, mint Kyrgios. Mélységesen igaznak gondolom a svéd klubban elhangzott mondatot: a tenisz nem való mindenkinek. Jó lenne, ha megmaradna – a szó hétköznapi és nemes értelmében – az úriemberek sportjának, Wimbledonban és a budapesti salakon egyaránt.

Nyilvánvalóan nem társadalmi rétegek szerinti a kiválasztódás. Gondoljunk csak Asbóth Józsefre, nemrégiben emlékeztek születésének 100. esztendejére. Asbóth szegény szombathelyi vasutascsalád gyermekeként tört be a sportág élvonalába, ő az egyetlen magyar férfi teniszező, aki egyesben Grand Slam-tornát tudott nyerni. Ez 1947-ben a párizsi Roland Garroson történt. Amikor még fehér hosszúnadrág és vasalt ing volt az előírás, s nem kellett írásba foglalni, hogy nem szidjuk a bírót, nem káromkodunk.

Megjegyzem, Asbóth egész életében fehér hosszúnadrágban teniszezett – élete alkonyán is.