Korlátozni a száguldást! – Csinta Samu publicisztikája

Régi fényképeket nézegetek – egyre gyakrabban… –, annyira régieket, hogy még énhozzám képest is a régmúltat elevenítik meg. Hajdani futballista apám gyűjteménye, arcok, akiket én is már csak meglett korukban ismertem meg, mozdulatok, élethelyzetek, amelyekről annyi történetet hallottam. Kezdetben halálra unva az egészet, aztán egyre fokozódó érdeklődéssel követve, de mire értékük, megismételhetetlenségük igazán tudatosult volna bennem, már csak néhai ismerősökként kezelhettem őket. A második világháború alatti-utáni évtized nagy megpezsdülésének dokumentumait, amikor a világégés borzalmai után mindenki tágra nyitott szájjal szívta magába a szabadnak hitt levegőt. A fiatalok végre kedvükre sportolhattak, az egymást követő társadalmi rendszerek pedig jó érzékkel használták ki a mozgás öröméért, a sportsikerek kínálta érvényesülés érdekében szinte bármire kész ifjoncok önfeláldozását.

A sport világára a hetvenes évek elején kezdődően tudatos rácsodálkozásom mellett komolytalan dolognak tűnt, hogy a legtöbben nemcsak egyetlen sportnak hódoltak, a tavasztól nyárig űzhető csapatsportok mellett a sípályákon, a hokimeccseken vagy bokszteremben készült fényképekről is ismerős arcok köszöntek rám. Hozzájuk társultak a legendák, hogy a zseniális hátvéd legalább annyira tehetséges volt műlesiklásban vagy teniszben is, de hát a futball ugyebár akkor is nehezen verhető opció volt. Zsenge korom ellenére halálosan komolyan vettem a sportszakosodás egyre erősödő téziseit, visszhangoztak bennem azok a viták, amelyeket kezdő atlétaként hallhattam a téli edzőtáborozások alatt: engedjék-e síelni a kölyköket, vagy sem, hiszen a síelésben mindig jelen van fokozott sérülésveszély, amit a gyenge minőségű, többnyire csak a Fennvaló által előkészített pályák, a multifunkcionális bakancsra csatolható tucatsílécek csak fokoztak.

Ma már nincs ilyen kérdés, a profi sportolók többségében legfeljebb kósza ötletként vetődik fel a síelés, az meg ebben a formában sem, hogy valaki egyszerre két, alapjaiban eltérő sportág versenyszintű művelésére adja a fejét. A nyáron kerékpározó gyorskorcsolyázók mellett talán a bobosok között felbukkanó atlétákat leszámítva, akik erejüket, robbanékonyságukat adják kölcsön a jármű rajtgyorsaságának fokozása érdekében. Legtöbbjük számára az olimpiai részvétel lehetőségét is felvillantva, sokkal inkább, mint a választott fősportág. A hobbinak való hódolás ideje majd akkor jön el, amikor „szögre kerül” a profi karrier.

A síelés „tűje” nem véletlenül, hanem az elmúlt két hónapban bekövetkezett sérülések számának okán akadt meg. A jelenség valamiért többnek, másnak tetszik, mint az eddigi „termés” – és ­egyáltalán nem jó értelemben. Csak a legnagyobb neveket listázva: a nőknél a technikai számok pillanatnyi „legje”, a szlovák Petra Vlhová, az olasz Sofia Goggia pedig kétszeres olimpiai lesiklóérmes – a 2018-as pjongcsangi olimpián győzött –, a lesiklás négyszeres világkupagyőztese. S megsérült a történelem eddigi legjobb női síelőjének tartott amerikai Mikaela Shiffrin is, aki két olimpiai és hét világbajnoki aranyérem mellett a világkupa-győzelmek rekordját (95) is tartja. És a sor nyugtalanítóan hosszan folytatódik. A férfiaknál december végén a világkupa-ranglistát vezető osztrák Marco Schwarz bukott Bormióban az egész hátralévő idényre kiiktatva magát, január 13-án pedig Shiffrin barátja, a 2020-as összetett vk-győztes, a gyorsasági számokban roppant erős norvég Aleksander Aamodt Kilde is súlyosan megsérült. Rajtuk kívül mások is buktak, s nem csak azon a szomorú januári hétvégén Wengenben.

Ilyenkor nyilván a miértek sora fogalmazódik meg, sokan vészharangot kezdenek kongatni. Az utóbbit elsősorban abban az összefüggésben, hogy egyáltalán alkalmas-e az ember arra az erőkifejtésre, a sebességtartomány kezelésére, amelyet elsősorban marketingszempontokból tolnak egyre feljebb a szervezők. Hogy feltétlenül a felszerelések fejlesztésével párhuzamban-e, abban erősen megoszlanak a vélemények, a jelenség perifériáján mozgó emberként azonban hajlok arra, hogy valahogy úgy állunk ezzel a kérdéssel, mint a kommunikációs robbanás befogadásával: meg- győződésem szerint az emberi agy képtelen vele lépést tartani.

A néhány perces őrült száguldás után célba érő síelő hosszan tartó zihálása nem a hiányos felkészültség jele, hanem annak bizonyítéka, hogy mennyire mindenféle határokat ostromló teljesítmény egy-egy futam abszolválása. Az egyéb érzésekről csak a sportolók beszámolóiból értesülhetünk, de amennyire lenyűgözőek, legalább annyira ijesztőek is az olyan nyilatkozatok, mint hogy „az utolsó száz méterre nem emlékszem”.

Valami hasonló történhetett Wengenben is, a világkupahelyszínek között a leghosszabb svájci lesiklópálya 4.1 kilométere ugyanis az átlagosnál 20-30 másodperccel tovább tartó száguldást feltételez, ami az igénybevétel szempontjából óriási pluszteher. Kilde pedig épp a célegyenes előtti kanyarban szállt el, ami bizonyíthatatlanul, de valószínűsíthetően érvel ama bizonyos határon történő billegésről. Amiből ezúttal nem volt visszatérés. Akárcsak egy nappal korábban a szuper óriás-műlesiklás során egy másik nagy sztár esetében, Alexis Pinturault elszakadt térdszalagja garantáltan lezárta az évadát.

Hogy van-e valóságalapja mindannak az ötletelésnek, amely ilyenkor szóbeszéddé válik? Nevezetesen, hogy csökkentsék a pályák hosszát, vagy kettőnél több futamot ne programozzanak egyetlen hétvégére. Ha netán mégis, azt is marketingérdekek diktálnák, hiszen ha ilyen ütemben fogynak a sztárok, lassan nem lesz kivel eladni a sícirkuszt. Amire többé-kevésbé konkrét ígéret érkezett: nem fogják pótolni mindenáron az időjárási okokból elmaradt futamokat, azok ugyanis veszélyesen túlzsúfolnák az amúgy is szusszanás nélküli versenyprogramot. Ez is valami abban az összefüggésben, hogy a versenyek mellett a sportolóknak különböző kötelező médiamegjelenéseken, esti eseményeken is részt kell venniük, ami egyértelműen a pihenés, a regenerálódás elől rabolja el az időt.

Az alpesi sí kétségtelenül veszélyes üzem, mint bármelyik olyan sportág, amely a sebesség dimenziójában kényszeríti különleges produkcióra az emberi testet. Akár a labdarúgást is ide sorolhatnánk, hiszen se szeri, se száma az izom- és szalagsérüléseknek, az elképesztő meccsmennyiség nyomán pedig lassan követhetetlen a fáradásos törések miatt a versengésből kiesők száma. A gladiátorok persze ennek tudatában (is) vállalják, mi, nézők és szurkolók pedig perverz örömmel figyelünk, esetenként lefitymálóan minősítünk.

Amikor a már ezeken a hasábokon is sokszor emlegetett apám nyolcvanéves kora körül arra kezdett panaszkodni, hogy úgymond ok nélkül fájni kezdett a jobb térde, azzal „nyugtatgattam”, hogy nézzük csak meg a személyiben a születési évét, aztán számoljunk utána, hány évtizeden át rugdalták a pokróc védők, hátha találunk valami magyarázatot a jelenségre. Nem nagyon tudtam meggyőzni, mert benne és nemzedéktársaiban még az a tudat él, hogy a sport egészség, s aki sportszerűen él, az jó eséllyel hosszabban és jobb minőségben tölti az életét.

Nem is szándékozom vitába szállni azokkal, akik erre azonnal megnyomják a válaszgombot: az ötvenes-hatvanas években a mai igénybevétel töredéke terhelte a sportolókat. Arról sem akarok senkit meggyőzni, hogy a kor sportolási szokásai sokkal inkább idomultak az emberi test Isten alkotta adottságaihoz. Egyszerűen csak egyre fokozódó szorongással nézek bele egy-egy síversenybe. S közben egyre biztosabb vagyok abban, hogy az újkori olimpiai játékok jelmondata, a „Gyorsabban, magasabbra, erősebben!” valami egészen másra vonatkozott.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!