Gusztáv és Árpád – Csinta Samu publicisztikája

Most tél van és csend és hó és… élet; ha szabad egy pillanatra elkanyarodnom a költő klasszikus soraitól. Persze tisztában vagyok vele, hogy Előszó című versében Vörösmarty Mihály egészen más célt és üzenetet szánt a hideg évszaknak, a negyvennyolcas forradalom leverését követően sokkal inkább a császári megtorlások és a reménytelenség küldött dermesztő fagyot a magyar világra. Akkoriban – és még sokáig, jóval békésebb korokban is – csak a gyerekek csúszkáltak a domboldalakon, a sílécszerű fatalpak legfeljebb néhány, korát megelőző őrült közlekedését megkönnyítendő került elő. Semmiképpen sem a léha szórakozást szolgálva, de még az ember állandó kihíváskeresését sem, a többségnek akkoriban akadt elég egyéb oka és lehetősége naponta bizonyítani kitartását, rátermettségét.

A felskiccelt helyzetrajz persze csak Vörösmarty népére és honára értelmezendő, északibb – vagy jóval délibb, esetleg keletibb – helyeken már akkoriban is egészen más volt a világ. I. Gusztáv (Gustav Vasa) – akire mint a modern Svédország megalapítójára és a svéd nép felszabadítójára tekintenek – például nem sportcélból, de egészen rendeltetésszerűen használta a síléceket, amikor 1521-ben Norvégiába menekült az országot uralmuk alatt tartó dánok elől. Az életmentő jellegű símaratoni emléke előtt adózik a hálás utókor a Vasaloppet néven ma már világhírű össznépi sífutással.

A svédországi Dalarna tartománybeli Sälen és Mora közötti 90 kilométeres távon minden március első vasárnapján megrendezendő versenyek sorát 1922 óta csak néhány, egészen apró alkalomra szakította meg a történelem. Legalábbis a klasszikus stílusú sífutóverseny jellegét tekintve, mert arrafelé fél éven át immár inkább életstílus, mintsem a túlélés egyik meghatározó eszköze a sílécpár. Amihez nyilván az is hozzájárult, hogy néhány helyi fejlesztésű autó egy ideje egészen elfogadható alternatívát kínál a télen is közlekedni kényszerülő skandinávoknak.

Az alaphelyzet persze az, hogy a hideg, sötét, havas tél beköszönte még nem feltétlenül jelenti, hogy az északi országokban megáll az élet. Ellenkezőleg: egyes források szerint a svédek, finnek, norvégok jelentős része nemcsak túléli, de élvezi is a telet. A kulcsmozzanat, hogy a végtelen fehérséget hozó három–hat hónapot ne kizárólag a lelket és szívet dermesztő fagyként értelmezzük.

Az ottani népségek tudják, miképpen hozzák ki a legtöbbet ezekből a hónapokból. Miután a sífutás nemzeti időtöltés, szinte valamennyi önkormányzatnak van kivilágított sífutópályája. A Vasaloppet mellett essen szó az évente megtartandó 60 kilométeres Finlandia-símaratoniról is. A hetvenes évek elején a svéd szomszéd símaratonijának mintájára indították el Finnországban ezt a viadalt, s bár az első Finlandia-hiihto 1973-ban hó hiányában még elmaradt, egy évvel később már megakadályozhatatlanul elindult a lavina. Akkoriban a finn természet még elég „egzotikus” hírnévnek örvendett Közép-Európában, s miután az ottani embereket valaki azzal verte át, hogy a jegesmedvék miatt a sífutás nem biztonságos Finnországban, a szervezőknek jegesmedve-biztosítást kellett kötniük az esetleges balesetekre való tekintettel. Szerencsére az nem került túl sokba, miután a jegesmedvék a sarkkörön túl élnek, legtöbbjük sohasem teszi a lábát igazi szárazföldre, s ha mégis, akkor is Finnországtól távol. Sztorinak viszont megtette, nem sokkal később meg is szűnt a biztosításkényszer, így évente immár több mint tízezren neveznek, az idén már a 47. versenyre.

Talán meredeknek tetsző a váltás, de nem sárga, nem is savanyú. Viszont a miénk. A neve is. A Mindannyiunk Egészségére elnevezésű tömegrajtos sífutóversenyt idén 36. alkalommal lőtték el az elmúlt hét végén a kitűnő adottságú hargitafürdői sílövőpályán. Az, hogy mindig jól előkészített, semmiféle hírértékkel nem bír, tekintve, hogy különböző korosztályok állandó edzőtáborszínhelye, a nemrég visszavonuló sokszoros olimpikon, Tófalvi Éva otthona. Csak a történeti hűség kedvéért rögzítsük, hogy a nyolc kilométeres távon a gyergyószentmiklósi Tankó Elemér bizonyult a leggyorsabbnak, bár a győztesről csak célfotó döntött, hiszen a gyergyói sportoló a csíkszeredai Boda Gergellyel egyszerre zuhant a célba. A résztvevők számát ugyan csak százban mérik, de azért ne tévesszük szem elől, hogy Székelyföld mégsem Skandinávia vagy Finnország. És bár a környéken a Hargitán marad meg leghosszabb ideig a hó, olyan sokáig mégsem, hogy ne legyen érdemes felvinni a léceket a padlásra. A gyerekek sem születnek bele a szülők-nagyszülők sífutóörökségébe, nem utolsósorban az iskolai program sem ír elő heti egy napot közös sífutásra, amit csapatépítéstől erdei iskoláig sokféle egyéb hasznos célra lehetne fordítani. Ott ritkán fordul elő „Eddie-a-sas” vagy „Eric-az-angolna” típusú, kivinek öltöző új-zélandi sífutó, néhány éve viszont felbukkant még a hetvenes éveinek derekát taposó fitódi illetőségű Gál Árpád. Fekete kucsma, zöld posztókabát, székely csizma és zöld nadrág, ez volt Árpi bácsi, aki már a nyolcvanas években részt vett az akkor még a Csíkszeredához közeli terepen rendezett símaratonin. Nem versenyezni jött, válaszolta az újságíró kérdésére, hanem azért, hogy részt vegyen, s hogy vele is többen legyenek. Lassan menj és tovább érsz! – ezt a taktikát követve ment végig a pályán, lábán igazi ereklyével. „Még az 1970-es években készítettem a léceket. Én neveltem a neki való fát is, én dolgoztam ki, én csináltam meg kézi gyaluval és faragófejszével.” Hogy hány kilométert futottak a lécek, nem tudta, mert más is használta már. Készült is a viadalra: mielőtt eljött volna, odahaza háromszor is kijárt a Somlyó-hegy felé a kicsi erdőbe. „Felkaptattam a dombtetőre, a házamtól olyan kétezer méterre. Hágóra mentem, ott olyan meredek is van, hogy a traktor is csak egyesben tud haladni. Na de lefelé, ugye, gyorsabban megy a sí is.”

Ha Gál bácsi a Vasán indult volna, a világ valamennyi tv-híradójába bekerül, talán még a National Geographic is kiszáll a pirinyó csíki faluba, megörökíteni a sohasem látott csodát. De ő csak a sajátjai között csúszkált, mindenekelőtt azért, hogy vele is többen legyenek. Eközben I. Gusztáv öröksége világszenzációvá hízott azokban országokban, amelyekben a házakhoz nemcsak autóutak, de sínyomok is vezetnek, a családok pedig teljes létszámban csúszkálnak órákon át, s közben hangos kiáltásokkal köszöntik a másik domboldalon haladó szomszédokat. Csoda-e, ha arról a vidékről kerül ki a sífutás világkrémje, a hasonló mozgások egyéb, számszerűen alig mérhető hasznáról nem is beszélve. És ilyenkor bicsaklik meg az a magyarázat is, amelyet annyiszor hallani, amikor szóba kerül a péntek éjszakai helsinki villamost zsúfolásig megtöltő, igen részeg utazóközönség. Mármint a félévnyi sötétségből fakadó depresszióra való hajlam, ami csak a menetrendszerű hétvégi „lazításba” ölve elviselhető.

Persze mindig „eljön a hajfodrász, a tavasz / s az agg föld tán vendéghajat veszen”, hogy továbbra is visszaéljünk Vörösmarty önzetlenségével. Ilyenkor minden valamirevaló északi sífutó bebugyolálja a szerelést, és arról álmodik, hogy jövőre a Vasaloppet befutójában őt fogadja a győztesnek járó koszorúval Mora legszebb hajadonja.

A Hargita déli oldalain virágok nyílnak, az öregek azon gondolkodnak, vajon milyen sors vár a hajdanán saját kezűleg gyalult-faragott lécekre, hiszen az unokák a világ minden pénzéért sem kötnék a lábukra.

Legfeljebb farsangi kellékként.