Az újdonság varázsa – Patai Gergely publicisztikája

Talmácsi Gábor a pályán, piros, fehér és zöld pólóba öltözött magyar szurkolók a domboldalon. Amikor világbajnok motorosunk az államalapítás ünnepén megosztotta a gyönyörű felvételt, akarva-akaratlanul nosztalgikus hangulatba kerültem, már-már elfeledett gyerekkori emlékek villantak be. Merthogy vannak olyan pillanatok, amelyekről évek, évtizedek múltán is pontosan tudja az ember, hogy hol, mikor és kivel élte át. Ilyen volt az a bizonyos 2007-es valenciai futam is: egy ország szorított Talmáért, aki körömrágós izgalmak után a gyorsaságimotoros-világbajnokság első (és máig egyetlen) magyar győzteseként ünnepelhetett.

Ha valaki azt mondja nekem, hogy tizennyolc évvel később ugyanazzal a motorral, ugyanabban a ruhában láthatom őt élőben… Nos, biztosan jót nevetek az illetőn.

A magyar szurkolóknak akkoriban a csehországi Brnóig kellett utazniuk a MotoGP-ért, de sokan vállalták a túrát, elvégre ez a szakág (is) élőben a legjobb. Idővel véget ért a Talmácsi-éra, a királykategóriát uraló olasz Valentino Rossi, avagy a Doktor sem rendelt már többet – ezzel párhuzamosan valamelyest alábbhagyott az érdeklődésem, hiányoltam a karakteres egyéniségeket a sorozatból. Pedig a spanyol Marc Márquez már a kétezertízes években nagyot dobbantott, ám a sérülése hosszabb időre visszavetette, korántsem volt biztos, hogy képes lesz még a legmagasabb szinten versenyezni.

Aztán újra beleszerettem a motorsportba. Az elmúlt két évtizedben többször is felvetődött, hogy ismét hazánkban láthatjuk a legjobbakat – a kilencvenes évek elején már járt nálunk a mezőny, ám a korombéliek csak a históriás könyvekben olvashattak azokról a futamokról. Olyan már előfordult azóta, hogy az előzetes naptárban számoltak a magyarországi versenyhétvégével, de tavaly szeptemberben hivatalosan is bejelentették a MotoGP visszatérését. A mogyoródi Hungaroringet már Európa-szerte jól ismerik, az idén pedig újabb pályánk került fel a nemzetközi térképre. Irány Balatonfőkajár!

A borjú és az új kapu esete jutott eszembe, amikor megérkeztem a Balaton Park Circuitre. A főépület felé baktatva alaposan szemügyre vettem a kamionokat és a garázsokat, amire a hétvégi rohanásban később már nem jutott idő – annyi baj legyen, elvégre a motorversenyek különleges hangulatát a bokszutcában, a lelátókon és a szurkolói zónában egyaránt lehetett érzékelni. A paddockban lépten-nyomon versenyzőkbe botlott az ember, akik stílszerűen robogóval mentek A-ból B-be, de értelemszerűen nem háromszázzal, hanem „gyök kettővel” haladtak a szelfire vágyók gyűrűjében. A célegyenes felett magasodó felüljárón átsétálva mintha zsibvásárba csöppentem volna: a zászlókkal, no meg az elmaradhatatlan baseballsapkával felszerelkezett rajongók kedvükre válogathattak kedvenc csapatuk szurkolói kellékei között.

Ezt az érzést nem lehet a kanapéról, a tévéképernyőn keresztül átélni. Ezt a helyszínen kell megtapasztalni. Ezért is nagy fegyvertény, hogy a Formula–1 után egy másik, világszerte népszerű sorozatot is testközelből élvezhetünk – méltán érezhetik magukat kiváltságosnak a technikai sportok magyar szerelmesei. Hogy lesz-e hasonló jövője Magyarországon a MotoGP-nek, mint a négykerekűek vetélkedésének, egyelőre nem tudni, mindenesetre a balatonfőkajári hétvége alapján nagyobb a kereslet rá, mint bő három évtizeddel korábban volt. A beszámolók szerint akkoriban mérsékelt érdeklődés övezte az eseményt, tízezren voltak kíváncsiak a futamra a Hungaroringen – ezúttal vasárnap több mint harmincezren voltak a lelátókon.

Az újdonság varázsa mellett több tényező is hozzájárulhatott a nagy felhajtáshoz. Noha csak tavaly jelentették be, hogy az F1 kereskedelmi jogait birtokló Liberty Media felvásárolja a MotoGP-t, már tetten érhető az amerikai társaság hatása, Marc Márquez pedig olyan versenyzővé érett, akivel – üzletiesen fogalmazva – el lehet adni a terméket. Inspiráló, ahogyan a nehézségek után felépítette magát, a gyári Ducatihoz igazolva megkapta a legjobb motort, az idei szezonban pedig mindent visz, utcahosszal vezeti az összetettet. Persze nem az az ideális forgatókönyv, ha a bajnokság kétharmadánál eldől a trófea sorsa, ugyanakkor a korszakos klasszisok képesek új rajongókat megszólítani.

Hogy mást ne mondjunk, a szurkolói klubja saját szektort kapott, de a nézőtér más szegleteiben is az ő nevével és a születési évét szimbolizáló 93-as rajtszámmal kidekorált táblák voltak többségben. Ami engem illet, a jelenlegi mezőnyből nincs kedvencem, így aztán elsősorban abban bíztam, hogy fordulatos versenyeket látunk a Balaton Park Circuiten. Biztosan vannak még néhányan, akik hozzám hasonlóan nagy izgalmakat reméltek a Magyar Nagydíjtól: a versenyzők elmondása szerint egyedi, szűk és kimondottan technikás a balatonfőkajári aszfaltcsík, amelyen a pénteki edzésnapon rendesen összerázódott a mezőny.

Persze az előzetes, értelemszerűen gyakran udvariaskodó véleményeknél sokkal mérvadóbb, hogy a versenyhétvége után mit gondolnak a pilóták az adott helyszínről. A királykategória címvédője, a spanyol Jorge Martín például nem győzte dicsérni a balatoni pályát, mondván, egyáltalán nem olyan nehéz rajta előzni, mint sokan tartják. És ezt nemcsak mondta, hanem bizonyította is, végtére a negyedik helyre kapaszkodott fel a vert mezőnyből. Miután leszállt a motorról, örömkönnyekkel küzdött – ennyit jelent, ha valaki egy új pályán talál vissza régi önmagához.

S ha már érzelmek… Tisztában vagyok vele, hogy a motorsport veszélyes műfaj, azokban a percekben mégis megállt bennem az ütő. Varga Tibor Erik bukásáról még most is nehezen írok, inkább nem is részletezném a történteket – az a legfontosabb, hogy megúszta az ijesztő esetet. Nemhiába, a Szikla becenév kötelez: fizikailag és mentálisan is bitang erős ez a tizennyolc éves fiatalember, aki a MotoE-kategória edzésein, időmérőjén, majd az első futam rajtjánál is bizonyította rátermettségét. Sokan csak miatta érkeztek kora reggel és maradtak késő délutánig, nagyon jót tett a hétvége hangulatának, hogy magyar induló is volt a mezőnyben. A végére még az elektromos járgányokkal is megbarátkoztam…

Azért mégiscsak az az igazi, ha felbőgnek a motorok. Megkockáztatom, hogy a két kisebb géposztályban az egész szezon legjobb versenyét hozta a Magyar Nagydíj: bármelyik szektorba is váltott jegyet az ember, biztosan látott váratlan előzéseket és szikrázó párharcokat. A MotoGP jelenlegi nagyágyúja, Marc Márquez újfent igazolta klasszisát, a táv második felében senkitől sem zavartatva motorozott az élen. Vasárnapra kihívó nélkül maradt a spanyol, ám aki úgy véli, hogy eseménytelen volt a futam, nem látott még eseménytelen futamot… Megeshet, hogy jövőre vagy két év múlva már unalmasnak tartom Márquez dominanciáját (feltéve, hogy továbbra is dominál), de egyelőre inkább elképedve figyelem a teljesítményét.

No meg persze a szerelőkét is, merthogy elképesztően precíz és megfeszített munka zajlik a háttérben – a technikai sportok már csak ilyenek. A versenypályán és azon kívül egyaránt csapatmunka eredménye a sikeres versenyhétvége, amely természetesen szolgált tanulságokkal is, de a legfontosabb, hogy a visszajelzések alapján folytatást követel. Annak idején tiszavirág-életű volt a kezdeményezés, majd a feledés homályába merült az ötlet, hogy aztán sokan és sokat dolgozzanak a megvalósításáért.

A látottak alapján megérte.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!