Ne hidd, hogy nem vagy képes rá! – Risztov Éva 40 éves

– A születésnapokon gyakran felcsendülő dal szerint: ez a nap más, mint a többi. Tényleg más?
– Más, és mégsem, hiszen már negyvenet megéltem. Ha fel kellene sorolnom, milyen ajándékokat kaptam a születésnapomra, biztos, hogy nem sikerülne negyvenig eljutnom – megakadnék benne. Viszont nagyon büszke vagyok arra, hogy negyvenéves vagyok.

– Ilyet sem hallottam még kerek évfordulót ünneplőtől!
– Nagyon szeretem a mostani életem, összeállt minden – néhány éve már így érzem, és ha valaki megígérné, hogy ez még tíz évig így lesz, hogy nem változik semmi, aláírnám.

– Azt mondta, gondban lenne, ha fel kellene sorolnia a negyven születésnapi ajándékot, viszont biztos van olyan, amelyikre úgy gondol: na, az volt a legemlékezetesebb!
– Van ilyen, és nem hiszem, hogy lesz valaha szebb ajándékom: harminchét évesen kaptam Marcipán kutyusomat. Dobozban érkezett, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: nekem ő életem ajándéka – minden téren. Volt korábban is kutyánk, de amíg sportoltam, nem tudtam igazán foglalkozni vele. Nagyon szerettem volna kutyát, olyat, ami az enyém, s Marcipán akkor érkezett az életembe, amikor már tudok felelősségteljesen gondoskodni róla. Nagyon nagy boldogságot hozott, és remélem, én is képes leszek boldog életet ajándékozni neki.

– A boldogság mellett mit hozott még Marcipán az életébe?
– A szülei feltétel nélkül szeretik az embert, de Marcipán mellett még inkább megismertem, mi is a feltétel nélküli szeretet. Nem úgy szerettem volna kutyát, hogy csak van, és szaladgál a kertben, társként szerettem volna. Tudom, hogy ezért a kijelentésemért akár támadhatóvá is válok, mondván, miért nincs gyerekem, vagy miért gondolom, hogy mindenkinek kellene kutya – nem gondolok ilyet, csak azt mondom, hogy én erre vágytam, Marcipánnal pedig teljesült a vágyam.

CSAK ABBÓL LEHET BAJNOK, AKI FESZEGETI A HATÁRAIT

– Most meglepett, és nem azzal, hogy kutyára vágyott, hanem azzal, hogy arról beszél, vajon mit gondolnak mások önről. Erre mióta figyel?
– Régóta foglalkozom vele, hogy megismerjem önmagam, és fontosnak tartom, hogy békében legyek magammal, olyan békében, amelyből nem lehet kizökkenteni. Nem élünk könnyű világban, nagyon sok információ, inger éri az embereket, én igyekszem figyelni a békémre – a saját életemről csak én tudok véleményt mondani, csak én tudom megítélni. De miközben nem akarok arról vitatkozni, ki csinálja jól, ki hogy látja az életem, megteszek mindent azért, hogy mindent, amit csinálok, a lehető legjobban csináljam. És nagyon szívesen tanulok a szakma legjobbjaitól – értem ezalatt az uszodai világot és a médiáét is, hiszen jelenleg ebben a kettőben mozgok.

– Nem titok, hogy régóta ismerjük egymást, de egyelőre kikerekedett szemel hallgatom a gondolatait: hová tűnt az önfejű és akaratos Risztov Évi? Vagy valahol mélyen még ez az Évi is ott lakozik önben?
– A sportban gyakran mondják önfejűnek az embert, ha céltudatos.

– Nem is bántásból jellemeztem így!
– De akár rossz értelemben is használhatjuk az önfejű jelzőt, s ugyan ki akar egy önfejű, minden akadálynak nekimenő, azokat átugráló emberrel dolgozni?! Ugyanakkor azt gondolom, bajnok az lesz, akiben az önfejűség ott van: bajnok nem lesz olyan emberből, aki nem küzd, nem feszegeti a határait, sőt, arra is szükség van, hogy átlépje néha a határokat – nekem ez kellett ahhoz, hogy a világ legjobbja legyek. Muszáj volt önfejűnek lennem, mert sokan nem hittek bennem… Nem voltam kifejezetten tehetséges, és még csak az alkatom sem volt olyan, mint egy úszóé, de ezt tudtam! Azt viszont rosszul viseltem, amikor azt mondták, nem vagyok képes rá, hogy olimpiai bajnok legyek. Amúgy ezt a mai napig rosszul viselem: az imént mondtam, igyekszem békében élni, s olyan nyugalomban, hogy abból senki és semmi se tudjon kizökkenteni, de ezzel a mondattal meg tudnak bökni. Ha azt mondja valaki, hogy én nem vagyok képes valamire, rögtön visszakérdezek: megmutassam? Nyilván nem kezdek el folyamatosan bizonyítani, hiszen már megmutattam, hogy képes vagyok rá, és azt gondolom, hogy civilként is ezt mutatom nap nap után.

– Már olimpiai bajnok volt, amikor az egyik versenyén valami bolondságot mondott vagy csinált, s amikor felkaptuk a fejünket, az egyik magyar edző megjegyezte, ne lepődjünk meg, hiszen azért tudott Londonban nyerni, mert van egy „kattanása”.
– Szerintem azok tudnak bajnokok lenni, bajnokká válni, akikben benne van az úgynevezett x-faktor. Valami olyan, ami nem megfogható, de ami mássá tesz, ami kiemel a tömegből.

– Benne maradt az úszás, a sport világában, hiszen uszodát és úszóiskolát vezet, a Nemzeti Sportrádió műsorvezetőjeként dolgozik – teszi úgy, hogy néha beugrik a múlt, vagy a sportpályafutását teljesen lezárta?
– Én nem álmodom azzal, hogy reggelente megyek az uszodába edzésre, álmomban nem jelenik meg az a Risztov Éva, aki olimpiai bajnok akart lenni – van egy Risztov Éva, aki a civil életben akar helytállni. És ebbe ugyanennyi energiát teszek bele, mint abba, hogy olimpiai bajnok akartam lenni. Én minden adásra tisztességesen és becsülettel felkészülök, ahogyan arra is, hogy az uszodában a lehető legjobban teljesítsek. A sportolói életem a múlt. Ami már elmúlt.

– Vagyis már csak az emberek emlékeztetik arra, hogy volt az a sokakat megérintő nagy londoni úszása?
– Igen, az emberek továbbra is megismernek, felelevenítik az olimpiai győzelmemet, de tartok motivációs előadásokat, olyankor újra átélem a sportolói pályafutásomat. Ennyi és nem több: szerintem nagyon fontos, hogy ne ragadj bele a múltba, és az is, hogy ne ragadj bele egy-egy szituációba! Bármikor megszűnhet az állásod, vége lehet a párkapcsolatodnak, változhat az életed, s nem jó, ha ilyenkor nem tudsz továbblépni. Ha abban élnék állandóan, hogy én vagyok az olimpiai bajnok, nekem jár, hogy megismerjenek az emberek, nekem jár, hogy folyamatos tisztelet övezzen, nem élném az életem – én ezt nem várom el, sőt, azt szeretném, ha magam miatt szeretnének az emberek. Ha az alapján ítélnének meg, hogyan teljesítek a munkahelyemen, milyen a hozzáállásom bizonyos kérdésekhez, és miként állom meg a helyem a mindennapi életben. Az kétségtelen, hogy az olimpiai bajnoki címemnek is köszönhetően kaptam lehetőségeket a sportolói pályafutásom után, ám az, hogy velük hogyan éltem, hogy belőlük mit hoztam ki, már az én teljesítményem – és azoké az embereké, akik mellettem voltak és vannak.

– Ha mégis beleragad egy-egy helyzetbe, hogyan rángatja ki magát?
– Olimpiai bajnok is úgy leszel, hogy menet közben többször elesel, s ha felállsz, mész tovább. A civil életben is így van: el kell esni, fel kell állni, s ha ismét elesel, újból fel kell tudnod állni – minden ilyen helyzet után csak több leszel. A kérdés az, hogy a bukásokból képes vagy-e tanulni. Mert ha nem, egy ugyanolyan buktatónál ismét megbotlasz. Éppen ezért én sokszor végiggondolom, miért kapok bizonyos embereket az életembe magam mellé, miért élek át bizonyos szituációkat, de azt is, miért van az, hogy néhányan ki akarnak billenteni abból a helyzetből, ami nekem jó? Mindig oda lyukadok ki, hogy ha te boldog vagy, ha jól érzed magad a bőrödben, akkor valójában nem tud senki sem bántani, ha nem teszed az életedet másoktól függővé, akkor képes vagy menni az utadon.

– Továbbra is csodálkozom, elképesztő a változás a korábbi Risztov Évához képest, árad önből a nyugalom. Ez viszont egy születésnapos interjú, úgyhogy ássunk kissé mélyebbre ebben a négy évtizedben: van olyan, amit kitörölne a múltjából, van olyan mélység, amelyre ha visszagondol, összeugrik a gyomra?
– Leginkább az fáj, hogy anyukámat belerángattam a sportba, hogy az egész családomat belerángattam ebbe. És persze a vágyaim, az álmaim valóra váltak, sikeres lettem, ám arra csak felnőttként jöttem rá, hogy ez anyukámtól mennyi munkát, önfeláldozást igényelt. Hogy anyagilag is nagy áldozatot hoztak a szüleim, például már azzal is, amikor gyerekként új fürdőruhát kaptam tőlük, hiszen a miénk nem volt gazdag család. De anyukám vállalta, hogy jön velem, pedig talán nyugodtabb élete lehetett volna, ha nincs a sportpályafutásom – nem lelkiismeret-furdalásom van, nem bánatot érzek, de mára látom, mit vállalt értem, úgyhogy próbálok neki kamatostól visszaadni mindent.

NEM LONDON A CSÚCS, HANEM A MOSTANI ÉLETE

– Jártunk mélyen, menjünk magasra: talán sokan az olimpiai aranyat gondolnák a negyven év csúcspontjának, ám mit mond maga a bajnok, a születésnapos?
– Ha a legjobb részét kell kiválasztanom ennek a negyven évnek, akkor a mostot mondanám. Mert ugyan gyönyörű emlékeim vannak, s köszönöm mindenkinek, aki mellettem volt eddig, de amit most élek meg, ahogyan most élek, hogy szeretem, amit csinálok, hogy semmi sem kényszer és nyűg az életemben, a legnagyobb ajándék. Igen, sejtem, hogy mások azt gondolnák, az olimpiai aranyat mondom életem csúcspontjaként, de valójában az, ami most van, ami most körülvesz, az az igazi csoda!

– És ezért legalább annyit dolgozott, mint a londoni aranyért, nem?
– Nagyon sok munkát igényel, hogy kiegyensúlyozott tudj lenni – a londoni győzelem után is. Személyiségtorzulást hozhat, ha beleragadsz abba, hogy téged mindenki olimpiai bajnokként kezel, de az csak egy eredmény volt! Csodálatos siker, rendkívül büszke vagyok rá, hogy felértem a csúcsra sportolóként, s minden bizonnyal az a győzelem is hozzátett ahhoz, hogy most így élek, így gondolkodom. Sportolóként nem feltétlenül a gondolkodásmódom vagy éppen a humorom került előtérbe, mert ugye London óta például már azt is látják sokan, hogy tudok vicces lenni.

– Akkor leginkább az állt a középpontban, hogyan készült fel az adott versenyre, mit tett azért, hogy minél gyorsabb legyen a vízben. Az egyértelmű volt, hogy marad az úszósportban?
– Nagyon hálás vagyok ennek a sportágnak, hálás vagyok azért, hogy egy uszodában és a magyar úszósportért dolgozhatok. Szeretek versenyeket szervezni, jó látni, ahogy felnő a következő generáció – fontosnak tartom, hogy visszaadjak valamennyit annak a sportágnak, amely olyan sokat adott nekem. Ha nincs az úszás, ez a születésnapi interjú sem készül velem…

– Olimpiai bajnokként egyfajta felelőssége is van – akár a mindennapokban is?
– Önazonos vagyok, nem kell megjátszanom magam a hétköznapokban, de azt sem várom el, hogy valaki hajlongjon előttem azért, mert olimpiai bajnok, mert ismert ember vagyok. Hát hány ilyen ember van még Magyarországon?

– Hogyan viselkedik, amikor az utcán megállítja egy ismeretlen?
– Kedvesen meghallgatom.

– És amikor rossz napja van?
– Akkor is végighallgatom. Amúgy meg nincs olyan, hogy rossz nap, csak azt hisszük, hogy van. Inkább csak elfelejtjük ilyenkor, hogy hálásak lehetünk azért, hogy élünk – kellenek tervek, kellenek célok, s meg kell becsülnünk, hogy van munkahelyünk, van nyugodt életünk. Persze, van, ami nem jó, de nem erre kell koncentrálni, inkább arra, ami jó.

– Nehezen találom a szavakat, hallva a gondolatait…
– Nem akarok bölcsességeket pufogtatni, mert úgy tűnne, mintha én lennék Paulo Coelho, de ha arról beszélünk, hogy az ember folyton meg akarja váltani a világot, arra én azt felelem, a világ benned van. Mindenki mindig többre, jobbra, nagyobbra vágyik, de vajon tudunk örülni annak, ami a miénk? Örültünk már az életünk során valaminek nagyon? Én igen. Hálás vagyok mindenért, az életemért, és én bizony fel szoktam hívni embereket, hogy elmondjam nekik, örülök, hogy ismerhetem őket, s köszönöm, hogy mellettem vannak.

– Ha most lenne lehetősége visszarepülni a múltba, mint mondana a kicsi Évának, annak a kislánynak, aki elhatározta, hogy olimpiai bajnok akar lenni?
– Nehéz lesz, de csinálni kell, megéri!

– Vajon az a kislány vágyna arra az életre, amit eddig átélt Risztov Éva? Tetszene neki az út, bólintana, hogy igen, ez megfelelő lesz?
– Kinek ne tetszene ez, ki ne akarna olimpiai bajnok lenni?! Ki ne akarná ezt az utat? Én ezáltal lettem az, aki most vagyok. Végigmentem az úton, elbuktam jó sokszor, volt benne rengeteg kudarc, de mind csak megerősítettek. És igen, már nem úgy élek, hogy mindig az van bennem, én olimpiai bajnok vagyok, de ha nem ezen az úton jártam volna, más ember lennék. Örülök annak is, hogy huszonhét évesen értem fel a csúcsra, hogy akkor ragadtam meg a lehetőséget, s nyertem olimpiai aranyat – tönkretett volna az élet, ha mindez tizennyolc évesen adatik meg nekem. Minden így volt jól, nem változtatnék semmin: minden egyes pillanat hozzátett ahhoz, hogy jobb emberré váljak.

EGYETLEN NAPJÁT SEM AKARJA ELVESZTEGETNI

– A beszélgetés során folyamatosan keresem a jelzőket: vicces, bölcs, érett gondolkodású, ám azt hiszem, mindenekelőtt szabad, s ez hoz magával minden mást.
– Szeretetben élek, én inkább ezt mondanám.

– S ez például minden félelmét elűzi, már ha egyáltalán van ilyen érzés önben?
– Nem félek semmitől. Nemrég kiszámoltam, ha nyolcvanéves koromig élek, akkor tizennégyezer-hatszáz napot élek – én mindegyiket szeretném megélni, jól eltöltetni, egyet sem akarok elvesztegetni! Igen, szabad vagyok, még inkább igaz, hogy nem akarok másnak megfelelni, az a fontos, én mit csinálok, azt hogyan csinálom, és ez lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, de ez nem baj. Szokták mondani, hogy én mindig mosolygok, és ez igaz is: hány és hány ember él boldogtalanul, s megy úgy a munkahelyére, hogy közben nem szereti, amit csinál? Ha a rádiót hallgatja, ha velem találkozik, legalább halljon-lásson egy olyan embert is, aki szereti, amit csinál!

– Miből táplálja ezt a pozitív gondolkodásmódot?
– Szükség van az énidőre, arra, hogy magammal foglalkozzak. A telefonunk is akkor működik, ha feltöltöttük, az autónkat is visszük időről időre szervizbe, magunkra miért nem szánunk időt? Magunkat hol és mikor töltjük fel?

– Mióta éli így az életét?
– Már jó ideje nem csinálok olyasmit, amit nem szeretek, képes vagyok nemet mondani, ez utóbbi különösen fontos, hiszen ha valami nem tetszik, de igent mondok rá, az senkinek sem jó. Ha én jól érzem magam, a környezetem is mosolyog. Nem akarom a világot megváltani, csak segíteni próbálok azzal, hogy beszélek az életemről: kőkemény munka szembesülnöd önmagaddal, a sikereiddel, a kudarcaiddal! Ez egy folyamat, amelynek sohasem ér a végére az ember, ez a szemléletmód nem egyik pillanatról a másikra jön, nem úgy van, hogy bekapsz egy tablettát, s holnaptól megváltozol.

– Kérdezném a kerek évfordulón, hogy boldog ember-e, de helyette inkább az érdekelne, kicsoda is Risztov Éva?
– Nagyon szeretném ezt egyszer én is megtudni.