Várakozás – Csinta Samu publicisztikája

Persze hogy nagyon várjuk már a szombati el Clásicót, az idén ilyen futballcsemegét is tartogat nekünk az advent. Kicsit olyan, mint egy előkarácsony, mintha ebben az esztendőben nemcsak a fenyőfára kerültek volna fel időnap előtt a díszek, az ajándékot is egy nappal korábban csempésznék alá az angyalok. Igazából nem is értem, miért nem rendszeresítik a nagy rangadó karácsonyi megrendezését, a hideg-meleg golyók technológiájának feltalálása óta aligha jelenthetne gondot a sorshúzás ilyetén irányítása. Ám talán még e kegyes csaláshoz sem kellene feltétlenül folyamodni, fel lehetne építeni állandó, időponthoz kötött programpontként is, akár a bécsi újévi koncertet, körülötte a kultúra és az idegenforgalom minden díszletével. Aztán gondoljunk csak bele, amint a mérkőzés másnapján bevonulunk karácsonyi szentmisére a Sagrada Famíliába vagy a Real basílica de San Francisco el Grandéba, attól függően, hogy épp a Barcelona vagy a Real Madrid volt-e a pályaválasztó. Lelkünkben megbocsátással és szeretettel a vesztesek, illetve győztesek iránt. A mérkőzés végkimenetelétől nem függetlenül.

Belegondoltam és beleborzongtam. Inkább ne!

Sajnos a sportban sem vagyunk képesek ilyentájt behúzni a kéziféket, nyugis üzemmódban, bejglihegyek mögül kikandikálva felidézni a lassan mögöttünk maradó év legemlékezetesebb pillanatait. Pedig az emlékezés szűrőjén át még erősebb színekben pompázna a budapesti nyári vizes vb, s jótékony ködhártya vonná be a futballválogatott idei szereplését. Úgy tetszik, az üzletekben már november eleje óta dübörgő karácsonyjelenség ellenpólusa nyilvánul meg a sportéletben. Az előbbi színjátékban sokáig úgy téblábolunk, mint egy vőlegény és menyasszony nélküli lakodalom násznépe. Karácsonyig. Rövid szünet után persze a vissza- vagy átcserélendő ajándékok, a készleten maradó cuccok kedvezményes vására csábít újra a boltokba.

A sportban viszont egyszerűen nincs megállás. Az angol futball immár csaknem százhúsz év alatt csiszolta kezelhetetlenül kerekre nonstop bajnoki rendszerét. E lassú érlelési folyamat következtében a West Bromwich Albion és az Arsenal játékosainak az idén igencsak csipkedniük kell magukat a zuhanyozással, ha el akarják érni az évfordulós koccintást. De a Brighton és a Bournemouth futballistáinak is észnél kell lenniük, hiszen január elsején kora délutáni órában meccsel kezdik az évet. Csak azt tudnám, a szilveszteri megpróbáltatások után miképpen lesz majd képes már fél kettőre talpra állni harmincezer ember, hogy megtöltse a Falmer Stadium lelátóit. Nincs kétségem, megtölti.

A síugrók sem különösebben a sors kegyeltjei, de a téli sportokat azért alapvetően a hideg évszakban űzik. A síugró-társadalom viszont mégiscsak megáll egy pillanatra, illően örvendezik a Kisded érkezésének, aztán száguld tovább Oberstdorf, a négysáncverseny első állomása felé. S ha az évfordulós helyszín, Garmisch-Partenkirchen valamilyen okból verseny nélkül maradna, minden bizonnyal kisebb forradalom törne ki a bajor alpokbeli síparadicsomban.

Az immár derékig a megszokásba belegyökerező eseteket leszámítva az is beszédtémát jelent, hogy egy sereg sportágban már rég megszülettek az év végi rangsorok, mire lehúznák az idény végi rolót. A hasonló listák persze elsősorban arra alkalmasak, hogy forralt bor mellett jókat lehessen vitatkozni rajtuk, de ez természetesen csak a kívülállók szempontja. Azoknak, akik rajtuk szerepelnek – akik meg nem, azoknak pláne –, véresen komoly, egész évet bearanyozó, vagy épp ellenkezőleg, tönkretevő minősítés. Főleg évekkel korábban volt ez így, amikor az internethiányos időkben különböző újságok hirdettek példányszámnövelő célzatú játékokat, népszerűségi listák felállítására buzdítva olvasóikat. Ilyenkor bújt csak elő igazán a szurkolóból a belekódolt szövetségi kapitány, a lokálpatrióta meg mindenféle fenevad, a „periférikus” sportágak általuk elfelejtett hősei pedig mélységes csalódásukban betegre zabálhatták magukat a karácsonyi bejgliből.

A mai, érmek, helyezések, koefficiensek és egyéb varázslatok által „objektivizált” rangsorok kissé közelebb visznek a valósághoz, ideologizálhatóbbá teszik az almának körtével való összehasonlítását. Ez persze csak akkor maradhat mentes a keserű bezzegektől, ha sivár átlagtermésből emelkedik ki világítótoronyként az egyetlen világraszóló teljesítmény. Akkor viszont már inkább a bőség zavara, amit talán nemcsak a szurkoló visel el könnyebben, hanem a frusztrációkra mindig fogékony sportolói lélek is. A teljesítmény egyik legfontosabb fokmérője amúgy is az általa kiváltott emóció, amely annál inkább dimenzionálja a kiváltó eredményt, minél több embert kerít a hatalmába. Bizonyára ezért nem emlékezhetünk különösebb vitákra, amikor tavaly a hazai Év sportolója-választáson olimpiai bajnok egységeket megelőzve végzett az élen a labdarúgó-válogatott. Mert ugyan ki merte volna kétségbe vonni azt az össznemzeti boldogságot, amelybe a végül az Európa-bajnokság nyolcaddöntőjéig jutó, összesítésben a tizenharmadik helyen végző Storck-csapat hajszolta a negyvennégy éves sivatagi vándorlásban eltikkadt drukkereket?

De ha már a listáknál tartunk… Talán érdemes lenne végre egy olyan, nem feltétlenül rangsor jellegűt is rendszeresíteni, amely a külhoni magyarság soraiból felbukkanó sportolókat gyűjtené össze. Egy jelöltem máris van, nevével, teljesítményével bárki találkozhatott, tekintve, hogy nem valamelyik megyei bajnokságban vagy csak a szűk családi kör érdeklődését kiváltó sportágban mutogatta oroszlánkörmeit, hanem a férfi kosárlabda Európa-bajnokság kolozsvári csoportkörében. A nem egészen huszonegy éves Kuti Nándor a mindenki által legyőzött román válogatott egyik legjobbjának bizonyult. Közben meg ahhoz is volt ereje és tartása, hogy a magyar csapat tagjait „kiutasító” kolozsvári huligánoknak a román mezén feltüntetett nevét mutogassa. Ha különösebb hatás nélkül is, de mindenképpen elismerésre és emlékezésre méltón.

Aki nem hallott Kutiról meg társairól, a Ronaldo–Messi-párviadal idei kifutása fölött cserél eszmét, ehhez a témához a nap huszonnégy órájában fölös muníciót szolgáltat a világsajtó. S bizony megoszlanak róla a vélemények, hogy a vérprofi ismérve-e az olyan, önbizalomtól duzzadó kijelentés, amilyenre az ötödik Aranylabda elnyerése után ragadtatta magát a portugál sztár, miszerint ő minden idők legjobb játékosa. Ha viszont nem önbizalom, akkor mi? Rákérdezhetek? Persze a szombati el Clásicón még bőven elkápráztathat bennünket Ronaldo kétségbevonhatatlan zsenialitásával. Attól azonban nem lesz szimpatikusabb az a megjegyzése sem, hogy reményei szerint klubvilágbajnoki cím előtt tisztelegve a Barcelona játékosai sorfalat állnak a Real Madridnak a Santiago Bernabéuban. Merthogy a hagyomány szerint így fogadják a győztest a diadalt követő első bajnokiján.

Nem akarok álságos lenni: minden bizonnyal megnézem az el Clásicót. Az előadás sportértéke garantált, aki a jó futballt szereti, aligha hagyja ki. Valahogy mégsem tudok szabadulni a gondolattól, vajon milyen lenne, ha ilyenkor már csak az éves emlékeinket morzsolgatnánk. Talán még a fotelben ülve is remegne a térdem Baji Balázs londoni futását nézve, vagy viszontlátva Márton Anita utolsó, agyonázott lökését. És persze Hosszú Katinkát meg a kajakosokat – a sor hál’ istennek egészen hosszú.

Ám az emlékezetünk sem rövid. Kristálytisztán él benne azoknak az időknek a képe, amikor a sportolók túlnyomó többsége is családi körben várta a Megváltó érkezését. S mi tagadás, az év végi listákat is.