Palotai Károly: a bíró, aki tudott focizni
Bevallom, a cím plágium, L. Pap István kollégámtól származik, ő mutatta be így Palotai Károlyt a FourFourTwo magazin hasábjain és fölösleges törnöm a fejem másik címen, úgysem találok ki jobbat. Hiszen ha valamit, azt a közhelyes vádat, hogy nem tud a játékosok fejével gondolkodni, nem lehetett elsütni Palotaival szemben. Olyan korszakban, az ötvenes-hatvanas években volt klasszis labdarúgó, amikor világnagyságok sora szaladgált a magyar pályákon. Ha a döntőn sérülés miatt nem is játszott (ezért akkor aranyérmet sem kapott, csak később), de kulcsembere volt az 1964-ben olimpiai bajnok magyar válogatottnak Tokióban Lakat Károly keze alatt (a mester Győrből indult, a békéscsabai Palotai ott lelt otthonra élete végéig). Magyar bajnok az ETO-val pedig Hidegkuti Nándor vezetőedzősége idején lett (az 1963-as félidényes bajnokságban), vagyis ha csak ezt a két meghatározó edzőjét megemlítjük (vagy azt a tényt, hogy olyan játékosoknak volt kor- és/vagy csapattársa, mint Varga Zoltán, Ihász Kálmán, Komora Imre, Dunai Antal, akkor világos, hogy a magyar futball legsűrűjéből érkezett a bírói pályára, hogy ha lehet, ott felülmúlja a futballistaként elért sikereit is.
Amíg játékosként a világelitbe tartozó magyar futball aktuálisan legjobb harminc-negyven futballistája közé tartozott, játékvezetőként korának legjobbja lett Magyarországon és az egyik legjobb a világon. (Ha léteztek volna már akkor is efféle rangsorok, akkor alighanem már Puhl Sándor és Kassai Viktor előtt is lett volna világelsőnek kihirdetett magyar futballbíró). Elég csak hallgatni a külföldi kortársait! Hányszor áradozott nekem róla Abraham Klein, a magyar-zsidó pályatárs, az izraeli futball első vb-résztvevője, aki szinte a testvéreként szerette „Karcsit”. És azt hiszem, Walter Eschweiler volt az a német kollégája, aki kétperces ismeretségünk után, a 2004-es portugáliai Eb-n elmesélte, hogy ez a nagyszerű és szerény magyar kollégája egyébként Mindszenty József bíborosnak csempészett ki Magyarországról küldeményeket, hiszen sokat utazott nyugatra, Ausztrián át. Karcsi bácsi nem erősítette ezt meg nekem, de el tudom képzelni, hogy pusztán diszkrét és szerény volt, mint mindig. Azt viszont már a fia, az országos hírnevet Dj Palotaiként kiérdemlő, két éve, 61 évesen elhunyt Zsolt mesélte, hogy nyugatról minden alkalommal elhozta neki a papája a legújabb lemezeket és könnyűzenei magazinokat, amelyek kincset értek az ingerszegény kádári Magyarországon.
Másik fiával a 2006-os németországi világbajnokság ideje alatt készítettem interjút: mint mondta, Amerikába indult, amikor disszidált a hetvenes években, de Münchenben az akkori világ legjobb autói, legszebb női, legjobb sörei és futballistái várták, hát hova is ment volna tovább, maradt a bajor fővárosban taxisofőrként (ahol egyébként édesapja olimpián és vb-n is bíráskodott akkortájt). Kevesen tudják, hogy 1956 után Palotai is külföldön, Nyugat-Németországban maradt, játszott is Freiburgban, de két év elteltével hazatért. (Családtagjai közül bátyja, a nála hét évvel idősebb János egy ízben, 1954-ben egy csehszlovákok elleni barátságos meccsen – 4:1 – még a válogatott kapuját is őrizte.)
Vissza Palotaihoz, a játékvezetőhöz, aki emberi tulajdonsága és szakmai felkészültsége révén három futball-vb-re (1974, 1978, 1982), két olimpiára (1972, 1976) és egy Eb-re (1980) jutott el játékvezetőként, nem beszélve az európai kupadöntők soráról – köztük két BEK-döntőről -, amelyeket dirigált. A Párizsban rendezett, 1981-es Liverpool–Real Madrid BEK-döntő után jelentette ki róla az UEFA olasz elnöke, Artemio Franchi, hogy ő volt a mezőny legjobbja. A döntő és a magyar bírói hármas (Kőrös László és Kuti Sándor volt Palotai két partjelzője) hazaútja azért is (sport)történelmi esemény, mert Puskás Ferenc 25 év távollét után először erről, a párizsi BEK-döntőről (ahol a Real Madrid vendégeként volt jelen) utazott közvetlenül Budapestre, ugyanazon a repülőgépen, amelyen a magyar játékvezetők. A szorongó és Surányi András filmrendező szerint a gépbe való párizsi beszállás előtt az utolsó pillanatig habozó Puskást és feleségét Szepesi György MLSZ-elnök kísérte el, a repülőtéren pedig hatalmas tömeg várta és mindvégig forogtak az Aranycsapat című dokumentumfilm kamerái. Palotaiékkal persze senki sem foglalkozott, észrevétlenül surrantak ki a tranzitból, ahogyan a jó bíró ismérve a pályán is ez: akkor teljesít a legjobban, ha észrevétlen tud maradni.
Márpedig Palotainak nem voltak botrányai, később felemlegetett kétes ítéletei, tisztelte és elfogadta mindenki, szinte védjegyévé vált, hogy 1978-ban ő tartotta példásan kézben a torna (és az FFT már idézett anyaga szerint az egész vb-történelem) talán legfeszültebb meccsét, a rosariói argentin–brazil (0–0) középdöntőt. Korrektsége mellett az elegáns nagyvonalúságát emelik ki a visszaemlékezések, ami a magyar bírói hagyományban Puhl Sándor és – a 2025-ös BL-döntő 90.00-nál történő lefújása után ma már nyugodtan mondhatjuk – Kovács István stílusában él(t) tovább.
Magam az idős, a sportvezető Palotait ismertem jól (a magyar JB alelnöke, a FIFA JB tagja és a győri sportban intézmény volt), és megkockáztatom, minden egyéb érdeménél és erényénél nagyobbra tartom, hogy sok más klasszis edzővel, volt klasszissal, vezetővel szemben képes volt a legkisebb irigység nélkül segíteni az utódait, olyan áron is, hogy azok túlszárnyalják a sikereit. Konkrétan: bár sohasem kérkedett vele, de Nagy Miklós és Szepesi György – meg persze Sepp Blatter – mellett kulcsszerepe volt abban, hogy Puhl Sándor máig egyedüli magyarként világbajnoki döntőt vezethessen 1994-ben Los Angelesben.
Sohasem hallottam, hogy haragosa lett volna, valóban mindenki tisztelte a pályán és a pályán kívül. Sohasem múló hálával gondolok arra, hogy milyen készségesen állt mindig az újságírók rendelkezésére, hogy a bizalma és az empátiája mennyit segített kezdő riporterként nekem is. Örök élmény, hogy 1998-ban megnyertem a Nemzeti Sport állandó szakértőjének a világbajnokság idejére és naponta hívhattam telefonon a Győr melletti, nyúli nyaralójában, s ha ott nem, akkor a szomszéd ház telefonján értem el, hiszen az történetesen Keglovich Lászlóé, az olimpiai bajnok győri csapattársé és baráté volt… Ekkortájt mondhatta Karcsi bátyám, hogy az orvos napi legalább fél liter vörösbort írt elő neki, s miután a hangsúly szerinte a „legalábbon” van, nagyon odafigyel és fegyelmezetten igyekszik betartani a doktor instrukcióját. Persze, ez csak tréfa volt, senki sem látta őt kapatosan, mindig kimért, kedves volt és kellemes társaság, állandó derűjét csak rajongva szeretett felesége elvesztése árnyékolta be, három évvel később Palotai is elhunyt.
Pedig a magyar FourFourTwo magazin (amelynek zsűritagja is volt az 50 legjobb magyar játékos megválasztásakor) ötödik születésnapján, tíz éve még együtt ünnepeltek velünk. Puhl Sándor mellett ő a másik magyar játékvezető, akinek a fotója ott van a Puskás Aréna 4. emeleti, egy kilométeres folyosóján a 126 nagy, futballtörténeti kép között. A magyar labdarúgás históriájának egyik legkülönlegesebb és legszerethetőbb világsztárja volt.
 Született: 1935. szeptember 11., Békéscsaba |
