Tabula rasa kellene – Bobory Balázs publicisztikája

Nincs miért tagadni, jelen sorok írója Alessandro Del Pierón, Gianluca Viallin, Fabrizio Ravanellin, Moreno Torriccellin nőtt fel. És a felnövést a szó szoros értelmében kell venni, akkor volt a világ legjobb csapata a Juventus, amikor kamaszként nemcsak néztem a futballt, hanem talán elkezdtem látni is, a kilencvenes évek második felének torinói együttese lenyűgözött, lebilincselt, szerelmesévé tett. Ebben az időszakban játszott háromszor egymás után Bajnokok Ligája-döntőt a Juve, az elsőben győzött is tizenegyesekkel az Ajax ellen, majd két peches vereséget szenvedett, hogy a negyedik évben nyert helyzetből bukja el az elődöntőt a Manchester United ellen.

De micsoda csapatok voltak azok, tele olasz klasszisokkal és olyan külföldi sztárokkal, mint Zinédine Zidane, David Trezeguet, Didier Deschamps vagy éppen Paulo Sousa. A Juventus otthon is stabilan csúcsközelben mozgott, a nemzetközi porondon pedig félelmetes ellenfélnek bizonyult.

Az olasz futballt, illetve a klubot viszont sokan nem kedvelték. Az 1980-as totóbotrányban a „zebrák” még csak Paolo Rossi révén voltak érdekelve, aki 1981-ben tért vissza Torinóba, miközben éppen hároméves eltiltását töltötte a mérkőzések manipulálásáért, ám aztán az 1982-es spanyolországi vb-re amnesztiát kapott, gólkirály és világbajnok lett a Juventus játékosaként.

A csapat 2006-ban kapta történelme legnagyobb pofonját, hiszen az emlékezetes Calciopoli során az összes érintett közül a legsúlyosabb büntetést rótták ki rá, amiért a sportigazgató Luciano Moggi révén többször is a játékvezetői küldést akarta befolyásolni: elvették az utolsó két bajnoki címét, visszasorolták a másodosztályba, ahol mínusz kilencpontos hátránnyal vágott neki a küzdelmeknek. A botrányban szintén érintett AC Milan, Fiorentina, Lazio és Reggina megúszta enyhébb szankciókkal, a szintén gyanúba keveredett Internazionale meg mintha ott se lett volna, sőt, még a bajnoki címet is megkapta, amit az ősi riválisától elvettek.

A Juvét akkor csak azért nem tudták lenullázni, mert legendái közül maradt a Serie B-ben is Del Piero, Gianlugi Buffon, Pavel Nedved, Trezeguet és Mauro Camoranesi, így csont nélkül jutott vissza egy évad után az élvonalba, majd 2012-ben Antonio Conte vezetésével újra scudettót nyert, és ezt követte még sorozatban nyolc elsőség, illetve a Bajnokok Ligájában lejátszott két (elvesztett) döntő.

A Juventus újra a legjobbak közé emelkedett, az Agnelli család egyik legifjabb, legambiciózusabb tagja, Andrea elnökként sikeres csapatot épített, és új üzleti modellben is kezdett gondolkodni. No nem egyedül, társai voltak ebben Európa legnagyobb együtteseinek vezetői, számos angol gigaklub, a francia PSG, illetve a spanyol óriások, a Real Madrid és a Barcelona, mindannyian újra akarták osztani a javakat, és elkezdték tervezni, hogy megalkotják a Szuperligát, kihagyva belőle az UEFA-t, amely vígan élvezte a nemzetközi versengésekből befolyó temérdek pénzt. A legjobbak viszont még többet akartak maguknak, és volt olyan pillanat, amikor úgy tetszett, hogy a kosárlabda férfi Euroliga mintájára elindul a szűk elitet tömörítő versengés, amely a Bajnokok Ligája elsorvadását is eredményezte volna.

Az európai testület megelőző csapást lengetett be a nemzeti szövetségek segítségével, így a Szuperligát megálmodók közül sokan engedtek a fenyegetéseknek, és felhagytak a sorozat életre hívásával, nem úgy a Juventus, a Barcelona és a Real Madrid, főleg Agnelli volt az, aki még akkor is hevesen kardoskodott a Szuperliga terve mellett, amikor már lényegében mindenki kihátrált mögüle.

A lázadásokat a világtörténelem során is általában leverték, nem történt most sem másként, egyes elméletek szerint a Juventusszal akarnak példát statuálni Olaszországban és a nemzetközi színtéren egyaránt, sugallva ezzel a többieknek: ez veletek is megtörténhet, ne nagyon ugráljatok!

Közismert, hogy a vírussal terhelt elmúlt években a csapatok financiális helyzete megroppant, a bevételek kiesése a legtöbb helyen gondokat, néhol válságot eredményezett. Mindez nem menti fel Agnelliéket, akik könyvelési trükkökkel próbáltak kedvező pénzügyi mérleget produkálni, ám a turpisság kiderült, ami után az előző évad bohózatba fulladt. Az olasz szövetség előbb tizenöt pontot vett le a Juvétól, majd vissza is adta neki, hogy néhány fordulóval a zárás előtt kiegyezés történjen és a torinóiak belemenjenek a tízpontos levonásba, s így ugyan elszállt a lehetőség a Bajnokok Ligája-szereplésre, de az esetleges keményebb szankciók elmaradnak.

Persze más is van a háttérben, az UEFA továbbra is azon van, hogy még az Európa-konferencialigából is száműzze a „zebrákat”, az elnök, Aleksander Ceferin mintha személyes küldetésének érezné, hogy még jobban megsuhintsa a bunkósbotot. Állítólag megegyeztek a klubbal abban, hogy a Juventus nem indul el a harmadik számú kupa idei sorozatában, cserébe viszont az európai szövetség a részvételi jog megszerzése esetén nem zárja ki a BL jövő évi kiírásából. Közben a világon mindenhol máshol ötven, nyolcvan, százmillió eurók repkednek a játékospiacon, de nyilván nem trükközik senki, mindenki betartja a fair play-t, nem is torzul a verseny… Mintha egy átkozott boszorkányüldözés zajlana a szemünk előtt, aminek a végén talán nem kell végignézni a máglyán elégetést…

A Juventus vezetősége rég lemondott, Agnellit a hétfői hírek szerint 16 hónapos eltiltással és 60 ezer eurós pénzbüntetéssel sújtotta az olasz szövetség, ami egyébként rendben is van, csak nem biztos, hogy a vétlen játékosoknak is bűnhődniük kell. Illetve nem lenne baj, ha minden hasonló esetben működne a drákói szigor, és nem csak a Juve lenne a modern labdarúgás fekete báránya.

Jelen gazdasági helyzetben az Öreg Hölgy a szakadék szélén tántorog, a botrány úgy hiányzott most, mint üveges tótnak a hanyatt esés, mert az elmúlt években a trükközések mellett sorozatos szakmai mellényúlásoknak is szemtanúi lehettünk. Elhibázott játékospolitika, edzői baklövések tömkelege, elképesztő méretű sérüléshullám okozta, hogy a Juventus elvesztette egyeduralkodói státuszát Olaszországban, és a visszaszerzéshez pénzre lenne szükség, rengeteg pénzre, de mivel az nincs, így inkább az a kérdés, hogy sikerül-e megtartani a keretben a valóban értékes futballistákat, mint például Federico Chiesát vagy Dusan Vlahovicsot.

Ha valamiben, az újjáépítkezésben rutinos a Juve, a 2006-os másodosztályba sorolás után sem kellett sok, hogy elinduljon a sikerszéria, mondjuk akkor sikerült Conte személyében friss erőt a padra ültetni, aki felrázta, a magasba emelte az együttest. A jelenlegi tréner, Massimilano Allegri már két éve irányít, a mögöttünk álló évadban nem nyert semmit, máskor Torinóban ilyenkor már fejek hullottak, ám a mester hosszú távú szerződése miatt euró tízmilliókat kellene fizetni végkielégítésként, ebben az esetben csak az lenne megoldás, ha Allegri önként távozna, de a népakaratot figyelmen kívül hagyva ehhez nem elég karakán.

A pályán az elmúlt években már csak vergődött a Juve, és talán ez a teljesítmény le is képezi azt a káoszt, amely a klubnál tapasztalható, igaz, nem lehet kellemes állandóan sötétben bokszolni és vakon várni, hogy éppen az olasz szövetségtől vagy az UEFA-tól érkezik-e a következő ütés.

Tabula rasa kellene, amely után a Juventus előítéletektől mentesen indulhatna el a saját útján vissza a csúcs felé, ám az út még nehezebb lehet, mint a 2006 utáni volt, pedig akkor a másodosztályból kellett visszakapaszkodnia. Azóta rengeteget változott a világ, még nagyobbak a szakadékok tehetős és tehetősebb klubok, bajnokságok között, a verseny pedig óriási.

„Fino alla fine” – mondják a torinói szurkolók, utalva arra, hogy a Juventus mindig, minden körülmények között a legvégsőkig küzd. A jelenlegi helyzetben nem is bízhat másban, csak abban, hogy a klub alkalmazottai, edzői, futballistái teljesen magukévá tették ezt a filozófiát, és a következő évadban a pályán sikerül elégtételt venni a boszorkányüldözésért.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!