Szédelgő feldicsérés – Malonyai Péter publicisztikája

IGAZÁN ALUDTAM RÁ néhányat, vártam, hogy kissé lehiggadjak, de nem megy. Hiába ért véget már lassan egy hónapja a klubvilágbajnokság, bennem van a méreg. Köszönhetően annak, hogy 
Gianni Infantino nemes egyszerűséggel közölte, a futball aranykorának vagyunk tanúi.

A FIFA-elnökénél talán nem véletlen, hogy a közösségi oldalak a vezetői korszakánál kezdik az életrajzát, így nem köztudott, látott-e egyáltalán labdát gyerekként, hogy nem, csak feltételezés. Arra alapozva, hogy a haszonra hivatkozva aranyozza be a tornát. Meglehet, itt a sportbiznisz csúcsa, de a futballé semmiképp, lévén – egy játék. Nem mellesleg kategóriájában a föld legnépszerűbbje.
Magától értetődik, hogy a profi futballisták érdekvédelmét képviselő FIFPro egyik vezetője, az argentin Sergio Marchi keményen fogalmaz közleményében: „Infantino úgy viselkedik, mint aki istennek képzeli magát. A tornával a FIFA elszakadt attól, ami a játékosok számára a mindennapi valóságot jelenti. Elfogadhatatlan hőségben játszották a mérkőzéseket, veszélyeztetve a labdarúgók egészségét. Ez súlyos hiba, és nem ismétlődhet meg a jövő évi világbajnokságon!”

Tartok tőle, hogy meg fog, ám maradva senor Marchinál, Infantino aránytévesztésére jellemző, hogy a Daily Mail beszámolója szerint a klub-vb kupáján kétszer is szerepel a neve, egyszer az aláírásával, mint alapító elnök, s egyszer ötletgazdaként: „Egy új kornak, a klubfutball aranykorának vagyunk a tanúi, ez pedig nem más, mint a FIFA klubvilágbajnokságának a korszaka. Ez a mindenkori klubtornák csimborasszója. Gianni Infantino ötlete alapján.”

A kupáról készült fotókat böngészve nem leltem rá az elnöki hiúság csiborasszójára – hogy a kifejezésénél maradjak –, de miért ne hinnék az angol lapnak (alapítva: 1896).

Infantino ömlengése egyébként ütközik a reklámjoggal, lévén szédelgő feldicsérés. Ami tiltott, azt jelenti, hogy egy termék vagy szolgáltatás túlzottan, valótlanul kedvező színben van feltüntetve anélkül, hogy ezt objektív tények igazolnák. Hogy példával éljek, ilyen volt a Corvin áruház két szlo­genje a hetvenes-nyolcvanas évekből, a „Legnagyobb áruház – legnagyobb választék” és a „Minden szinten – szinte minden”.

Büntetést persze nem kapott a Corvin, Infantino is nyilván megússza, látványos, hogy senki sem mondja meg neki, mit illik és mit nem. Mert aligha az aranykor jele, hogy Donald Trump amerikai elnök a győztes Chelsea-futballistákkal ünnepel a dobogón, sőt, érmet is kap, ráadásul az eredeti kupa is az irodájában marad. Ahogy elmondta: „Megkérdezték tőlem, megőrizném-e egy ideig. Mondtam, persze, beállítottuk az irodámba, s érdeklődtem, mikor jönnek majd érte. Mire azt a választ kaptam, hogy soha, tartsam meg, majd csináltatnak egy másolatot róla.”

Így történt, s megesett az a furcsaság, hogy a győztes csak a replikát emelhette magasba. A Chelsea játékosai egyébként nem nagyon értették, mit keres közöttük Trump, vajon mit érezhettek, hogy miközben ők viszik a vásárra a bőrüket, a nagyfőnök(ök) hiúsága mindent visz.

Igazat adok Schuth Gábornak, a magyar futballválogatott erőnléti edzőjének, aki a Nemzeti Sportrádióban beszélgetve leszögezte: „A játékos közös érték”. Aztán arról beszélt, hogy a mai futballistáknak fel kell készülniük az extrém terhelésre, a jövő évi világbajnokság nehézségei (hőség: 38-40 fok) kapcsán még azt is megtudtam tőle, hogy két megoldás van a felkészülés során. Az egyik a passzív, amikor az edzések végén a játékosok 30-40 percre bemennek a szaunába, ettől elindul náluk a hőalkalmazkodás folyamata. Az aktív módszer, hogy extrém körülmények között edz a sportoló, például szaunában biciklizik. Ilyenkor például a normális edzésen 130-as pulzus 150-re megy fel, a szervezet pedig alkalmazkodik hozzá. (Nagyon remélem…)

Nem mellesleg aranykorról azért sem beszélhetünk, mert a mitológiában ez az isteni harmónia kora, amikor nincs irigység, kapzsiság, erőszak, a gazdagság, bőség és igazságosság uralkodik. Itt már és még nem tartunk, ráadásul a minősítés mindig utólagos, olyan időszakot jelent, amikor valami csúcson volt, és ma is példaként tekintünk rá.

A futballról szólva, minden generációnak megvan a maga aranykora – kérdés, hogy felismerjük-e, amikor benne élünk. Ha képesek vagyunk értékként tekinteni a szenvedélyre, az összetartásra és a játék örömére, akkor az aranykor nemcsak lehetséges – elkerülhetetlen. A témának van irodalma, összefoglalva legyen elég annyi, hogy a közeljövőben csak akkor jöhet el az aranykor, ha a sport visszatalál az alapjaihoz. Ez nem feltétlenül a múlt másolása, hanem annak felismerése, hogy az aranykort nem a stadionok mérete vagy a pénzdíjak nagysága határozza meg, hanem a játék tisztasága, a közösség összetartása és a szenvedély hitelessége. A technológia és a pénz nem kizáró okai, de csak akkor szolgálják, ha nem nyomják el a sport emberi oldalát.

Aranykorokat ezzel együtt számontartanak a futballban. Például az ötvenes években az Aranycsapat jóvoltából. A Puskás Ferenc, Bozsik József, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor nevével fémjelzett magyar válogatottat mindmáig korszakos együttesként emlegetik. Ahogy a brazil futball „Pelé-korszakát” a három világbajnoki címmel (1958, 1962, 1970), a Barcelonát Messivel, Xavival, Iniestával, a tiki-takával, vagy a közelmúltból a Real Madridot a sorozatban három Bajnokok Ligája-győzelemmel. Vagy például a magyar sport 1948 és 1956 közötti időszakát, három olimpia (1948: London, 1952: Helsinki, 1956: Melbourne), 96 érem, köztük 35 arany.

Az előzőek csak példák, mert amióta van történelme a sportnak, az aranykor kifejezés rendre előkerül, néha csak úgy dobálózunk vele. Gyakran csupán azért, hogy az érveinket megerősítsük.

Amikor például 1954-ben az Aranycsapat Egyiptomban túrázott, a régóta ott edzősködő Kertész II Vilmos, az MTK egykori klasszisa (1908–1924) az egyik meccs előtt kijelentette, hogy sok jót hallott már Puskásról, de nem hiszi, hogy olyan jó labdarúgó lenne, mint például Schaffer Alfréd volt. Aztán a lefújás után: „Negyvenhétszer voltam válogatott, együtt játszottam Orthtal, Schlosserrel, Schafferrel, a magyar labdarúgás úgynevezett aranykorának játékosaival, s most ki kell jelentenem, hogy ez a mostani magyar válogatott a legjobb csapat, amelyet valaha is láttam.”

Igen, az első aranykort a tízes évek magyar futballjában érték tetten, amikor pontos, rövid passzok, a háromszögelések, a ravasz testcselek, a váratlan, fortélyos húzások ragadtatták el a közönséget. A legnagyobb élvezetet az jelentette, ha a csapat úgy rúgott gólt, hogy közben az ellenfél játékosa nem is ért a labdához. Például 1916-ban és 1917-ben az MTK–MAC mérkőzéseken, amikor az MTK 18:0-ra, meg 18:1-re győzött.

De előkerült a fogalom vízilabdában is. Az 1958-as itthoni Európa-bajnokság előtt Lemhényi Dezső szövetségi kapitány arról beszélt, hogy gyorsak a magyar vízilabdázók, de a labda még gyorsabb, ha jól továbbítják. A magyar vízilabdasport aranykorában honosították meg Komjádi Béla irányításával a Keserű fivérek, Vértesy József és társaik a levegőben való játékot, a gyors, pontos labdatovábbítást. Ezt kell továbbfejleszteni – megfelelő taktikai és technikai fortélyokkal élénkítve.

Nézőpont, de leginkább élmény kérdése, kinek, mi az aranykor. Azt azonban jó tudni, amit a Nemzeti Sport írt 1910-ben: „Az öregek, az aranykor híresei lassacskán visszavonulnak, az arannyal izmaikban és fogaikban elmúlnak, s nem látjuk az oroszlánkörmös új vitézeket. Hozzájárul a nagy elbizakodottság, ez a régi magyar rákbaj. Úgy meg-meggőgölünk az egyszer megszerzett dicsőségünk tudatában, hogy okvetlen kell egypár keserves leczke, míg újból munkára kapunk.”

Nem üzletileg – ezt sajnos hozzá kell tennem több mint egy évszázaddal később.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!