Olaszország államformája köztársaság, a királyság emlékei azonban nyomokban élnek még a társadalom mélyrétegeiben, például az olasz labdarúgórendszer ötödosztályában. Létezik egy Nápoly környéki kis csapat, amely nevében is kötődik a Savoyai-uralkodóházhoz, és amelynél a közelmúltban váratlanul összeértek a történelem és a sportélet szálai: tavaly novemberben a Casa Reale Holding SpA (magyarul Királyi Ház Holding Rt.) képviseletében felvásárolta a Savoia Calcio 1908 nevű klubot és elnökként vállalt szerepet az utolsó olasz király unokája. Az ötvenéves uralkodói leszármazott teljes neve – az előkelő famíliákhoz illő bőséggel – Emanuele Filiberto Umberto Reza Ciro René Maria, és bár öröklött címeinek viselésére már nincsen jogosultsága, nem hivatalosan Velence hercegeként, Nápoly hercegeként és Piemont hercegeként is szokták emlegetni. A család fő tekintélye, a trónjáról a köztársasági fordulattal 1946-ban lemondó utolsó olasz uralkodó, II. Umberto tartotta a keresztvíz alá, a szertartásra Svájcban került sor, a XX. századi történelem forgószelében idegen földre sodródó család kényszerű lakhelyén. A királyság visszaállításának veszélye miatt évtizedeken át, egészen 2002-ig érvényben volt a törvény, amely megtiltotta a család férfi tagjainak, hogy az állam területére lépjenek. A „májusi királyként” is emlegetett, alig több mint egy hónapig trónon lévő nagyapa száműzetésben halt meg 1983-ban. Az unoka még a tilalmi időszakban egyszer elrepült Torinóba, ám hiábavalónak bizonyult merész próbálkozása, a hatóságok nem engedték leszállni a repülőgépről.
A torinói helyszín nem véletlen: ha a Kurír című lap 1995. szeptember 24-i számába beleolvasunk, a „Kékvérű kommentátor” című cikkből megtudjuk, hogy az akkor mindössze 23 éves Emanuele Filiberto herceg megveszekedett Juventus-rajongó volt. Genfi száműzetésében is olyannyira szívén viselte a torinói egyesület sorsát, hogy az olasz televízióban a csapat mérkőzéseinek állandó szakkommentátoraként szerepelt. Később sem volt ellenére a nyilvános szereplés, külföldről rendszeresen bekapcsolódott a Quelli che il calcio című televíziós show-műsorba, a kétezres évek második felében pedig – legális hazatérése után – zsűritagként és versenyzőként egyaránt megfordult a Ballando con le stelle című táncos tévéműsorban.
A Torre Annunziata nevű campaniai város csapata, a Savoia szintén régóta mozgatja a herceg fantáziáját, szerepvállalása a hazatérési tilalom feloldása óta terítéken van. Sőt, a La Gazzetta dello Sportban már 1999-ben megjelent egy cikk, amely arra utalt, hogy a Savoyai-dinasztia leszármazottai félig-meddig a királyi örökség részének tekintik a család nevét őrző futballcsapatot. Az együttes újkori története egyik legfényesebb sikereként feljutott a Serie B-be, a szép eredményt annak idején a „kis herceg”, Emanuele Filiberto lelkesen üdvözölte a nyilvánosságban, ám ami fontosabb, hogy megszólalt édesapja, II. Umberto fia, az akkor 62 éves Vittorio Emanuele is.
„A Torre Annunziata-i klub dicsősége nagy örömömre szolgál – nyilatkozta a herceg. – Szívélyes gratulációmat elküldtem Moxegano klubelnöknek és a csapatnak is. Sajnos a feljutásról döntő, Juve Stabia elleni mérkőzést nem volt módomban követni, de ha az elnök úr esetleg volna olyan kedves, hogy postázza videókazettán, igazán lekötelezne. Személyes szálak kötnek a vidékhez, magam is Nápolyban születtem, sőt nem oly régen felkínálta valaki megvételre a Napolit, de sajnos a jelenlegi törvények értelmében nem rendelkezhetek semmilyen olaszországi tulajdonnal. Hogy kinek drukkolok majd a Napoli–Savoia mérkőzésen? Győzzön a jobbik! (Az 1999–2000-es idényben mindkét egyesület a Serie B-ben szerepelt – a szerző.) Alig várom, hogy betehessem a lábam a San Paolo Stadionba, de ehhez az olasz parlamentnek módosítania kell az alkotmányban rögzített tilalmat. Remélem, hogy a nevünket viselő csapat sikerei is hozzájárulhatnak a cél eléréséhez.”
A Savoia legnagyobb sikerét egy híján száz éve, az 1923–1924-es idényben érte el, amikor Dél-Olaszország legjobbjaként bejutott az országos bajnoki döntőbe (képünkön a csapat), amelyben a korszak félelmetes együttesével, a Genoával szemben maradt alul (viszont a déliek közül első csapatként óriási bravúrral legalább a kétmérkőzéses párharc egyik felvonását döntetlenre hozta). A campaniai klub a hőskorban magyar ellenféllel is találkozott, 1931 januárjában a Vasas 3:2-re kikapott Torre Annunziatában az akkoriban éppen Lichtblau József tréner edzette együttestől (voltak az egyesületnek más magyar edzői is, köztük a legnevesebb az 1932–1933-as idényben aktív Hermann Ignác, az FTC korábbi futballistája). A Nemzeti Sport humorrovatában is helyet kapott egy rendhagyó úti beszámoló, a kor sajátos tréfás hangvételében: „A Torre Annunziata egyik legszebb községe a Beppo Brigantino kerületnek. Utolsó posta Jambonéze Makaróni. A meccsen kint volt az egész lakosság. Egyedül a tribünök nem voltak tele, jövőre azonban erre is sor kerülhet, mert állítólag építenek tribünt. Kedves romantikával van felépítve a pálya. Az egyik kapun háló is van, ezt mindig a gyengébb csapat kapujára szerelik. Most mi kaptuk. A meccsen általában mi voltunk fölényben, a Savoia szórványos góljain kívül nem képes eredményt elérni. A Savoia védelme nagyon durva, rossz rágondolni, mi lenne, ha cipőben játszanának. Csapatunkban különösen Dánt ünnepelték, s mikor megsérült, a közönség a vállain vitte le. A legközelebbi szekérrel már tovább utazunk.” |
De vajon jogosan gondolja-e Vittorio Emanuele és Emanuele Filiberto, hogy a név által sugallt kapcsolat megalapozott, az 1908-ban, helyi molnárok és tésztakészítők által alapított Savoia valóban a királyi család nagyságát hirdeti? Ha elmerülünk a klubtörténet legmélyebb bugyraiban, a fennmaradt adatok legalábbis elbizonytalanítanak, az alapítás és a névválasztás körülményei ugyanis nem tisztázottak. Már az gyanakvásra adhat okot, hogy – mint Szabó Márta hvg-ben közölt, vonatkozó cikke is rávilágít – a hagyományosan a Bourbonok felségterületének számító déli vidékeken a Savoyai-ház nem örvendett osztatlan népszerűségnek, a szárd-piemontei családra sokan megszállóként tekintettek. A három párhuzamosan élő eredetlegenda közül kettő így is felveti a dinasztia hatását, az első szerint merő tiszteletből választották a Savoia nevet, a másik szerint az ősatyák köréhez tartozó szárd katonák „Avanti Savoia!” jelszava adta az ihletet, a harmadik változat ugyanakkor zárójelbe teszi az egész királyi mítoszt.
Ez alapján mindössze arról van szó, hogy az egyesület alapításának és az első idők klubirodájának helyszíne történetesen Torre Annunziata városának Savoia nevű filmszínháza volt. Hogy melyik verzió fedi a valóságot, ma már ellenőrizhetetlen, mindenesetre a klub sokszor változtatott jelvényében rendszerint visszaköszöntek a Savoyai-ház címerének elemei. Igen zaklatott, fordulatokkal teli 115 évre tekinthet vissza az egyesület, számos névváltással és nem kevesebb mint hét újjáalakulással (1944 és 1955 között politikai okból el kellett hagynia a Savoia alapnevet is, és Torreseként futott).
A helyi sajtó beszámolói szerint Emanuele Filibertót szinte megváltóként fogadták a városban, és nemcsak azért, mert a szebb napokat látott Savoiának három-négy éven belül Serie C-t, későbbre pedig Serie B-t lengetett be, hanem a problémás társadalmi környezet miatt is. A futballklub működését régóta beárnyékolja tisztázatlan viszonya a helyi maffiával, és az elmúlt években is botrányos részletek derültek ki a camorrának fizetett védelmi pénzekről. Őfelsége ezen a téren is példás rendet ígért.
„A fiatalokhoz fordulok, a sport segítségével odacsaphatunk az alvilágnak – hangoztatta a herceg novemberi köszöntőbeszédében. – A gyerekek jelentik a jövőt. Szeretném őket összeszedni az utcáról, megmutatni nekik, miben áll a sport és a munka nemessége. Harcolni, küzdeni tisztességgel a csapatért. Tervezzük egy utánpótlás-nevelő akadémia létrehozását is, amelyben délolasz gyerekeknek adhatnánk lehetőséget, ösztöndíjjal segítve a fejlődésüket.”
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 18-i lapszámában jelent meg.)