„Már beírták a nevemet a nagykönyvbe” – Hosszú Kávé Krasznai Tamással

– Mai szemmel milyennek látja az 1970-ben rendezett Röpülj páva vetélkedő országos döntőjébe jutott huszonnégy éves ifjút?     
– Mintha szerencsecunami indult volna el: egy csoda volt az életemben, amelybe bele is kapaszkodhattam. Az a kölyök kapott valami tehetséget a sorstól, az énektanár Nagy Kálmán bácsi egyengette az útját, de még senki sem sejthette, mindez hová fog vezetni.

– Akkor még mindenki egy tévécsatornát nézhetett – a Röpülj páva népszerűsége, A csornai Koronára süt a nap kezdetű dal sikere mit hozott Krasznai Tamásnak?     
– Egy kiskatona jelent meg egy katonanótával,valamint két népdallal a kamerák előtt. Trambulint jelentett a műsor, mert általa volt lehetséges, hogy a Rajkó Művészegyüttesbe szólistaként felvételt nyertem. Velük kezdtem megismerkedni a külvilággal, számos országban keltve jó hírét a magyar népzenének. Büszkeséggel töltött el, ha megismertek az utcán, s parancsnokaim is támogatták zenei pályám kibontakozását.

– Már azelőtt ez a hivatás vonzotta, hogy ismertté vált volna?     
– Tizennégy évesen beleszerelmesedtem a fekete-fehér Benczúr-tévénken látott operett-előadásokba. Németh Marika művészete láttán tudtam, én is valami ilyesmire vágyom. Elvarázsolt a műfaj és az énekesnő személyisége. Otthon apám az osztrák tv műsorában a Real Madrid meccseit csodálta Puskás Öcsivel, ezek iránt én sem voltam közömbös. Egyszer – arra már nem emlékszem, ki ellen – egy negyvenméteres átadást külsővel vett át, és még mielőtt leesett volna a labda, kapásból zúdította a kapuba. Magam is szívesen fociztam, a grundon, a libalegelőn együtt nőttem fel az ifjúsági válogatott, később Svájcba emigráló Németh Valérral és a sokszoros válogatott középhátvéd Kocsis Istvánnal. Leigazolt az ETO a serdülők közé, együtt kezdtem a később ugyancsak címeres mezig eljutó Somogyi Jóskával. Legtöbbször a szakmunkásképző melletti salakos edzőpályán gyakoroltunk a régi ETO-sporttelepen. A Csornáról bejárás miatt hagytam fel a futballal. Életem mozaikkockáihoz tartozik, hogy nyolc évig dolgoztam esztergályosként a vagongyárban.

– A színművészeti főiskola után csak másfél évig szerepelt a korábban vágyott Operettszínházban: miért választotta helyette Győrt?     
– Akkor készült el a különleges külsejű új színház, és élt bennem a bizonyítási vágy a környezetemnek, s bennem volt a tudat, hogy tartozom valamivel szűkebb pátriámnak. Nem tudtam a fővárost annyira megszeretni, hogy maradjak, különösen azután, hogy főiskolai partnernőm, Magyar Mária hívott. Azonnal igent mondtam, s jól döntöttem.

– A nyolcvanas években Kisfaludyból Nemzeti Színházzá fejlődő győri intézmény zenei kibontakozásában vezéralaknak számított. Ez volt karrierje csúcsa?     
– Attól a pillanattól bedobtak a mély vízbe, hogy betettem a lábam. A János vitéz Kukorica Jancsijával debütálni rendkívüli lehetőségnek bizonyult, a közönség egészen más szerepkörben ismerhette meg a valamikori csornai kiskatonát. A siker nem maradt el, így azután jöttek a jobbnál jobb szerepek egymás után. Bor József irányítása nekem ma is etalon, persze utódjának, Korcsmáros Györgynek is jó szakmai meglátásai voltak. Valamennyi rendezővel megtaláltam a közös hangot, így Harag Györggyel és Kazán Istvánnal is, a kollégákra pedig máig szívesen emlékszem, a mostanság is aktívak közül Bende Ildikóra, Bede-Fazekas Csabára. Hányan, de hányan játszanak már az égi színpadokon…! Elég, ha Balla Icát, Györgyfi Józsefet, Tóth-Tahi Mátét, Sipka Lászlót említem, de sorolhatnám még a neveket. Életem szerencsevonalához tartozik, hogy a Dankó Rádióból is ismert primadonna, Nagy Ibolya partnert keresett három hónapos amerikai turnéjához, és ezt az utat továbbiak követték. Az ott élő magyarok körülrajongtak bennünket, sikerült bennük honvágyat ébreszteni.

– Tenorját operákban is megismerhette a közönség, de a prózától sem idegenkedett…     
– A főiskolán operából vizsgáztam, egyáltalán nem volt idegen az egyéniségemtől és a közönség is elfogadott. Fővárosi vendégművésszel együtt játszva sem lógtam ki a sorból. A prózát azért tekintettem kirándulásnak, mert ott más a hangulat, más a dinamika, ott a cselekmény viszi a hangsúlyt. Azt mondják, könnyű az énekesnek, leadja a dalt és bezsebeli a tapsot. Hogy mennyire külön tudomány szöveggel szerepelni, azt megtanulhattam a Győrben is sikeres Berek Kati művészetéből.

– Mikor kezdte érezni, hogy kiöregedett a bonvivánszerepekből?     
– Van egy íve a színész pályafutásának, és ha van egészséges önkritikája, magától rájön: jobb önként hátrább lépni, mint hogy mások mondják meg, már nem vagy a régi. Jó évtizede éreztem rá, hiába is lázadnék, a biológiai tényeken nem lehet változtatni, és attól kezdve igyekeztem méltósággal alkalmazkodni az új helyzethez. Diplomatikusan fogalmazva: azóta a Győri Nemzeti Színházzal is felszínes a kapcsolatom. Figyelemmel követem, az előadásait megnézem és siker esetén szívből tudok gratulálni a kollégáknak. Szerepálmom már nincs, amit kaptam az élettől, a színpadtól, azt megköszönöm, nem vágyok új elismerésre. A múltamból élek és örülök annak, hogy olyan tisztelet övez, amit szintén csak megköszönhetek.

– Hogyan alakult úgy az élete, hogy ma sem kell fellépések, társak és közönség nélkül léteznie?     
– Huszonhárom éve történt, hogy meghívtak egy beszélgetésre a megyei nótaegyesülethez, és rögtön kiderült, hogy lényegében az évtizedekkel korábban a Rajkó együttesben szerzett tapasztalataimra építenének. Hamar elnöke lettem a mostani nevén Győr-Moson-Sopron vármegyei Nótaegyesületnek, amely az egyéb meghívásokon kívül évente négy előadással lép a nyilvánosság elé. Mindegyiket lelkiismeretes felkészülés előzi meg, feladatom a szakmai irányítás, értve alatta a teljes műsor szerkesztését, a zenekar, valamint a számos jó hangú amatőr kolléga irányítását; utóbbiak nagyon hálásak a fellépési lehetőségekért. A közönség örömmel fogadja a műsorainkat és várja a következőt. Meggyőződésem, hogy valós az igény a magyar nótára és a népdalra, e két műfajt mi a szerepléseinkkel igyekszünk életben tartani. Edvin, Mr. X, Daniló, Török Péter és a többi operettszerep helyett most a Katicabogár, a Halkan pengesd vagy a Sárgul már a kukoricaszár éneklése nekem ugyanazt az élményt jelenti.   

– Mi kerülhetne bele Krasznai Tamás rövid élettörténetébe?     
– Először is a szülői házból hozott szeretet, az a nevelés, amelynek gyümölcsét manapság is élvezhetem. Ikertestvérem, András már régen nincs velünk, de a kilenc évvel fiatalabb húgommal meleg testvéri viszonyban vagyunk. Említhetem továbbá a művészetet, az apámtól örökölt elv mondatja velem, hogy amit kaptam az énekléstől, azáltal lettem érettebb, bölcsebb, meggondoltabb. És nem hagyhatom ki a család szerepét. Ötvenegy éve vagyunk házasok a feleségemmel, két gyerekünk és három lányunokánk aranyozza be a napjainkat.

–  Nem feledkezett meg a labdarúgásról?     
– Napi ismereteim vannak mind a nemzetközi, mind a hazai futballvilágból. Mint minden, a foci is megváltozott, céltudatosabb a játék, lényegesen fontosabb a kapus szerepe, túlzottan az erő dominál a szellemesebb játék terhére; régen a labdát kellett inkább „futtatni”. Az ETO hajdani sikerei élénken élnek bennem, volt társamnak, Somogyi Józsefnek és a fiának kis szerencsével még szebb karrierben lehetett volna része. Követem a csapat mostani örvendetes felzárkózását, bízom benne, hogy a válogatott a világbajnoki selejtezőn olyan útra lép, amely ismételten örömmel töltheti el a futballkedvelők sok-sok ezres táborát.

– S vajon a csornai Korona Szálló és Étteremre süt-e még újra a nap?     
– Ha rajtam múlna, sütne. A rendszerváltás után lebontották a helyiek számára ikonikus épületet. Nem én döntök, de jó lenne, ha ott lehetnék az új Korona avatásán. Elvégre már beírták a nevemet a nagykönyvbe…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 13-i lapszámában jelenik meg.)