Öltözőtitkok – Csillag Péter publicisztikája

Azt a jelenetet nem lehet elfelejteni. Madridi éjszaka, kései jövés-menés a Bernabéu parkolójában, a hosszú és drámai este végén a hófehér csapatbusz már indulásra kész, a stábtagok és az utolsó VIP-vendégek is távozófélben, egy-egy eltévedt újságíró lézeng még az autók között. Talán két óra sem telt el azóta, hogy az Inter az európai futball csodacsapata lett, 2–0-re legyőzte a Bayernt, megnyerte a Bajnokok Ligáját. Utólag tudjuk, José Mourinho már az elődöntő után elhatározta távozását, és milánói játékosai is tisztában voltak azzal, hogy hamarosan a Real Madrid vezetőedzője lesz. Az aznap esti csapatban egyetlen olasz labdarúgó szerepelt: a 36 éves Marco Materazzi, aki már kilenc éve viselte az Internazionale mezét, ám azon a tavaszon a portugál trénernél jobbára peremember volt – a müncheniek elleni fináléban a 92. percben állt be, időhúzó csereként.

A modern futball egyik legszebb és legemberibb videofelvételét ott, a sötét madridi parkolóban rögzítették. Kezdődik azzal, hogy Mourinho beszáll az érte küldött elegáns kocsiba, az ajtóból kihajolva odakiált valakinek, kézmozdulattal is egyértelműsítve az üzenetet: „Hívlak később!” A következő képkockán látjuk, az ígéret Materazzinak szól – a csapatmelegítőbe öltözött langaléta hátvéd magányosan, leszegett fejjel álldogál a stadionépület falánál. Az edzőt szállító fekete autó közben elgördül, ám néhány méter után váratlanul lefékez és megáll. Kiszáll Mourinho, határozott léptekkel elindul a magába roskadt fiatalember felé, és fejét saját vállára szorítva, férfiasan átöleli őt. Rázza a zokogás a fagyosnak és érzéketlennek mondott edzőt, a futballista is könnyeivel küzd. Az önszántából távozó sikertréner búcsúzik a mellőzött cserejátékostól…

Ha létezik jelképe a karakteres csapatoknak, akkor a 2010-es Internazionale jellemét leginkább Mourinho és Materazzi parkolóbeli ölelésével illusztrálhatjuk. Tíz éve, májusban ért fel Madridban a csúcsra a milánói csodacsapat, az európai kupákban legutóbb győztes olasz együttes, amely abban az évben megnyerte a Serie A-t, az Olasz Kupát, majd – immár Rafael Benítezzel a kispadon – az olasz Szuperkupát és a klubvilágbajnokságot is. Az elmúlt napokban, hetekben az olasz sportmédia kiemelt figyelmet szentelt az évtizeddel ezelőtti futballhősöknek, megszólaltatva a főszereplőket José Mourinho vezetőedzőtől kezdve Javier Zanetti csapatkapitányon keresztül Massimo Moratti klubelnökig bezárólag.

Eltelt annyi idő, hogy az érintettek már pillanatnyi érzelmektől, indulatoktól, érdekektől mentesen idézzék fel a kulcsmozzanatokat, ugyanakkor annyira még nem távolodtunk el a 2010-es élményektől, hogy a történetek múltba révedő, kihűlt visszaemlékezésekké merevedjenek. A beszélgetéseket olvasva kirajzolódott egy rendkívül különleges csapat belső működése, személyes viszonyrendszere, sajátos szelleme, olyan élesen és tisztán, ahogyan akkor, a mámoros napok hevében azt még a legéberebb bennfentesek sem tudták volna megragadni.

Az évek kiérlelték a fent leírt stadionszéli búcsú jelentőségét is. Materazzi vallotta visszatekintve: „Mourinho védőpajzs volt nekem, barát, testvér és apa egy személyben. Előfordult, hogy darabokra tépett minket az öltözőben, de mindig tudta, melyik gombot kell nyomni, hogy működjön a gép. Gyakorlatilag a távozásával véget ért a pályafutásom. Kapcsolatunk a tiszteletre és a bizalomra épült, a következetességére mindig számíthattam. Tudtam, hogy talán csak egy meccsre tesz be a csapatba, mégis fontos láncszem vagyok, ő is becsül engem.”

Becsülte valóban, amint az kiderült a ma már a Tottenhamet irányító szakembernek a La Gazzetta dello Sportnak adott, az nso-n is szemlézett interjújából: „Hogy miért szálltam ki az autóból a madridi parkolóban? Mert Marco testesítette meg a szomorúságot, amelyet mindannyian éreztünk az elválás miatt, ahogyan ő volt a szememben a csapatember mintaképe is. Amikor a közösségnek szüksége volt rá – a Chelsea, a Roma vagy a Siena ellen –, ő mindig ugrásra készen állt. Katolikusként hiszek az ilyesféle jelekben: talán Isten állította Marcót akkor ahhoz a stadionfalhoz, hogy ő legyen az, akit utoljára átölelve az egész csapattól elbúcsúzom.”

Tanulságos elmélyedni az említett Mourinho-beszélgetés részleteiben. Élesen kiviláglik az edző és a csapat közötti összhang titka: „Pályafutásom során ott tudtam a legjobbat nyújtani, ahol otthon éreztem magam, átvettem a csapat rezdüléseit és szívem kétszáz százalékával jelen voltam, elsősorban emberként és csak másodsorban trénerként.” A kívülálló szemében sokszor pökhendinek, egoistának, lenézőnek tetsző edzőcsillag elmondta, hogy mind a mai napig ápolja a kapcsolatot a 2010-es Inter-keret tagjaival, közös whatsappcsoportjukban rendszerint „Papa” néven írja alá bejegyzéseit. Kitért arra is, hogy a napokban váltott szót Alessióval, akkori sofőrjével, rávilágítva az eset furcsaságára: „Hol és mikor történik meg olyan, hogy a klubot elhagyó edző tíz évvel később is beszél még a régi sofőrjével? Soha, sehol! Ez nekem az Inter, az én társaságom.”

Pedig nem volt feszültségtől mentes Mourinho Internél töltött két éve (2008–2010), amint arra a maga szókimondó stílusában utalt is, amikor önkritikusan megjegyezte: „Néha igazi f...szfej voltam, de legalább magamat adtam.” Nyíltan beszélt az öltöző falai között kiélt tombolásairól, az Atalantától elszenvedett 2009-es bajnoki vereség után például azzal sértegette többszörös olasz bajnok játékosait, hogy addig csak szaros scudettókat nyertek, semmi mást („Utóbb rájöttem, hogy ezzel megbántottam őket, bocsánatot kértem”), és a személyi döntések lélektanába is beavatta a kívülállót. Tudta, miért kell neki annyira a Real Madridnál kiszemelt Wesley Sneijder („Mindennap azzal hívtam fel Morattit, hogy nekünk kell Wes, Wes, Wes”), mire lesz jó Samuel Eto'o, akit a csapatnak hátat fordító Zlatan Ibrahimovicra cserélt a Barcelonával. A sikeréhes svéd csodacsatárnak egyébként csak ennyit felelt, amikor a 2009-es amerikai túra során közölte távozását, mondván, sajnálja, de neki BL-t kell nyernie: „Menjél csak! Aztán még az is lehet, hogy mi nyerjük meg a BL-t…”

Azt az esetet pedig már Javier Zanetti elevenítette fel a Sport Weeknek adott hosszú interjújában, hogy 2008-ban Argentínába menet, a repülőtéren hívta valaki egy portugál számról: „José Mourinho vagyok, most írtam alá az Interhez. Ne haragudj, ha nem beszélek tökéletesen olaszul. Nagyon számítok rád, téged hívtalak először. Szeretném, ha te lennél a csapatkapitány.” A ma már a klub alelnökeként dolgozó argentin játékosklasszis jelölte meg a nagy menetelést elindító pillanatot is, azt, amikor Mourinho feltette a kérdést a 2009–2010-es idény rajtja előtt a játékosainak: „Olaszországban bajnokok vagyunk, tovább kell lépnünk. Akarjátok-e, hogy történelmet írjunk az Interrel?” Bár nem feledkezhetünk meg az egyéb segítő körülményekről, a Moratti elnök által garantált nyugodt háttérről, a kulcsjátékosok – így az említetteken kívül Júlio César kapus, Maicon, Lúcio, Walter Samuel, Esteban Cambiasso vagy a BL-döntőben két gólt szerző Diego Milito – szerepéről, ahhoz, hogy az Internazionale a nemzetközi papírformát borítva, egyebek között a Chelsea-t, a Barcelonát és a Ba-yern Münchent kiverve Európa bajnoka legyen, elsősorban Mourinho személyes varázsa, ösztönző kisugárzása kellett. Ahogyan Zanetti, az egyébként is híresen kiegyensúlyozott csapatvezér fogalmazott: „Sohasem volt olyan önbizalmam, mint akkor, amikor ő volt az edzőm. Hitt bennem, és ennél többet játékos nem kaphat.”

Materazzinak volt mit siratnia a madridi stadionfalnál. Azon a májusi estén a mai futball egyik legkülönlegesebb csapata lépett le a nagyszínpadról.