Egy napig „titkolták” a magyarok győzelmét

„Kachler udvari tanácsos a verseny befejezése után búcsút vett a jégtől.

– Majd holnap számolunk – mondta, és hiába ostromolták a pontozóbírók és a szakemberek, hiába ajánlotta fel Orbán magyar pontozóbíró, hogy egyik társával elmegy az osztrák döntnök szállodájába és elvégzi az eredmények kiszámításának nagy munkáját, Kachler nem engedett.”

A fenti kis intermezzót a Pesti Napló 1935. február 19-i számában olvashatjuk, és kilencven év távlatából nehezen értelmezhető problémát ír le. Történt, hogy a Budapesten, közelebbről a Városligeti Műjégpályán rendezett férfi és páros műkorcsolya-világbajnokságon (a nők február 8–9-én Bécsben versenyeztek, győzött a norvég Sonja Henie – megszakítás nélkül kilencedszer) a párosok küzdelmét követően nem hirdettek egyből végeredményt, mondván, az öt versenybíró nyolc résztvevő kettősnek kiosztott pontszámait majd inkább másnap délelőtt, tíz és tizenegy óra között fogja összesíteni. Mindezt ma, amikor a verseny közben élőben nyomon követhető a pontszámok alakulása, kissé „kőkorszaki”, de legalábbis körülményes módszernek tetszik, de nem volt mit tenni, a pontozóbírók osztrák vezetője, Rudolf Kaler (helyesen így, ch nélkül írta a vezetéknevét) ragaszkodott az eredeti forgatókönyvhöz. Mellékszál, de ez volt a harmadik budapesti műkorcsolya-világbajnokság, 1909 és 1929 után, igaz, 1909-ben a női versenynek csupán egy indulója volt, Kronberger Lili…

Így viszont elsősorban azzal a négyezres közönséggel „toltak ki”, amely a február közepén a helyszínen nézte meg a versenyt és szurkolta ki a magyar Rotter Emília (becenevén Baby) és Szollár László sorrendben harmadik, összesen pedig negyedik világbajnoki győzelmét. És a jégen látott produkciókat tekintve nem is volt kérdéses, hogy a címvédők mutatták be a legjobb gyakorlatot, csak hát a hivatalos eredményhirdetés… Nyilvánvalóan ezért is ajánlkozott fel a magyar Orbán László őrnagy, hogy még aznap este járjanak a pontszámítás végére, hiszen így azon nyomban meg is lehetne nevezni és ünnepelni a legjobbakat.

És hogy ezt vajon miért nem látta be Herr Kaler maga is?

A válasz alighanem a nemzetisé­gében, udvari tanácsosi mivoltában s persze a bírói tekintély felsőbbrendűségében együttesen keresendő. Aligha véletlenül írta a Nemzeti Sport a vb-t követő értékelésében: „Nem tudjuk megérteni, hogy amikor osztrák szomszédaink meggondolatlanul agresszív magatartása, hivatalos vezetőik vádaskodó nyilatkozatai, a budapesti világverseny elleni hangulatkeltő tevékenysége a legélesebb recenzust váltotta ki idehaza, ugyanakkor miért nézte el a magyar vezetőség a budapesti világversenyen működő osztrák döntnök bántóan fölényeskedő magatartását. Ennek az egyáltalán nem szimpatikus működésnek egyik »eredménye« az volt, hogy a páros világbajnokság eredményét Kachler döntnöklése mellett szombat este helyett csak vasárnap délelőtt számították ki.”

Sőt, a lap tudósítója azt is kifogásolta, hogy a teljesen „önjáró” osztrák vezetőbíró ténykedése ellen nem emelt szót a szervezésben segítő Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE). „Nem tudjuk megérteni, hogy a világbajnoki versenynek ezt az »előkelő idegenjét« a hazai sajtó s a hazai közönség – sőt csaknem a hazai versenyzők – rovására miért részesítette olyan meleg védelemben a BKE. Ha ez a védelem a magasabb sportpolitika érdekében történt – ám legyen. Nem hisszük azonban, hogy pont Kachler úr lesz az a szikla, amelyen az újraéledni készülő osztrák-magyar jégsportbarátság fel fog épülni.”

Ami a sportpolitikai védelmet illeti, nem alaptalan a feltételezés, hiszen a „sógorok” sokáig nem is akarták elküldeni versenyzőiket a magyar fővárosba, mert attól tartottak – így a Nemzeti Sport – hogy „a budapesti atmoszférában Karl Schäfernek, az osztrák korcsolyázósport büszkeségének esetleg nem sikerülne megvédeni ötszörös címét”. Az aggodalom persze, ahogy majd mi is rátérünk, teljesen feleslegesnek bizonyult…

De bárhogy is, a páros világbajnoki címét fél nappal később sem érdemelhette ki más, mint Rotter Emília és Szollás László, akik inkább a váratlanul közbeszóló szeszélyes időjárási körülményekkel, mintsem az ellenfeleikkel vívták a legnagyobb csatát. A nehézséget a reggeli hideget felváltó délutáni meleg, de különösen a verseny alatt végig szitáló eső jelentette, ami a jeget egyre „ragadósabbá” tette. Ám a körülmények sem akadályozhatták meg a klasszis kettős remekbe szabott kűrjét. Az ekkor 29 esztendős Rotter „Baby” és a nála egy évvel fiatalabb, vele 1930 óta párosban korcsolyázó Szollás László – mint ez fél nap „titkolózást” követően kiderült – hét és fél helyezési számmal előzte meg a második helyen végző osztrák Pausin testvéreket s kilenc és féllel a bronzérmet nyerő másik magyar duót, Galló Lucyt és Dillinger Rezsőt. (A harmadik magyar induló, a Szekrényessy testvérpár – Piroska és Attila – negyedik lett.) „Rotter Baby fehérben, Szollás László feketében fut be hatalmas páros kígyóvonalban – írta másnapi tudósításában a Nemzeti Sport. – S megindul a szinte utánozhatatlan harmóniában előadott program feledhetetlen öt perce. Ez a két futó mintha csak egy gondolat volna két testbe öntve. Csodás finomságok, remekül elosztott figurák, amelyek között két új ugrást is tökéletes kivitelben láthattuk.”

A párosok versenye alatt szitáló esőzés ugyanakkor szót sem érdemel a férfiak korcsolyázását megnehezítő időjárás-változáshoz képest. A kötelező gyakorlatokat február 16-án „havazásban kezdték, havas esőben folytatták, majd egy kis égi áldás-szünet után zuhogó esőben fejezték be”. A körülmények a legesélyesebbnek tartott, 1930 óta öt egymást követő vb-győzelmet számláló, regnáló olimpiai bajnok osztrák Schäfert legfeljebb csak elbizonytalanítani tudták, megtörni nem, hogy aztán a másnapi szabadkorcsolyázás során minden kétséget eloszlasson győzelme jogossága fölött. Még úgy is, hogy az eredetileg február 17-én délre kiírt kűrt el kellett halasztani, mivel az ekkorra már valóban tavaszira forduló, időnként 15 Celsius-fokos meleg egyszerűen megolvasztotta a városligeti jeget. Hat órát és emberfeletti küzdelmet követően aztán végül jó jégen futhatott a nyolc vb-résztvevő az aznap már ötezresre „duzzadt” publikum előtt, s noha a magyar résztvevők közül Pataky Dénes kifejezetten jól versenyzett mindkét nap, be kellett érnie a bronzéremmel (Terták Elemér hatodikként, Kertész Ferenc nyolcadikként végzett). Schäfert ellenben a kűrben megszorítani sem lehetett, „ez a tetőtől talpig sportra termett bécsi fiú olyan szuverén ura minden mozdulatának, technikája annyira fölényes és kiművelt, hogy bármily nagytudásúak is voltak ellenfelei, elsőségét a kötelező gyakorlatok és a szabadkorcsolyázás összesítésében semmi veszedelem sem fenyegethette” – írta róla a Nemzeti Sport tudósítója.

Az osztrák menő tehát Budapesten hatodszor is révbe ért, s a Sporthírlap tudósítójának maga is büszkén mutatta Hóman Bálint kultuszminisztertől átvett díszes ezüstserlegét mint karrierje hatodik, világbajnoknak járó ajándékát.

A győztesnek még a magyar versenyzőket illetően is akadt jó tanácsa, nevezetesen az, hogy vegyenek részt minél több nemzetközi viadalon. „Ott sokat tanulhat az ember. Én is csak négyévi versenyzés után lettem világbajnok… – magyarázta a Sporthírlap újságírójának. – Nem szégyen az, ha ötödik is lesz az ember külföldön. De egy haszna van: megismerik a nevét!”

Igaza volt!

Emlékeztető
33. MŰKORCSOLYA-VILÁGBAJNOKSÁG, BUDAPEST
Helyszín: Városliget
Időpont: 1935. február 16-17.
Résztvevő nemzetek száma: 6
A győztesek és a magyarok
Férfiak. Világbajnok: Karl Schäfer (osztrák), …3. Pataky Dénes, …6. Terták Elemér, …8. Kertész Ferenc
Páros. Vb: Rotter Emília, Szollás László, …3. Galló Lucy, Dillinger Rezső, 4. Szekrényessy Piroska, Szekrényessy Attila