Főszerepben a tartozékok – Malonyai Péter publicisztikája

NAGY TISZTELŐJE VAGYOK Dárdai Pálnak, számtalan oka van, de talán leginkább az fog meg, hogy visszatérően vannak olyan gesztusai, amelyek túlmutatnak a futballon, a sporton. Legutóbb akkor, amikor a Hertha drámai hajrában bukta el a győzelmet a Kiel elleni Bundesliga 2-es mérkőzést, hiszen 2–0-ra vezetett, majd a 98. percben kapott góllal 2–2 lett az eredmény. Egyenlítő gólját tizenegyesből szerezte a Kiel, a büntetőt hosszas videózás (VAR) előzte meg, a berlini Olimpiai Stadion közönsége háborgott, miközben Dárdai edző a földön maradt. Arról beszélt, hogy 2–0 után újabb gólokat kellett volna lőniük, nem tették, pedig volt vagy húsz helyzetük. Ez a lényeg, nincs kifogás. Ráadásul a végén odament Bastian Dankert játékvezetőhöz és gratulált neki. „Jól fújt!” – indokolta a kézfogást.

Hasonlóan cselekedett a Queeens Park Rangers menedzsere, Martí Cifuentes, ő a West Bromwich Albion elleni Championship-meccs (2–2) után lépett váratlant. Kiderült ugyanis, hogy Cédric Kipré, a West Brom védője kézzel ütött ki a kapuból egy lövést, ám Geoff Eltringham játékvezető szögletet ítélt. Cifuentes előbb megerősítette, hogy volt egy pillanat, amikor a QPR két kapussal játszott, de nem panaszkodik a bíráskodásra, mert nagyon nehéz szakma.

Aligha hiszem, hogy Herr Dankert és Mr. Eltringham megköszönte az edzői védelmet, pedig meg kéne tenniük. Nem csupán azért, mert többnyire mindenki a bírót szidja, hanem mert ezek a gesztusok kommunikációt jelentenek. Olyan világban, amelyben áttörhetetlen fal zárja el egymástól a főszereplőket és a pálya tartozékait – maradok a játékvezetők egykori, lényeget tükröző megjelölésénél. Nem beszélhetnek a döntéseikről, titokban tiltják el őket, külön világ vagy inkább kaszt, azaz „kiváltságait féltékenyen őrző zárt társadalmi csoport”.

Így aztán ma már nem tartozékok, főszereplők – mondjon akárki akármit. Nagy tett az övék, képesek voltak úgy kivívni kivételezett helyzetüket, hogy a főszereplők – ezt talán mondani sem kell – a játékosok. Mert ugyebár futballozni bíró nélkül is lehet, ám a síp hatalma csapatok nélkül mit sem ér. Ha nincs kétszer tizenegy játékra szerveződött ifjú, korunk hőse legfeljebb a rigóval fütyörészhet versenyt a kertjében, a közeli parkban. (A rigó nyerne – ebben biztos vagyok.)

Pénteki lapszámunkban címlapsztorink a VAR kevésbé áldásos oldalát, eseteit elemezte, ám én visszamennék a kezdetekre. A rendszer ugyanis árulkodó, azt tükrözi, hogy a játékvezetők önmagukban nem képesek tökéletesen ellátni a feladatukat, segítségre szorulnak. Bizonyság még rá, hogy létszámuk már nagyobb a meccseken, mint egy-egy csapat fele. Ráadásul a VAR jóvoltából többet foglalkoznak a bírói tévedésekkel, mint korábban, ma már nem nézhetnek el egy-egy lest, kezezést, a tévedni emberi dolog közhely erejét veszíti azzal, hogy perceken át gondolkodhatnak egy-egy döntésen. Miközben nagy félelmük, hogy rossz megoldást választva nagyobb lesz a tűz, mint amikor csak a szemüknek hihettek minden gépi segítség nélkül.

Hogy védelemre szorulnak, alátámasztja még, hogy a labdarúgás szabályalkotó testületének (IFAB) glasgow-i ülésén olyan javaslatokról tárgyaltak (például: testkamera), amelyek szintén a bírókat védik, segítik. A pálya tartozékait – ismétlem, és hozzáteszem, hogy a kategóriába tartozó kapufát senki nem segíti, pedig kap ütést eleget, s nem is kicsiket. És az is idetartozik, hogy közben a játék (a JÁTÉK) (alap)szabályai alig változnak.

Történetileg értem én, hogy a kommunikációtól elzárkóznak a pálya hatalmasai, hiszen roppant (túl)érzékeny emberek. Példa rá megannyi bírósztrájk a múltból. Olaszországban 1926-ban például azért maradt el egy bajnoki forduló, mert a játékvezetők nem fogtak sípot. Az ellen tiltakoztak, hogy a Torino–Casale mérkőzés eredményét a szövetség megsemmisítette, mert Santa Sanguinetti bírót megvesztegették. Szerintük nem, s kiálltak a társuk mellett.

Nálunk is volt, hogy sztrájkoltak a játékvezetők, többnyire persze anyagi okokból (bírói díj, utazási költség). Ezek piti ügyek szerintem, mindenesetre a lelátó népe egészségesen reagált az esetekre, 1923-ban például így összegzett a Nemzeti Sport: „A közönség már levonta a sztrájk tanulságait. Tegnap az egyik mérkőzésen, mikor a bíró alaposan elnézett egy offszájdot, lesüvített egy hang a tribünről: »Menjen inkább sztrájkolni!«”

De a futball, úgymond, újkorában is nagy lelkük volt a bíróknak. Spanyolországban 1975-ben Rafael Díaz Agüerót azért tiltották el hat hétre, mert nem volt hajlandó levezetni az Atlético Madrid–Mallorca bajnokit. Így válaszolt Jesús Gil y Gil, a fővárosiak elnöke kijelentésére, hogy a Real Madrid és a Barcelona megvásárolta a játékvezetőket, ezért a többi csapat, köztük az Atlético Madrid nem fér hozzá a bajnoki címhez. A társak persze kiálltak Agüero mellett. Az is Spanyolország (1997), hogy azért terveztek sztrájkot a játékvezetők, mert túl sok és zömmel alaptalan kritika éri őket. Hogy alaptalan, azt persze ők állították.

Ami engem illet, azt sem tartom túl jó ötletnek, hogy profik a bírók, s ezáltal egzisztenciális kérdés náluk a fújás. Nem árt, ha van szakmája, hivatása a játékvezetőnek, nem utolsósorban elkerülheti vele a szűklátókörűséget. A témában a mi klasszikusunk, Zsolt István (1921–1991) a legjobb példa, aki a Nemzeti Színház ügyelőjeként is emlékezetes, ahogy nekrológjában olvasható: „Rendet tett maga körül, miként egész életében a rendteremtés jutott foglalkozásául és hitvallásául, akár egy színházi tapsrend beállítása, akár egy lesállás megítélése kínálkozott feladatul.”

Megjegyzem, ő szigorúan a pálya tartozékának tekintette magát, szerinte a bíró az egyetlen, aki senkihez sem tartozik. „Elérni egy vacak síppal a tökéletes magányt, ez volt az értelme az én kedves szenvedélyemnek, a játékvezetésnek” – vallotta, ám tekintélye volt, nála kétszer sohasem legyintett rá játékos, a szabadrúgáshoz letett labdát sem küldte távolra, mert elsőre kiállt, s ezt megjegyezte.

De kortársa Vadas György (1921–1999) szintén tekintély volt civilben is, a Pipacs bárban, a hatvanas-hetvenes évek Aranykéz utcai, európai szintű mulatójában (Bauer úr a portás négy nyelven köszöntötte a külföldieket) volt főnök, s mellette a Magyar Rádió ügyelőjeként segítette a hangjátékkészítést. Nem mellesleg mindketten szerették a futballt, a hétvégeken, ha nem vezettek, a kis csapatok pályáin figyelték a játékot visszahúzódva, a pálya sarkából.

A főszereplők és a bírók közötti kommunikáció persze mindig ritka volt. De megesett. Az Elek­tromos–Bocskai bajnoki (2:0) után Opata Zoltán, a Bocskai edzője sérelmezte, hogy Stern Tibor bíró a lefújás után a Tromos-játékosokkal kezet fogott, a debreceniekkel nem. Csak éppen azt felejtette el, hogy a hazai futballisták odamentek Sternhez megköszönni a közreműködését, ők viszont nem.

Persze ne higgyük, hogy egy kézfogás mindent megold. Amikor a Ferencváros KK-elődöntőt játszott 1939-ben Bolognában (1:3), Robert C. Greenwood bíró minden összecsapás után kezet fogatott a felekkel, és ő is parolázott velük. A Nemzeti Sport szerint: „Valahogyan humorosan fogta fel feladatát, komikus látvány volt az örökös kézfogatás minden apró-cseprő dologért.” Fene tudja, hiszen az esetleges indulatokat jobb megelőzni, mindegy, hogy miként.

Visszatérve a kiindulóponthoz, Dárdai és Cifuentes gesztusát csak üdvözölhetem, áttörésnek nem tekinthetem. Pedig jó lenne, ha a bírók le­ereszkednének a játékosokhoz, edzőkhöz. Mert a futball a sport, nem a bíráskodás.

És hogy heppienddel zárjam, idézem, hogy 1932-ben, az FTC elleni félbeszakadt amatőr bajnoki elődöntő után így vigasztalták a békéscsabai öltözőben az ifjú Uhrin Mihályt: „Ne sírj, komám, rúgunk mi majd még olyan gólt, amit a bíró meg is ad.”

Optimistább világ volt, annyi szent.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!