Berlini vasemberek – Moncz Attila publicisztikája

Láttam már egy-két szurkolói mentő­akciót, elég csak a Rapid Wien hívei által 2007-ben a Fradi megsegítésére elindított „Rettet Ferencváros!” („Mentsétek meg a Ferencvárost!”) kampányt felidézni, amelynek keretében a bécsi zöld-fehérek ezzel a felirattal dobtak piacra tíz euróért pólókat, a befolyó négymillió forintot (akkoriban még csak 250 körül ingadozott az árfolyam...) pedig átutalták az akkor a másodosztályban és a szakadék szélén táncoló testvércsapatuknak. Na de olyat, hogy valaki szó szerint a vérét adja a klubért, ráadásul ugyanúgy tíz euróért? Márpedig az Union Berlin részben ennek köszönhetően menekült meg 2004-ben a csődtől és a megszűnéstől, amikor is a Német Labdarúgó-szövetség 1.5 millió eurós garanciát követelt a csapattól a licencért cserébe. A pénz nagy részét Dirk Zingler építési vállalkozó biztosította (azonnal elnök is lett belőle, a jelenlegi megbízatása 2025-ig szól), a többit meg előteremtették a drukkerek. Az „Add a véred az Unionért!” akció keretében az önkéntesek vérbankoknak adták el a vérüket, a pénz pedig ment a klub számlájára. De ugyanez a tábor (pontosabban 2333 tagja) beletett 140 ezer munka­órát a Die Alte Försterei nevű stadion 2008–2009-es felújítási projektjébe is.

Ha valaki meg akarja érteni az Uniont körüllengő szellemiséget, alighanem az ilyen legendának tűnő, mégis megtörtént eseményekkel kell kezdenie. A közösségi érzés mindenen túltesz, a futballt egyre jobban átható kommercializálódás folyamata senkit sem érdekel arrafelé, csak egy fontos, ahogyan azt – ha már az első párhuzam is onnan jött, hát jöjjön a második is – egy Fradi-nóta is kimondja: „Nincsen megalkuvás, együtt küzdve megyünk tovább!” A szerencsések (vagy balszerencsések, nézőpont kérdése) 2022-ben is úgy tudnak hazamenni az arénából az erdőn keresztül, hogy a dolgukat kissé görnyedten végző szurkolók állnak nekik háttal „díszsorfalat”, a stadionban nincsenek videós bejátszók vagy hirdetések, de – egyedüliként a 18 csapatos élvonalban! – még gólzene sem („A gólöröm a világ egyik legjobb érzése, minek azt elrontani?! – mondja erről Christian Arbeit, a helyi hangosbemondó, hétköznapokon meg kommunikációs igazgató), csak a futball és az ahhoz tényleg szorosan köthető érzelmek a fontosak.

Érzelmekből pedig mostanság különösen nincs hiány a hajdan „Lakatoslegényeknek” (Schlosserjungs), manapság inkább „Vasembereknek” (Die Eisernen) becézett klubnál, nem is elsősorban amiatt, hogy a csapat szerdán a Heidenheim 2–0-s legyőzésével bejutott a Német Kupa nyolcaddöntőjébe. Hanem azért, mert a gárda a 6. forduló óta vezeti a Bundesliga tabelláját. A statista.de és a transfermarkt.de oldal egybecsengő véleménye szerint a 12. legnagyobb keretértékű klubként (az Union 104.3 millió eurót ér, az éllovas Bayern 878.7-et). Úgy, hogy a modellek alapján várható pontjai számát csaknem tízzel, a gólokat kilenccel múlja felül, a kapott gólokat pedig hárommal múlja alul. Ma­gyarán számszakilag semmi, de tényleg semmi sem támasztja alá az elsőségét, a pillanatfelvétel viszont teljesen mást mutat. Ennek fényében nem csoda, hogy Arbeit a vasárnap lejátszott Dortmund elleni meccs előtt emlékeztetett mindenkit a Berlin ugyanezen városrészéből, Köpenickből induló Wilhelm Voigt hőstettére. Az akkor 57 éves cipőgyári munkás 1906. október 16-án századosi ruhát öltött, vezényletével maroknyi katona elfoglalta a városházát, majd hamis ürüggyel kisebb vagyont kobzott el. Néhány nappal később az imposztort természetesen letartóztatták, de így is népi hős lett a császári Németországban, a róla készült szatíra, az „A köpenicki kapitány” ma is népszerű olvasmány.

Most az Union valami hasonló rajtaütésre készül a Bundesligában. Teljességgel hihetetlen minden, ami vele történik, de neki is van egy Voigthoz fogható kapitánya, csak éppen sokkal hitelesebb kiadásban. Az egyetlen hibapont, hogy Urs Fischer vezetőedző nem német, hanem svájci. De már tiszteletbeli berlini, az egészen biztos. Amikor 2018 nyarán megérkezett a német fővárosba, úgy tűnt, tüzes trónra ül le, hiszen négy év alatt már a hatodik edző volt az Union élén. Elég szépen elhelyezkedett a székében... Ráadásul vezetésével az Union minden évben javított a pozícióján. Először feljutott (az ambiciózus klubelnök ezt 2021-re várta), majd pedig az élvonal egyetlen igazi keletnémet csapataként (a Her­tha mindig is nyugati volt, az RB Leipzig meg nem létezett az NDK-s korszakban) sorrendben a 11., a 7. és az 5. helyen végzett a Bundesligában. A szakértők és a tippelők az első idényében a biztos kiesőt látták benne, majd évről évre nem hiszik, hogy lehet javítani az előző évad csodáján, aztán a Fischer-csapat rendre megcáfolja őket.

A hajdani svájci válogatott nem hazudtolja meg játékosmúltját, védőként atombiztos hátsó alakzatot rakott össze, amely jelenleg hat kapott góllal ligaelső. Neki nem a ma divatos magas letámadás a legfontosabb, hanem a progresszív passzok megelőzése. Az előrejátékban pedig a céltudatosság a lényeg. Az előző évadban az Union passzainak 42 százaléka előrefelé ment, a csapat ligaelső volt a kontrákat lezáró lövések számában, nem volt sztárja, hanem a rendszer és a kollektíva volt a sztár. Ahogyan most is. Nincs sztár a keretben (válogatott játékos azért akad, így például a magyar Schäfer András a középpályán), de nincs pótolhatatlan ember sem. Az Union nemhogy kibírta a házi gólkirály Taiwo Awoniyi (Nottingham Forest) és a középpályás Grischa Prömel (Hoffenheim) távozását, de az amerikai válogatottban édesanyja nevén, Peafokként szereplő, a berlini mezén szimplán a Jordan nevet viselő, a hivatalos papírokon Jordan Siebatcheuként (Young Boys) jegyzett támadó és a középpályás Janik Haberer (Freiburg) beillesztésével még előrébb is lépett. „Mindenki tudja, mire készülnek, de senki sem tudja megakadályozni őket a tervük végrehajtásában. Ez az élcsapatok jellemzője” – méltatta a hétvégi 2–0-s vereség után az Uniont Edin Terzic, a Dortmund vezetőedzője. Pedig nekik aztán tényleg lett volna lehetőségük bármit kezdeni a labdával, 72 százalékban náluk volt, de nem mentek vele semmire. Közben ugyanis a berliniek „szétfutották” őket, ahogyan a mezőny többi tagját is – az RB Leipziget például kilenc kilométerrel múlták felül augusztusban!

A klub vitrinjében jelenleg egy NDK-s kupa található, na meg a jogelőd Union Oberschöneweide által 1923-ban szerzett német bajnoki ezüst, de ilyen fejlődés láttán a bővülés egyáltalán nem elképzelhetetlen. És akkor talán a nemzetközi kupaszereplések kapcsán is átbillen a mutató a pozitív élmények felé. Merthogy egyelőre úgy tűnik, a mostani lesz az első normális kupaidénye az Unionnak. Az 1968-as KEK-bemutatkozást elsöpörte a hidegháború és az ahhoz kapcsolódó keletnémet bojkott, 2001 őszén a New York-i terrorcselekmények miatt halasztani kellett a Haka elleni mérkőzésüket, az előző évadban pedig a Konferencialigában a koronavírus-járvány miatt csak fél ház előtt játszhattak, azt is az Olimpiai Stadionban. Merthogy akkor még nem engedélyezték az európai kupameccseken az állóhelyek használatát, márpedig az öreg erdészházban (ennyit tesz magyarra fordítva a név) a 22 012 férőhelyből 18 ezren csak állni lehet. Az idén viszont az Union része az UEFA kísérleti projektjének, így a Die Alte Försterei már nem csupán a Bundesligában, de Európa-ligában is megmutathatja „katlan” jellegét.

Ha tart a folyamatos előrehaladás a tabellán, akkor jövőre már a Bajnokok Ligája jön, hiszen a német negyediknek (harmadiknak, másodiknak, elsőnek – ki tudja?) bérelt helye van a főtáblán. Akkor pedig már aligha a december 23-i karácsonyi közös éneklés lesz a fénypont az arénában. Egyelőre még az viszi a prímet, pedig elsőre, 2003-ban még csak a csapatuk rossz szereplése miatti bánatot akarták kiénekelni magukból a drukkerek. Ma már turistalátványosság a csaknem 30 ezer drukker részvételével zajló esemény, éppen olyan, mint a 2014-es világbajnokság alatt a stadionban létrehozott szurkolói falu, ahol 800, otthonról hozott díványról, keletnémet dísz­letek között nézték a meccseket a fanatikusok.

De ha BL-es lesz az Union, alighanem még hangosabban szól majd az arrafelé kedvelt egyik dal, Eric Idle-tól az Always Look on the Bright Side of Life. Mindig jó az élet napos oldalát nézni.

Ha valaki meg akarja érteni az Uniont körüllengő szellemiséget, alighanem az ilyen legendának tűnő, mégis megtörtént eseményekkel kell kezdenie. A közösségi érzés mindenen túltesz, a futballt egyre jobban átható kommercializálódás folyamata senkit sem érdekel arrafelé, csak egy fontos, ahogyan azt – ha már az első párhuzam is onnan jött, hát jöjjön a második is – egy Fradi-nóta is kimondja: „Nincsen megalkuvás, együtt küzdve megyünk tovább!” A szerencsések (vagy balszerencsések, nézőpont kérdése) 2022-ben is úgy tudnak hazamenni az arénából az erdőn keresztül, hogy a dolgukat kissé görnyedten végző szurkolók állnak nekik háttal „díszsorfalat”, a stadionban nincsenek videós bejátszók vagy hirdetések, de – egyedüliként a 18 csapatos élvonalban! – még gólzene sem („A gólöröm a világ egyik legjobb érzése, minek azt elrontani?! – mondja erről Christian Arbeit, a helyi hangosbemondó, hétköznapokon meg kommunikációs igazgató), csak a futball és az ahhoz tényleg szorosan köthető érzelmek a fontosak.

Érzelmekből pedig mostanság különösen nincs hiány a hajdan „Lakatoslegényeknek” (Schlosserjungs), manapság inkább „Vasembereknek” (Die Eisernen) becézett klubnál, nem is elsősorban amiatt, hogy a csapat szerdán a Heidenheim 2–0-s legyőzésével bejutott a Német Kupa nyolcaddöntőjébe. Hanem azért, mert a gárda a 6. forduló óta vezeti a Bundesliga tabelláját. A statista.de és a transfermarkt.de oldal egybecsengő véleménye szerint a 12. legnagyobb keretértékű klubként (az Union 104.3 millió eurót ér, az éllovas Bayern 878.7-et). Úgy, hogy a modellek alapján várható pontjai számát csaknem tízzel, a gólokat kilenccel múlja felül, a kapott gólokat pedig hárommal múlja alul. Ma­gyarán számszakilag semmi, de tényleg semmi sem támasztja alá az elsőségét, a pillanatfelvétel viszont teljesen mást mutat. Ennek fényében nem csoda, hogy Arbeit a vasárnap lejátszott Dortmund elleni meccs előtt emlékeztetett mindenkit a Berlin ugyanezen városrészéből, Köpenickből induló Wilhelm Voigt hőstettére. Az akkor 57 éves cipőgyári munkás 1906. október 16-án századosi ruhát öltött, vezényletével maroknyi katona elfoglalta a városházát, majd hamis ürüggyel kisebb vagyont kobzott el. Néhány nappal később az imposztort természetesen letartóztatták, de így is népi hős lett a császári Németországban, a róla készült szatíra, az „A köpenicki kapitány” ma is népszerű olvasmány.

Most az Union valami hasonló rajtaütésre készül a Bundesligában. Teljességgel hihetetlen minden, ami vele történik, de neki is van egy Voigthoz fogható kapitánya, csak éppen sokkal hitelesebb kiadásban. Az egyetlen hibapont, hogy Urs Fischer vezetőedző nem német, hanem svájci. De már tiszteletbeli berlini, az egészen biztos. Amikor 2018 nyarán megérkezett a német fővárosba, úgy tűnt, tüzes trónra ül le, hiszen négy év alatt már a hatodik edző volt az Union élén. Elég szépen elhelyezkedett a székében... Ráadásul vezetésével az Union minden évben javított a pozícióján. Először feljutott (az ambiciózus klubelnök ezt 2021-re várta), majd pedig az élvonal egyetlen igazi keletnémet csapataként (a Her­tha mindig is nyugati volt, az RB Leipzig meg nem létezett az NDK-s korszakban) sorrendben a 11., a 7. és az 5. helyen végzett a Bundesligában. A szakértők és a tippelők az első idényében a biztos kiesőt látták benne, majd évről évre nem hiszik, hogy lehet javítani az előző évad csodáján, aztán a Fischer-csapat rendre megcáfolja őket.

A hajdani svájci válogatott nem hazudtolja meg játékosmúltját, védőként atombiztos hátsó alakzatot rakott össze, amely jelenleg hat kapott góllal ligaelső. Neki nem a ma divatos magas letámadás a legfontosabb, hanem a progresszív passzok megelőzése. Az előrejátékban pedig a céltudatosság a lényeg. Az előző évadban az Union passzainak 42 százaléka előrefelé ment, a csapat ligaelső volt a kontrákat lezáró lövések számában, nem volt sztárja, hanem a rendszer és a kollektíva volt a sztár. Ahogyan most is. Nincs sztár a keretben (válogatott játékos azért akad, így például a magyar Schäfer András a középpályán), de nincs pótolhatatlan ember sem. Az Union nemhogy kibírta a házi gólkirály Taiwo Awoniyi (Nottingham Forest) és a középpályás Grischa Prömel (Hoffenheim) távozását, de az amerikai válogatottban édesanyja nevén, Peafokként szereplő, a berlini mezén szimplán a Jordan nevet viselő, a hivatalos papírokon Jordan Siebatcheuként (Young Boys) jegyzett támadó és a középpályás Janik Haberer (Freiburg) beillesztésével még előrébb is lépett. „Mindenki tudja, mire készülnek, de senki sem tudja megakadályozni őket a tervük végrehajtásában. Ez az élcsapatok jellemzője” – méltatta a hétvégi 2–0-s vereség után az Uniont Edin Terzic, a Dortmund vezetőedzője. Pedig nekik aztán tényleg lett volna lehetőségük bármit kezdeni a labdával, 72 százalékban náluk volt, de nem mentek vele semmire. Közben ugyanis a berliniek „szétfutották” őket, ahogyan a mezőny többi tagját is – az RB Leipziget például kilenc kilométerrel múlták felül augusztusban!

A klub vitrinjében jelenleg egy NDK-s kupa található, na meg a jogelőd Union Oberschöneweide által 1923-ban szerzett német bajnoki ezüst, de ilyen fejlődés láttán a bővülés egyáltalán nem elképzelhetetlen. És akkor talán a nemzetközi kupaszereplések kapcsán is átbillen a mutató a pozitív élmények felé. Merthogy egyelőre úgy tűnik, a mostani lesz az első normális kupaidénye az Unionnak. Az 1968-as KEK-bemutatkozást elsöpörte a hidegháború és az ahhoz kapcsolódó keletnémet bojkott, 2001 őszén a New York-i terrorcselekmények miatt halasztani kellett a Haka elleni mérkőzésüket, az előző évadban pedig a Konferencialigában a koronavírus-járvány miatt csak fél ház előtt játszhattak, azt is az Olimpiai Stadionban. Merthogy akkor még nem engedélyezték az európai kupameccseken az állóhelyek használatát, márpedig az öreg erdészházban (ennyit tesz magyarra fordítva a név) a 22 012 férőhelyből 18 ezren csak állni lehet. Az idén viszont az Union része az UEFA kísérleti projektjének, így a Die Alte Försterei már nem csupán a Bundesligában, de Európa-ligában is megmutathatja „katlan” jellegét.

Ha tart a folyamatos előrehaladás a tabellán, akkor jövőre már a Bajnokok Ligája jön, hiszen a német negyediknek (harmadiknak, másodiknak, elsőnek – ki tudja?) bérelt helye van a főtáblán. Akkor pedig már aligha a december 23-i karácsonyi közös éneklés lesz a fénypont az arénában. Egyelőre még az viszi a prímet, pedig elsőre, 2003-ban még csak a csapatuk rossz szereplése miatti bánatot akarták kiénekelni magukból a drukkerek. Ma már turistalátványosság a csaknem 30 ezer drukker részvételével zajló esemény, éppen olyan, mint a 2014-es világbajnokság alatt a stadionban létrehozott szurkolói falu, ahol 800, otthonról hozott díványról, keletnémet dísz­letek között nézték a meccseket a fanatikusok.

De ha BL-es lesz az Union, alighanem még hangosabban szól majd az arrafelé kedvelt egyik dal, Eric Idle-tól az Always Look on the Bright Side of Life. Mindig jó az élet napos oldalát nézni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!