Elvbarátok – Moncz Attila publicisztikája

A járvány sújtotta időkben olykor nagyon nehéz megmondani, kin, mit és mikor lehet minimum erkölcsi alapon számonkérni. Ezen azt követően gondolkodtam el, hogy úgy nagyjából 24 órán belül két hírt olvastam a német Bundesliga élvonalához köthető fizetéscsökkentésről. A Bayern München bejelentette, labdarúgói az idény végéig (a Bajnokok Ligája miatt ez augusztus lesz) meghosszabbították a vezérkarral kötött egyezségüket, és lemondanak fizetésük 20 százalékáról. A másik szerint Sebastian Polter, az Union Berlin csatára nem volt hajlandó elfogadni a klub és a játékostanács (amelynek ő is tagja, hogy még furcsább legyen a helyzet) közötti megállapodást, és „különutas” megoldást kért, ami miatt azonnali hatállyal kitették a meccskeretből. (A jogi problémákat elkerülendő, az évad végén amúgy is távozó futballista a csapattal gyakorolhat, de egyetlen mérkőzésre sem nevezik be.)

Persze, mondhatnám, hogy az átlagosan évi 8.12 millió dollárt kereső bajor profiknak volt miből lejjebb adniuk, míg az Unionnál ennek úgy a tizedéhez hozzájutó Polternél minden garasnak megvan a helye. Csak valahogy ezt nem érezném helyénvalónak. Mert most lehet-lehetne bizonyítani, hogy a labdarúgók nem az „aranysteakes”, összevissza videózó (Salomon Kalou felvételei majdnem megakadályozták a liga újraindulását) elkényeztetett hülyegyerekek, hanem igenis méltók arra a példaképszerepre, amelyet a társadalom oly gyakran emleget velük kapcsolatban. Azokban az időkben, amikor a szolidaritás mindennél fontosabb, Polter lépése még akkor is minimum megkérdőjelezhető, ha a klub bejelentése után az ügyvédeivel megpróbálta bizonygatni, ő hajlandó engedni, csak nem annyit és nem úgy, különben is, nem is volt egyezség a vezetőkkel. De akkor mit írtak alá a berlini játékosok, edzők és segítők? És az ő esetében nem 50 százalékos mínuszról volt szó, mint például Siófokon, amire „itt” nemet is mondtak.

Polternek így már biztosan nem adatik meg az emelt fővel távozás lehetősége, pedig az Union szenzációs feljutásához kilenc góllal járult hozzá, a jelenlegi évadban pedig a Hertha elleni első városi derbin ő lőtte a győztes gólt. Aztán együtt ünnepelt a szurkolókkal, amiből még az év német sportfotója is elkészült... Most a bennmaradás kiharcolásához jól jönne a mentalitása (még akkor is, ha Urs Fischer vezetőedző csak harmadik számú csatárként számolt vele), esetleg a góljai, ő meg inkább kihívta maga ellen a sorsot (hol lesz legközelebb szükség egy ekkora egókirályra?) és a szurkolókat. Utóbbiak virtuális sör- és kolbászvásárlással támogatták az Uniont, az ő értelmezésük szerint Polter cserben hagyta összes közös eszméjüket.

A klub előtt viszont megemelem a kalapom, hiszen a megkapaszkodás esélyének növelése és a központi bevételek szinten tartása helyett saját hitvallását követte. Ahogyan Dirk Zingler elnök fogalmazott: „Az Union Berlinnél az alapelvek közé tartozik, hogy az unionisták szolidáris közösséget alkotnak, amelyben egymásért és az egyesületért is kiállnak. A profi csapat játékosai, edzői, kísérői közül Sebastian volt az egyetlen, aki nem vállalt velünk közösséget. Nekünk ez elfogadhatatlan, és nagyon nagy csalódást okozott. A nehéz időkben az egyik legfontosabb feladatom, hogy a klub alkalmazottjai és a játékosok összetartását védjem, hogy a sportszakmai céljaink ne kerüljenek veszélybe. Ezért úgy döntöttünk, Sebastian mostantól nem tagja a keretünknek.”

A német élvonalban egyébként mára minden együttesnél bejelentették, közös megegyezéssel vagy a játékosok kezdeményezésére csökkennek a futballisták fizetései. Senkit sem akarok vöröskeresztes nővérnek beállítani, hiszen március végén még csak nyolc csapatnál született alku a kérdésben, áprilisban viszont, amikor már látszott, a baj nem nyakig ér majd, hanem sokakat maga alá temet, mindenki belátónak bizonyult. És lehet olyan példát is mondani, aki Polterhez hasonlóan nem istenáldotta tehetség, viszont az utolsó pillanatig harcol és dolgozik, olykor gólokat is szerez, aztán társadalmi kérdésekben is nekem tetszően dönt. Külön öröm, hogy lehet magyar példát, példákat citálni a Bundesligából. Polter „személyleírása” illik Szalai Ádámra, csakhogy ő elfogadta a mainzi alkut, emellett alapítványán keresztül, több (futballista)társával mintegy 30 millió forinttal támogatta kórházak, mentőszolgálatok és egy gyermeksegélyező szervezet munkáját. A legnagyobb példányszámú német napilap, a Bild is felkapta a történetét, nem megfeledkezve arról, hogy cégvezetőként is helytállt, és a cikk április végi megírásáig nem vált meg egyetlen alkalmazottjától sem, illetve senkinek sem rövidítette meg a munkaidejét.

Ugyanakkor a futballszereplők példaképmivolta már régóta elgondolkodtat. Aligha az a jó irány, ha a játékvezetői ítéleteket egyre hangosabban és intenzívebben, adott esetben „arcból arcba” értékelik, Marcel Reif kommentátorlegenda szerint már jó ideje illő lenne példát venni a rögbiről, esetleg a kézilabdáról. Oké, de utóbbiban ne Talant Dujsebajev, a Kielce vezetőedzője legyen a minta... Sokáig magától értetődő volt, hogy a bíróra ömlöttek az érzelmek (a csúcsot talán a 2018-as vb-n játszott Szerbia–Svájc meccs jelentette, amelyet követően Mladen Krsztajics, a szerbek szövetségi kapitánya háborús bűnök miatt a hágai bíróság elé akarta vinni Felix Brych játékvezetőt), akad, aki szemében még ma is a bíró az első számú célpont („Mindenkinek megígérhetem, nem fogom be a számat, ha úgy érzem, a játékvezető rosszul döntött” – mondta például Steffen Baumgart, a Paderborn vezetőedzője), de ezen a téren örök futballromantikusként képes vagyok bízni a gondolkodásmód átalakításában is.

A FIFA a válság idején „használta” a legismertebb labdarúgókat, és többek között Gianluigi Buffon, Lionel Messi, valamint Miroslav Klose bevonásával oktatófilmet készített a járvány idején helyes viselkedésről. Nekik talán hamarabb elhiszik, mit és hogyan kell tenni, nem úgy Gianni Infantino elnöknek. Klose helye lehet, meglepő a listán, viszont nem is olyan régen az egyik internetes oldal szavazást tartott arról, kik a futballvilág legnagyobb példaképei. A végeredmény: 1. Miroslav Klose, 2. Didier Drogba, 3. Cristiano Ronaldo, 4. Bastian Schweinsteiger, 5. Gary Neville. Drogba és CR segélyalapítványairól sokat hallottunk, Schweinsteiger „vigasztalós” fotói nagyon emberiek (odament ő már az összezuhanó Ronaldóhoz, Messihez és Neymarhoz is!), na de Klose?! Későn lett profi, nem volt kiugróan tehetséges, nem volt gyors, alkalmatlan volt a robotolásra, mégis egy évtizeden keresztül a legjobb német támadó volt, aki ráadásul két lábbal állt a földön. Allűrök nélkül, hihetetlen szociális érzékenységgel megáldva. Ezt a tulajdonságát is felismerték a Bayern Münchennél, amikor Hansi Flick egyik segítőjévé emelték (még csak kedden kezdte el az újabb kurzusát a német szövetség edzőképzőjén!), és egyik fő feladatának a tehetséggondozást jelölték meg. A sztárjelölteknek és az önjelölt sztároknak nála jobban kevesen tudják majd elmondani, miért nem helyes Neymar narcizmusát másolni...

Viszont igazságtalan lennék, ha elhallgatnám, hogy az utóbbi hetekben a szememben a német futballdrukkerek is a példaképek közé emelkedtek. Sokan attól tartottak, ők nem tartják be a „gyülekezési törvény” tilalmait, és miattuk jönnek a pontlevonások, illetve miattuk szakad félbe a bajnokság. Ehhez képest Christian Seifert, a Német Labdarúgóliga ügyvezetője a napokban kiállt a nyilvánosság elé, és ezt mondta: „Számomra egyértelmű volt, hogy az aktív szurkolói világ ahhoz túlságosan is intelligens, hogy a kritikusok kedvére tegyen és a stadionok elé masírozzon. A drukkerek úgy viselkedtek, ahogyan ezekben az időkben viselkedni kell.”

Értelmes kommunikációval, követendő példákkal így is lehet. Talán „békeidőben” is.