Nyolcvan esztendővel ezelőtt született Verebes József

A Haller tér környékén, szinte kőhajításnyira a Fradi-pályától a gyerekként Negrónak becézett Verebes József a Ferencvárosban képzelte el a jövőjét, az ifiben imádták a nézők, a korszak csillaga, a színes bőrű brazil után a Didi nevet kapta. A nemes egyszerűséggel Putrinak nevezett telepről érkező srác az 1960–1961-es NB I-es idény első tavaszi fordulójában gólt fejelt a Salgótarján ellen 4:1-re megnyert mérkőzésen. Ám Mészáros József együttesében nem tudott gyökeret ereszteni, a játékos úgy érezte, edzője elüldözte a zöld-fehérektől – manapság azt mondanánk, más elképzelése volt –, s noha itt-ott még próbálkozott, feladta NB I-es álmait.

A Testnevelési Főiskolát 1974 és 1978 között végezte el, itt ajánlották Zsolt István figyelmébe, aki hangsúlyt fektetett a játékvezetők fizikai képzésére, mondván, legyen kondíciójuk akcióközelben maradni. „Komolyabb futóeredményeket értek el, mint az akkori futballisták – mondta a bírókról Verebes. Már első csapatánál, a Kecskemétnél azt vallotta, amit a totális futballt az Ajaxnál meghonosító erdélyi Kovács István: nem a játékrendszert nehéz megtanítani, hanem azt, hogy egy játékosnak legyen önbizalma. Továbbá: a hollandok stílusának elsajátításához kiváló erőnlét kell, de azt nem monoton, hosszú távú futásokkal kell megszerezni, hanem az egymás közötti intenzív labdás gyakorlatok és játék során. Kecskeméten a vezetők viszont nem ambicionálták a sikert, eljött. Zsolt, Kutas István és Palotai Károly ajánlották be a Videotonnál, ahol Lantos Mihály volt az edző, de Verebes megmutathatta, mit tud.

Remek futballistái voltak akkor a Vidinek, Disztl Péter, Vadász Imre, Végh Tibor, Kovács József, Horváth Gábor, Burcsa Győző, Csongrádi László, Karsai László újra erőre kapott, ott volt még Tiber László, s nem utolsósorban Szabó József, aki 13 gólt szerzett az 1979–1980-as idényben, amelyben negyedik lett a Videoton. A következő évadban Verebes irányítása alatt játékosai kitűnően betanulták a lestaktikát és a letámadást, a Vidi ismét negyedik. Úgy hajtotta végre a generációváltást, hogy a csapat a bajnoki címért is versenyben volt. Verebes mégis felállt, mert a vezetők nem győzték meg, hogy a Videotonnak érdeke a jobb szereplés. Ám a győri Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója, Horváth Ede, a Vörös báró másképp gondolta: úgy tekintett a Rába ETO-ra, mint a gyár egyik üzemegységére.

A legenda szerint győri bemutatkozásakor az öltözőben Mercedese slusszkulcsát az asztalra dobva elmondta, ha a játékosok hisznek benne és követik utasításait, annyit kereshetnek, hogy saját Mercijük lesz. Pálfalvi Gábor Futball-láz című könyvében ez áll: „Jól jegyezzék meg, mindent el tudok viselni, csak a gyáva játékosokat nem. A Rábánál nem ismerek jobb csapatot jelenleg.” Az előző évadban elért 11. helyről ezt nyilatkozta: „Nem követeltek többet a játékosoktól és a játékos érzékeny műszer, tudja, mennyit engedhet meg magának.” Hozzátette: „Meg kell szabadítani a játékosokat a vereségtől való félelemtől.” Ő is segített a gátak átszakításában: már az MTK-nál Híres Gábort Európa egyik legjobb középhátvédjének nevezte, a zuhany alól érkező Varga Istvánnak a Steauától a BEK-ben elszenvedett 4–0-s vereség után azt mondta, a második félidőben mutatott játékának már volt tónusa...

Első győri idényében minden húzása bejött. A ZTE-nél elszürkülő Szentes Lázárt azzal hívta Győrbe, hogy válogatott lesz, Kovács Lászlót – aki egy évig szinte nem is védett – nyugodt szívvel tette be a kapuba, Póczik Józsefet a középpályás sor tengelyébe állította, a bal szélen a Fradihoz távozó Pölöskei Gábor helyén Hajszán Gyulát játszatta, a Viditől évad közben érkező Burcsa Győzőt úgy építette be, hogy Mile Sándort visszavitte beállósnak. Az 1981–1982-es bajnokság évértékelőjében így írt a Népsport:  „A sokat emlegetett hollandos ízű, úgynevezett »totális labdarúgás« nem ismeretlen hazánkban, nem új felfedezés, de eddig kevesen próbálkoztak vele. Verebes megkísérelte és csatát nyert.” Az aranyérem sorsa 1982. április 28-án az Üllői úton dőlt el: egy sziporkázó meccsen 4–3-ra megverték az FTC-t – a győzelem után labdarúgói vállukra vették Verebest. A Mágus így látta: „A nem várt sikerünket részben annak tulajdonítom, hogy új játékstílust sikerült megvalósítani. A másik lényeges dolog, hogy biztosítva voltak mindazok a feltételek, amelyek a magyar bajnokságban való eredményes szerepléshez szükségesek.” A csapat 102 gólt szerzett (Hannich Péter: 22; Szentes: 21; Hajszán: 15; Burcsa: 13; Szabó O.: 12; Póczik: 10), az átlagnézőszám 3500-ról 10 558-ra nőtt.

Mindeközben a válogatott Mészöly Kálmán irányításával a spanyolországi vb-re készült, s noha a torna előtt Póczik, Hannich és Szentes is helyet kapott a legjobbak között, a vb-n csupán Szentes lépett pályára. A győriek játékrendszere nagyban eltért a válogatottétól, mi több, egy-két Rába-futballista beállítása a nemzeti csapat szekerén nem lendített, idővel tapintható lett a feszültség. Azt követően pedig különösen, hogy a vb előtt legjobbjaink a Népstadionban 1–1-es döntetlent játszottak a Kaiserslauternnel, néhány nappal később az ETO 7–0-ra intézte el a nyugatnémeteket, úgy, hogy Mészöly Póczikot sérülése miatt elengedte az edzőtáborból. Verebes örömmel fogadta, azt mondta neki, van néhány nap a meccsig, könnyedén mozogjon, aztán meglátják, játszik-e. Póczik játszott, mégpedig kiválóan... Az első aranyérem idején Verebes évi félmillió, játékosai 250–300 ezer forintot kerestek, az átlagjövedelem 2500 forint volt.

Az ETO 1983-ban megvédte bajnoki címét, az átlagnézőszám 16 300-ra nőtt, a kapusok között Kovács, a beállósoknál Mile, a balhátvédeknél Magyar Lajos, a jobb oldali középpályásoknál Hannich, középen Póczik, a bal oldalon Burcsa, a bal szélen Hajszán végzett az élen az NS posztonkénti rangsorában. 1984-ben és 1985-ben második, 1986-ban harmadik lett a csapat. A Mágus távozásakor sérelmezte, hogy a magyar labdarúgást a nemzetközi kupákban képviselő Győr irányítása alatt egyetlen nemzetközi szintű futballistát sem tudott igazolni, ebben a Budapest–Vidék ellentét is közrejátszott, továbbá, a kiszemeltek rögtön fontossá váltak saját klubjukban...

Az első idényében az MTK-ban is csodát művelt, megnyerte a bajnokságot, 1987 januárjában ő lett a szövetségi kapitány. Első időszakában négy meccs jutott neki (két győzelem, egy-egy vereség és döntetlen), augusztus 24-én lemondott. „Meggyőződésem, hogy a válogatott csapat és az annak gerincét adó MTK-VM-játékosok tudásszintjéről és képességéről bizonyos sajtószervek úgy tájékoztatták a sportszerető közvéleményt, hogy az így kialakult légkör számomra, és az irányításom alatt álló labdarúgók számára is az elviselhetetlenségig fokozódott.” Számos konfliktusa volt a játékvezetőkkel, a sajtóval, egy időben nem nyilatkozott a Nemzeti Sportnak. Második kapitánysága sem végződött jobban: az 1994-es vb-t megelőzően két résztvevőtől, Hollandiától és Belgiumtól 7–1-re, illetve 3–1-re kaptunk ki. Utolsó bajnoki címét a Kispest-Honvéddal érte el, más kérdés, hogy hat forduló után Martti Kuusela követte a kispadon.

Ahogyan a válogatottal, a nemzetközi kupában sem ért el kiemelkedő eredményeket. Hiába nyert a Rába 1982-ben a BEK-ben itthon a Standard Liege ellen 3–0-ra, ez első meccsen 5–0-ra kapott ki, egy évvel később pedig a Dinamo Minszk búcsúztatta 9–4-es összesítéssel.

Így múlik el a világ dicsősége.