Az ezüstcipős Fekete László túltett Eusébión

Ő maga tiltakozott a legjobban, amikor a legnagyobbakhoz hasonlították, mondván: „Én sohasem tudtam igazán futballozni! Mármint úgy, ahogyan egy Albert, egy Varga Zoltán, egy Göröcs vagy egy Kocsis Lajos tudott…” Amúgy pedig finoman azt is közölte, hogy a legendás biciklicseleken kívül igazából ahhoz ért, hogy eredeti hentes szakmájából hozott simlisséggel a halat a medencéből kiemelve a kopoltyújánál úgy tudta megnyomni, hogy az negyvendekányi vízzel is megszívja magát a mérlegre helyezés előtt. Avagy nemcsak a védőknek, hanem a vevőknek is fel kellett kötni a gatyájukat, ha Fekete Lászlóval találták magukat szembe.

Amikor az 1. FC Köln ellen befejelte az Újpesti Dózsa továbbjutását (a KEK-ről és a legjobb nyolcról beszélünk…) jelentő gólt, a maga keresetlen stílusában így mesélte el az országot talpra ugrasztó mozdulatot: „Kardos Józsi elügetett a bal oldalon. Gondoltam, ha már itt vagyunk, s én állítólag csatárt játszom, megyek hát vele. Aztán valahogy középre kanyarította a labdát. Én dőltem előre, mint a liszteszsák, s mire újra kinyitottam a szemem, Schumacher már ott zokogott a sarokban, s a labdát kereste. Ilyen játék a futball…”. Pedig Temesvári Miklós vezetőedző eredetileg csereként számolt volna vele, ám Fekete addig rágta a fülét, mondván, menedzserek ülnek a lelátón, és kíváncsiak rá, hogy végül a kezdőbe jelölte, és már a 8. percben az ő beadása pattant be a válogatott Gerhard Strack combjáról a kölni kapuba.

Amikor feltűnt, sőt minden túlzás nélkül berobbant az élvonalba, az amúgy is csak a legjobbakhoz, Dunai II-höz, Benéhez, Zámbóhoz szokott újpesti szurkolók elájultak a gyönyörűségtől – csak a nagy Bene Ferenc lett roppant ideges, látva a konkurenciát, no meg olvasva mindenhol, hogy megjött „a kis Bene”… Egy Népsport-interjúban Fekete azt mondta, nagyon szeretne a Dózsa középcsatára lenni. „Másnap, ahogy beléptem az öltözőbe, Feri a többiek gúnyos kuncogása közepette megkérdezte: »Kisöreg, egyáltalán megengeded, hogy még két hétig játsszak? Aztán ígérem, bejelentem az elnöknek, hogy szegre akasztom a cipőmet...«” – mesélte a Ferike, a góleádor című Bene-életregényben.

Első újpesti bajnokiján az MTK ellen (4–1) 1973. szeptember 22-én Hegyi Imre helyett állt be csereként a 68. percben, és 11 perc múlva be is lőtte a lilák negyedik gólját. A következő meccsére másfél hónapot kellett várni, ekkor viszont Szűcs Gyula mester a Benfica elleni BEK-nyolcaddöntős visszavágón a kezdőbe jelölte, és a kinti 1–1 után 2–0-ra megnyert csata után a Népsport csak ennyit írt: „A két 10-es közötti különbség döntött” – a másikat Eusébiónak hívták…

Nyolcadik NB I-es meccse után máris válogatott lett, 1974 tavaszán, húszévesen Illovszky Rudolf a bolgárok elleni zalaegerszegi barátságos találkozón (3:1) tette be a kezdőbe. Előtte volt a világ, aztán más kérdés, hogy mindössze 21 mérkőzés jutott neki, és bár a kora alapján akár három világbajnokságon is ott lehetett volna, ebből az élményből végül egy sem jutott neki. Szó se róla, az elsőről ő maga tehetett, a második előtt éppen az NB II-be száműzte magát, a harmadik pedig már tényleg irreális lett volna. Argentínába viszont simán eljuthatott volna 1978-ban, ám mindent legyűrő repülésfóbiája (egy ízben Prágába Szepesi György MLSZ-elnök társaságában autóval utazott az olimpiai válogatott meccsére, amely egyben az utolsó is volt neki címeres mezben) és a friss lakáskiutalásával kapcsolatos teendők miatt sérültet jelentett (a hatalmas Dózsa-szurkoló író, Egressy Zoltán szerint szándékosan szurkálta össze magát, hogy ne kelljen utaznia…), és lemaradt a vb-ről. Pedig Baróti Lajos a csatársorban a kidőlő Várady Béla (a rajt előtt a németországi műfüvön szakadt el a combja) és Fazekas László (őt érthetően megviselte feleségének londoni áruházi lopása) helyén simán tudta volna használni a kis újpesti „Golyót”. Főleg, hogy a nyitányon még Törőcsiket is kiállították, és egy meccsre eltiltották. De nem.

Élete legnagyobb idényét 1978–1979-ben futotta, amikor a Dózsával bajnok lett, az NB I-ben 31 góllal gólkirály (valamennyit akcióból szerezte!), az európai összevetésben pedig a 34-ig jutó holland válogatott Kees Kist mögött ezüstcipős. A Dunaújváros elleni 7–1 öt Fekete-találatról híresült el, a Népsporttól természetesen járt a 10-es osztályzat. „Elöl Fekete öt gólja önmagáért beszél!” – így az értékelés, amely nem lihegte túl a nem mindennapos produkciót.

Valamiért nem tudta kifutni a benne rejlő csillogó pályát. Az argentínai labdarúgó-vb-ről már esett szó, a Dózsában viszont esetleges külföldre szerződése ügyében olyannyira elmérgesedett a viszonya a nagy hatalmú Hólya István elnökkel, hogy 1982-ben az ajtót bevágva hirtelen a másodosztályú Volánba távozott. Az egykori nagy rivális Bene is épp ott vezetett le, simán fel is jutott a rákospalotai csapat az NB I-be, Fekete egy másfél évvel korábbi térdsérülésre hivatkozva távozott Újpestről…

Több külföldi szerződése kútba esett („Életem nagy lehetőségét 1984-ben kaptam a sorstól: a Hertha BSC szeretett volna szerződtetni, mi több, a németek háromszázezer dollárt, akkori árfolyamon úgy húszmillió forintot fizettek volna értem. Kiutaztam orvosi vizsgálatra, és megfeleltem, az iskolát is kiválasztottuk, ahová a fiam járt volna, ám a szerződésem kútba esett, mert a magyar menedzseriroda kevesellte az összeget…”), végül annak is örülhetett, hogy 1984-ben eljutott a Sturm Grazba, Szokolai László akkori klubjába.

Itt sem tudott megragadni, még elment a másodosztályba, Komlóra: „Hatszázezer forintot adtak aláíráspénz gyanánt és egy szép szolgálati lakást Most már elmondhatom: a másodosztályban ez akkor példátlanul nagy összegnek számított…”, avagy ezúttal is tartotta magát a fehérvári-siófoki pályatárs, Tiber László sokat idézett mondásához: „Egy ötvenes fagyiért ma futballista már nem igazol”. Komlóról egy év után távoznia kellett, mert annyit keresett, hogy a vezetők nem tudták tovább fizetni („Azt felelték, hogy ha még egy évig fizetniük kell engem, akkor tönkremegy a bánya”), ezért aztán innentől az osztrák sokadik ligában csinált bohócot az ellenfelekből, és innen vonult vissza 36 évesen, amikor az SK Pachfurttal váratlanul feljutottak a hatodik vonalba, abból pedig ennyi idősen már nem kért.

Fiából, ifj. Fekete Lászlóból is első osztályú labdarúgó lett, igazi csodagyereknek tartották, de valamiért ő sem futotta be azt a pályát, ami a lábában lett volna. A visszavonulása után a húsiparban dolgozó, de az üzleti életben is megpróbáltatások sorát elszenvedő édesapja, aki a hazai labdarúgásban egy idő után semmilyen szerepet nem akart vállalni, örökletes érszűkületben szenvedett. („A szívem öt fontosabb erét ki kell cserélni. A beavatkozás előtti éjszaka nem aludtam egy percet sem, számot vetettem az életemmel Hét és fél órán át tartott az operáció, és csak egy deciliter vért veszítettem, viszont – mint utólag megtudtam – több mint négy órán át állt a szívem. Egy héttel a műtét után már kakaspörköltet ettem…”) Tíz éve, alig több mint egy hónappal a 60. születésnapja előtt hunyt el, amikor autóvezetés közben infarktust kapott, még félre tudta kormányozni a kocsit, aztán vége lett. Az anyósülére borulva találtak rá.