Sárosi duplázott, de a nagy mellény döntött Bécsben

Hogy akadtak-e gyanús előjelek?

Utólag nézve szinte csak ilyenek akadtak, igaz, a természetükből fakadóan az ilyesmit csak utólag veszi észre az ember.

De bárhogy is, a kilencven évvel ezelőtti, sorrendben 74. osztrák–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzés kiadós pofonja (2:5) lényegében előre meg volt írva, csak olvasni kellett volna a sorok között.

De leginkább nem túlságosan elbizakodva útnak indulni.

Annyi bizonyos, a magyar magabiztosságot nem a két együttes közelmúltjának egymás elleni eredménysora indokolta. Nem, 1934 tavaszán Nádas Ödön szövetségi kapitány együttese úgy várhatta a két nemzet „örökrangadóját”, hogy tudta, Magyarország hat mérkőzés és csaknem három és fél éve nem találja a fogást a derék szomszéd tizenegyén. Rendben, a lejátszott hat partiból négy döntetlenre végződött, a két vereség közül viszont az 1932. április 24-i 2:8 (!) emléke még két évvel később is úgy sajgott, mint Döbrögi uraságnak Lúdas Matyi háromszor huszonöt botütése. Az 1934-es meccset megelőzően 1930. szeptember 21-én született magyar győzelem, ugyancsak az osztrák fővárosban (3:2). „Egy gólnál nagyobb különbséggel azonban nagyon rég nem vertük az osztrákokat   – emlékeztetett az összecsapás napján megjelenő Nemzeti Sport – 1927 óta nem! Az is Budapesten történt. Bécsben 1918-ban győztünk utoljára két dugóval. De régen volt… Ki emlékszik még rá?”

Hogy akkor mégis miért várt az akkori közvélemény döntő többsége magyar sikert? Nem a dafkeérzés, sokkal inkább az alig két héttel korábban lejátszott Húsvéti Torna pazar magyar eredménye miatt. A két budapesti (Ferencváros, Hungária) és két bécsi (Austria, Rapid) klub részvételével megrendezett, hagyományos versengést a Ferencváros nyerte meg, a hangsúly viszont nem a kupagyőzelem tényén, hanem a játékon volt. A zöld-fehérek nem tréfáltak: április elsején az Austriát 6:2-re, majd a Rapidot 9:5-re lépték le. Sárosi György, a klub 21 éves kiválósága a két mérkőzésen kilenc gólt szerzett, az Üllői úti publikum legnagyobb gyönyörűségére. És mivel Nádas kapitány a Bécsben pályára küldött tizenegyének felét ferencvárosi futballista tette ki („Gyurkán”, kívül a kapus Háda József, a fedezet Lyka Antal és Móré János, illetve a csatár Toldi Géza és Kemény Tibor), a közvélemény optimizmusa nem is volt kincstári, és pláne nem légből kapott.
Csak éppen könnyelművé tette a magyar együttest.

Erről írt, igaz, már csak a mérkőzést követően, az április 18-i számában a Sporthírlap is.   „Sohasem a papírforma dönt a magyar–osztrák meccseken, nem mértékadók az előzően elért eredmények sem. (…) Merthogy olyan nagyon győztünk a Húsvéti Tornán. Azok a győzelmek egészen reálisak voltak, de éppen ezért válogatott csapatunk nagyon lagymatagon készült Bécsbe. S ezért most az osztrákok köpték a markukat, hogy juszt is megmutatjuk a magyaroknak…! Most a Meislnak főtt a feje, Nádas pedig nem sokat izgatta magát. Ezúttal még azzal sem rukkolt elő, amihez kizárólag ért: nem igyekezett fellelkesíteni a csapatot.”

Az sem éppen a kedvező előjelek sorát gyarapította, hogy a pályaudvari búcsúztatáson olyan sokan gyűltek össze, mintha legalábbis már a májusban kezdődő olaszországi világbajnokságra indulnának a játékosok. Ezt a nyugtalanságot a Nemzeti Sport sorai is visszaadják: „A lefoglalt fülkék – négy darab – előtt már háromnegyed egykor gyülekezik a társaság. Szalay, Sárosi, Tőrös a legfrissebb. Tőrös igen szótlanul áll. Nádas kapitány rá is szól: »Te már most ideges vagy?« Tőrös nevetve tiltakozik, de a lámpaláza letagadhatatlan. Rá van írva az arcára.”

De az sem éppen az álmoskönyvek szerencséről szóló bejegyzései közé tartozik, hogy a végül csak tartalékként nevezett, és pályára nem küldött Rátkai Károly az édesapjával érkezett motorkerékpáron, ám útközben előbb defektet kaptak, majd kifogyott a benzinjük…

És szintén nem a találkozó komolyan vételét erősítette, hogy a magyar szövetség vezetői olyan nagy számban tették tiszteletüket a mérkőzésen, mintha legalábbis nem egy válogatott ütközetre, hanem valamiféle kihelyezett elnökségi ülésre utaztak volna.

És ha ez még nem lett volna elég, a mérkőzés napján a stadionba megérkező és a csapattársait az öltözőbe vezető Lyka Antal megdöbbenve konstatálta, hogy a magyarok újfent azt az öltözőt kapták, mint az 1932-es 8:2-es vereség napján. Abból a tizenegyből egyébként csak ő és Toldi Géza maradt meg hírmondónak.

Érdekes, a barátságos mérkőzés előtt az osztrákok legendás kapitánya, Hugo Meisl is inkább a magyarok győzelmét gondolta reálisnak, de legalábbis kétségek és a kérdőjelek olvashatók ki az akkori nyilatkozatából: „Fáradt a csapatom! (…) Szívesen frissítettem volna. Szívesen állítottam volna be klasszisban gyengébb játékosokat, de nem állt módomban. Jobban szerettem volna, ha a Stadion puha gyepszőnyegén kerül sorra a meccs, hiszen ez jobban megfelel az osztrák technikának, de kénytelenek voltunk a Hoch Wartéra hozni a meccset.”  Stadionnak a Prátert hívta Meisl.

A pálya állapotával amúgy a magyarok sem voltak egészen kibékülve, noha tudták, hogy inkább az ő játékuknak kedvez. A gyep, amelyet a mérkőzés délelőttjén még fel is locsoltak, nem volt ideális állapotban. „Szemre szép, de a fű gyér, a talaj pedig kemény, sűrűn göröngyös.”

Ezen a talajon kezdődött el aztán a mérkőzés délután fél ötös kezdéssel, a lelátón helyet foglaló osztrák és szépszámú magyar drukker jelenlétében. („Déltájban megérkeztek a különvonatok, autóbuszok és a különhajó. Valósággal piros-fehér-zöld áradat lepte el a bécsi belvárosi utcákat. A magyar szurkolók kezében ugyanis mindenütt ott virított a magyar trikolór.”) És ami a legfontosabb, magyar szempontból nagyszerűen kezdődött. Sárosi, akire a lelátón helyet foglaló olasz szövetségi kapitány, Vittorio Pozzo is kifejezetten kíváncsi volt, egy ballábas lövéssel már az első percben megszerezte a vezetést! Aztán négy perc múlva az osztrákok egyenlítettek, majd második góljuk a 22. percben született, szerencsétlen körülmények között: a labda a játékvezetőről lepattant, pontosan Rudolf Viertl elé, aki nem kegyelmezett. Hat percre rá Sárosi azonban egyenlített – estében lőtte a hálóba a labdát, megszerezve ezzel az első dupláját címeres mezben. Két perc múlva viszont újra a „sógorok” szereztek vezetést Anton Schall révén, ám a magyar válasz elmaradt: az addig a védőkkel kitűnően megbirkózó Sárosi nagy helyzetben hibázott.

A második félidő aztán váratlan magyar megzuhanást hozott. A csatárok nem jutottak labdához, a fedezetsor két szélén játszó Lyka és Szalay Antal pedig elfáradt, nem tudta megoldani a feladatát, ezáltal a mieink középpályája átjáróházzá változott. További nehezítésként a két hátvéd közül Tőrös István teljesítménye is alaposan visszaesett, ráadásul Sárosi is rúgást kapott a lábára, de folytatni tudta a játékot. Az osztrákok viszont kihasználták a lehetőségeiket, különösen a későbbi legendás csehszlovák gólvágó, ekkor még húszéves és osztrák színekben szereplő Josef Bican villogott, s előbb az 59., majd a 73. percben állította megoldhatatlan feladat elé az egyébként a legjobb magyarként teljesítő Háda kapust.

„Gyönyörű futball az első félidőben, teljes összeomlás a másodikban” – hangzott a Nemzeti Sport szigorú bírálata a másnapi lapban, de egyet kellett vele érteni vele, ahogy Nádas Ödön kapitány értékelésével is, aki két szélső fedezetének váratlan formahanyatlása miatt bosszankodott. Ugyanakkor látva az első és a második 45 perc közötti különbség mértékét, sokan a lemondását tartották volna indokoltnak, hiszen egy ennyire kétarcú együttest látva joggal vetődik fel az edzői felelősség.

Nádas végül maradhatott, hogy aztán néhány hét múlva majd a világbajnokságon lejátszott osztrák–magyar jelentse neki kapitányi karrierje befejezését.

EMLÉKEZTETŐ
Ausztria–Magyarország 5:2 (3:2)
1934. április 15., Bécs
Hohe Warte, 60 ezer néző, vezette: Krist (csehszlovák)
Ausztria:  Platzer – Cisar, Sesta – F. Wagner, Smistik, Nausch – Zischek, Bican, Sindelar, Schall, Viertl
Szövetségi kapitány: Hugo Meisl
Magyarország: Háda – Tőrös, Bíró – Lyka, Móré, Szalay – Markos, Vincze, Sárosi, Toldi, Kemény
Szövetségi kapitány: Nádas Ödön
Gólok: Zischek (5.), Viertl (22.), Schall (30.), Bican (59., 73.), illetve Sárosi (1., 28.)