Népsport: főszerepben Albert Flórián és Tichy Lajos

Baróti Lajos önmagát adta 1964 tavaszán is, amikor futballválogatottunk a Franciaország elleni két mérkőzésre készült a Nemzetek Európa-kupája negyeddöntőjében. A szövetségi kapitány már két héttel a párizsi, első mérkőzés előtt tíz játékost biztos csapattagként említett, csak azon gondolkodott, hogy Szentmihályi Antal (Vasas) vagy a győri Tóth László legyen-e a kapus.

Ennek megfelelőn küldte pályára az edzőmeccseken csapatát. Linzben biztosan nyertek a fiúk (3:0). Baróti szerint az utolsó 20 perc kivételével remekül játszottak, nem volt gyenge pont a csapatban – olvasható a Népsportban, a kapitány maga jegyezte a tudósítást.

A párizsi első mérkőzés előtti tréningmeccsen Almásfüzitőn (9:0) a 8000 néző (!) előtt könnyedén játszva gyakorolta a taktikát a későbbi kezdőcsapat. Csere nem is volt.

Az utazás érdekessége a zürichi kitérő volt. Miközben hosszasan várakozott a csatlakozásra a küldöttség, összefutott a zürichi BEK-elődöntőről (az FC Zürich ellen: 2:1) hazafelé igyekvő Real Madriddal. A játékosok Puskás Ferencet keresték, akit aztán csapattársáról a francia válogatott Lucien Mullerről kérdeztek. „Öcsi” csak dicsérte társát, mondván mozgékony, technikás és remekül lő. Ellenünk aztán nem játszotta ki a legjobb formáját, a tudósítás szerint ugyan jól kombinált, de lassan.

A franciák jó házigazdaként a patinás Hotel Lutetiában szállásolták el csapatunkat, szövetségi kapitányuk, Henri Guérin pedig a jövőbe látott, hiszen Albert Flóriántól és Tichy Lajostól tartott leginkább: „Félelmetesek! Albert finomabban, Tichy erőteljesebben játszik, gyorsan, nagyszerűen kombinálnak, ügyes helycseréket alkalmaznak, mesterien megjátsszák egymást” – mondta

A meccsen valóban ez döntött, cáfolva a Népsport-tudósító Németh Gyula pesszimizmusát, aki szerint nagy baj, hogy „néhányan nincsenek válogatott formában…”

Guérin azt kérte játékosaitól, hogy főként az első húsz percben igyekezzenek, mert ha akkor jól megy a játék, később sem lehet baj. Ehhez képest a 16. percben már 2:0-ra vezettünk. Az első gólnál Tichy szolgálta ki Albertet, a másodiknál Albert Tichyt – ahogy azt Monsieur Guérin megjósolta.

A szünetben „a magyar csapat öltözőjében a játékosok közül többen is panaszkodtak, hogy nehéz a levegő”, ennek ellenére nem volt gond. Tichy belőtte a harmadikat, a franciák úgy szépítettek, hogy egy szöglet után Lucien Cossou Szentmihályt lekönyökölve fejelt a kapuba (1:3).

A lefújás után hatalmas volt az öröm, „francia szakemberek, egyszerű szurkolók és idegenbe szakadt magyarok gratuláltak a fiúknak, akik hálás szívvel fogadták a dicséreteket”. A Népsport pedig megállapította, hogy „ez a játék a jövőre nézve is biztató”. A L’Équipe szakírója, Jacques Ferran pedig: „Soha nem láttam olyan keserveset, mint a mérkőzés utolsó tíz percében, amikor a vörös macskák játszani kezdtek a kék egerekkel. A mérkőzés tulajdonképpen már véget ért, de a győztesek győzelmi balettje tovább tartott a legyőzöttek testén.”

A magyarokat jól ismerő Jean Eskenazi (Paris Soir), aki már Sárosi Györgyöt is látta játszani, sőt a magyar futball félistenének nevezte, így beszélt: „A magyarok a franciák orra előtt adogatták a labdát, és ez úgy festett, mint egy gazdag gyermek kegyetlensége, aki finom lekváros kenyeret eszik éhező társa előtt.”

Aztán kicsit beborult az ég, hazafelé csak nehezen nyert a válogatott Münchenben az 1860 ellen (2:1), majd a párizsi meccs után egy héttel kikapott Bécsben Ausztriától (0:1) barátságosan. Megjegyzendő, hogy Albert és Tichy ezúttal nem bizonyította klasszisát.

A budapesti visszavágó előtt Baróti kesergett („Összeállítási gondjaink vannak”), nem véletlenül, hiszen Albert húzódása nem jött rendbe a meccsig. Illovszky Rudolf, a kapitány segítője a tatai összetartáson frissíteni igyekezett a játékosokat: „Úgy érzem, hogy a rövidebb időtartamú, de naponta kétszeri edzéssel sikerült elérni a célunkat: a játékosok frissek, jó formában vannak, szinte türelmetlenül várják a mérkőzést.” A Tatai Honvéd elleni edzőmeccsen (13:1) már látszottak is a nyomai.

A visszavágó iránt óriási volt az érdeklődés, a sportjegyiroda 58 ezer jegyet adott el elővételben. Végül 80 ezren jöttek össze a Népstadionban, ahol ezúttal a franciák kezdtek góllal, a 2. percben Georges Lech remek passza után Nestor Combin lefutotta Mészöly Kálmánt, Szentmihályi feleslegesen kiindult a kapuból, és máris 0:1. A kapus később elismerte: „Előbb feküdtem el, mint kellett volna.”

Még a szünet előtt sikerült egyenlíteni, Sipos Ferenc a tizenhatosról lőtt, a Tichy által átengedett szabadrúgása után Pierre Bernard visszaadta a kölcsönt, mellényúlt, és a labda a léc alá vágódott. „Szóltam Lajosnak, hogy hagyja, majd én megpróbálom! Az MTK-ban sokszor rúgtam gólt ebből a szögből, és úgy éreztem, hogy most is sikerülni fog. Erővel rúgtam meg, mert akkor később jön ki belőle a fals. Erre, mint kiderült, szükség is volt, mert a kapu előtt mintegy másfél méterrel »bukott le« a labda a felső léc alá” – mondta a góljáról az ekkor már a Bp. Honvédban futballozó Sipos.

Folyamatosan támadtunk, jött is a második, a győztes gól. Tichy nagyszerű labdát tálalt Bene Ferenc elé, Bene elment Daniel Charles-Alfred mellett, aki nem tudott közbeavatkozni, Bernard kijött a kapujából, de újra a labda mellé nyúlt, Bene utána nyargalt, és a kapu jobb oldalába vágta (2:1).

Baróti szerint tudatosabb játékunknak köszönhettük a győzelmet, és annak, hogy a két középhátvédes (Mészöly, Sipos), két középcsatáros (Párizsban Albert, Tichy, a Népstadionban Bene, Tichy) felállást (4-2-4) egyre jobban elsajátítják a játékosok.

Ezzel kivívtuk a jogot arra, hogy a spanyolországi négyes döntőben bizonyítsunk, a házigazdák mellett Dánia és a Szovjetunió mondhatta még ezt el magáról. Baróti az esélyekről szólva reális volt: „Az első három között szeretnénk végezni. Ez a célkitűzés felel meg szerintem leginkább a magyar labdarúgás pillanatnyi helyzetének.”

A Népsport általánosított, belső vezércikkének alapgondolata, hogy „nem mindig sikerül megtartani az egyensúlyt a tényleges tudás és a remények között” – mindmáig figyelemre érdemes tény. A folytatás pedig: „A kontinens tornáján az első három között végezni mindig nagy dolog, és különösen nagy dolog egy olyan sportágban, amelyben olyan szűkös esztendőket éltünk át, mint a mindannyiunk által annyira szeretett labdarúgásban.”

A harmadik hely meglett végül, de a remények és a tudás konfliktusa az értékelésekben is visszaköszönt.

De ezt majd a maga idejében.