Vidám SZÚR 1944-ben

Nehéz a dátumtól elvonatkoztatva figyelni a Színészek–Újságírók futballrangadó kabarészerű jeleneteit, fesztelen pillanatait, nevetős arcait az 1944 júniusából fennmaradt filmhíradórészleten. Nem a nagy kacagások idejét élte az ország. A második világháború teljes súlyával nehezedett a mindennapokra, a német megszállás, a több százezer zsidó deportálása, a sűrűsödő bombázások (a meccs előtt egy héttel az amerikai Frantic hadművelet keretében éppen több magyar város pályaudvarát érte csapás) nem a felszabadult játék ideális kellékei voltak. Vagy talán éppen a külvilág nyomasztó eseményei miatt mutatkozott minden korábbinál erősebb igény a szórakozásra, a sportmulatság keltette boldogságillúzióra, a látszólag önfeledt, napfényes mozzanatokra? Az ötven másodperces felvételen szinte görcsösen jókedvűnek tetszenek a margitszigeti happening résztvevői, mintha szándékoltan erőltetnék a nevetést, viccelődést, valahogy az egész műsorban van valami természetellenes könnyedség. Számításba kell venni természetesen azt is, hogy a filmanyag a nagyközönségnek készült, mozivetítésre, vagyis a készítőknek is fontos lehetett, hogy a gondtalanság ábrándját fessék a vászonra a meglehetősen gondterhelt időszakban.

Az imént napfényes mozzanatokat említettünk, a konkrét esemény kapcsán azonban ez csak átvitt értelemben igaz, a Margitszigeten ugyanis aznap borús, szeles, záporokkal kísért idő volt. A körülmény azonban csak felértékeli a filmkockákon is kivilágló tényt, hogy a MAC-pályán aznap tömegek voltak kíváncsiak a látványosságra (az újságtudósítások 4000 és 5000 fő közötti nézőszámot hoztak). A film nyitóképén felbukkan az esemény korabeli plakátja, rajta a kulcsinformációk, a pontos helyszín és időpont („MAC-sporttelep, június 8., Úrnapja, ½ 11 órakor”), valamint a részlet, hogy a „Színészek–Újságírók műsorral egybekötött hagyományos válogatott labdarúgó mérkőzését a színész és újságíró egyesületek nyugdíjpénztára javára rendezi a Szépmíves Bajtársi Egyesület”. Az információ némiképp ellentétben áll a beharangozó cikkekben közölt ígérettel, amely szerint a teljes jegybevételt a bombakárosultak megsegítésére fordítják, ha csak nem a bombakárosult nyugdíjas újságírók és színészek voltak a kedvezményezettek. A hirdetmény kedvcsinálónak kiemeli a legnépszerűbb vendég nevét is, ilyen formában: „A kezdőlabdát rúgja Muráti Lili”. 

A „kezdőlabdát” a képek tanúsága szerint valóban az ekkoriban bálványozott színészdíva rúgta, akit egyebek mellett A csúnya lány, a 120-as tempó, a Fizessen, nagysád!, a Kölcsönadott élet, a Házassággal kezdődik és az – éppen a mérkőzés előtt három nappal bemutatott – Ez történt Budapesten című filmben nyújtott alakításáért is csodált a közönség. Hogy valójában mi történt ezekben a hónapokban Budapesten, azt persze azóta is igyekeznek teljességében felfejteni a történészek, és kíváncsiak voltak a kérdésre azok is, akik Muráti Lilit a háborús fordulat után nyilasnak bélyegezték.

Férjével, Vaszary Jánossal együtt letartóztatták, fogda, meghurcoltatás és bujkálás várt rá, Magyarországról 1946-ban, kalandos úton szökött Nyugatra, Spanyolországban telepedett le. Tanulságos lenne a margitszigeti pályán vagy a nézőtéren felbukkanó valamennyi ismert színész, színésznő sorsát történelmi kontextusban bemutatni. Ott van például az 1913-ban – még Jambrits néven – született Járay József operaénekes, a színészek csapatának köztudottan futballkedvelő szurkolója, aki a nyilas hatalomátvétel után lakásában rejtegette három üldözött ismerősét (posztumusz megkapta a Világ Igaza kitünetést), Budapest ostromát az Operaház pincerendszerében vészelte át, a háború után pedig Olaszországban kapott szerződést. Kitűnő viszonyt ápolt a Bologna futballcsapatának elnökével, a később a városi stadion névadójaként tisztelt Renato Dall’Arával, és kiterjedt magyarországi sportkapcsolatai segítségével olasz földre vágyó hazai labdarúgóknak segített egyengetni az útját. Ezzel vádolták meg legalábbis idehaza, jellemző Gallowich Tibor szövetségi kapitány Népsport-hasábokon közzétett dohogása: „Szóval már az operaénekeseknél tartunk! Járay József úr is alkalmasnak találta a pillanatot, hogy játékosközvetítéssel pótolja materiális értelemben vett művészi hiányosságait. Járay úr nem énekelni ment Itáliába, hanem neves olasz labdarúgókkal és futballmecénásokkal lépett összeköttetésbe, és »hazatért hazájába«, hogy a legjobb magyar játékosokat illegitim kivándorlásra csábítsa. [...] Megmondjuk őszintén, kevésbé veszélyes nemzeti szempontból, ha a művész úr műhibáit továbbra is az operaszínpadon követi el.”

Az újságírók elleni mérkőzésen még Járay József is csak mint ártalmatlan művész szorított a tribünön kartársainak, a művészvilág olyan nagyságai mellett, mint – az akkoriban megjelent, néhol becéző nevek szerint – Barabás Sári, Rácz Vali, Kelly Anna, Szemere Vera, Mednyánszky Ági, Fényes Aliz, Serényi Éva, Vay Ilus, Erőss Éva, Salamon Csöpi, Bilicsi Tivadar és Vaszary János. A pályán sem akármilyen társaság verődött össze a színészeknél: Galamb György, Vincze József, Kun Tibor, Kamarás Gyula, Pataky Jenő, Fülöp Ferenc, Mindszenthy István, Váczi Ervin, Magyari Tibor, Csákány László, Naszódy Sándor, Kántor Béla, Szilágyi Benjámin és Szalma Sándor. De érdemes gyors névsorolvasást tartani az újságíróknál is: Ambrózy Pál, dr. Csaplár András, Nedeczky Árpád, vitéz Nagy László, Tamássy Zoltán, Kléber Gábor, Széfeddin Sefket bej, dr. Tarnói László, Vedres József, Turbók Gyula, Szűcs László, Csonthó Menyhért és Keresztényi József.

Végigmehetnénk egyenként a csapattagok történetén, megint csak tanulságos huszadik századi panteon rajzolódna ki, ha az 1944 májusában aktív újságíró-labdarúgók életútját egymás mellé tennénk. A III. Kerület és a Hungária korábbi kétszeres bajnok fedezete, a 23-szoros válogatott labdarúgó, Kléber (vagy Kompóti-Kléber) Gábor a Nemzeti Sport, majd a Népsport szerzője volt. Szűcs László szintén a sportlapnak dolgozott, Keresztényi József sporttörténész Az olimpiák története című klasszikusával megkerülhetetlen alkotó, Széfeddin Sefket bej is különleges figura. Az előkelő török származású család sarjaként született kolozsvári művész sokoldalú tehetségről tett tanúbizonyságot, íróként, költőként, újságíróként éppúgy megállta a helyét, mint filmrendezőként vagy színészként, a világháború után Amerikába, majd Egyiptomba sodorta az élet, Bejrútban hunyt el. Csaplár András is figyelmet érdemel, az 1912-ben Mecséren született MAC-atléta 1941-ben világcsúcsot futott húsz kilométeren, később az Egyesült Államokba emigrált, újságírói munkásságának gyöngyszeme a jelen sorok írója által is igazodási pontnak tekintett 1937-es Pesti Napló-cikk a falusi futballkultúra ápolásáról: „Nem is lenne olyan nehéz virágzó futballéletet teremteni. Csak egy kis vállalkozó kedv, sportszeretet és szervezési ügyesség kell. A tanítókat és a falusi intelligenciát mind jobban bevonják a falusi kultúra emelésének munkájába. Íme, egy újabb kultúraterjesztési lehetőség, nem kevésbé szép, mint a népnevelés egyéb területei.”

A világháború sűrűjében vívott margitszigeti mérkőzés 4:4-es döntetlenre végződött a színészek és az újságírók között, az eredmény azonban senkit sem érdekelt. Annál inkább a kuriózumnak számító játékvezető, a hatalmas termetű Skultéty Dániel („140 kg élősúly” – jegyezte meg az egyi lap). Az Uj Nemzedék tudósítása kiemelte: „A közönség nem volt megelégedve vele, mert a fél pályát mindig eltakarta hátával. […] Igen mulatságos volt, hogy a legtöbb labdát Skultéty bírónak rúgták neki, akinek azonban ez meg sem kottyant. Később ugyan elcsúszott a felázott gyepen és 45 kilós pocakját gyengén megütötte. (A mérkőzést követő ebéden ennek ellenére 4 menüt rámolt be játszi könnyedséggel!) Az izgalmat a kapufának zúdult sok gól okozta. Hiába, a két csapat nem szokott hozzá, hogy korán feküdjék le, ezért a kaput lehetőleg elkerülték, pedig itt nem kellett volna kapupénzt fizetniök. […] Jó és szellemes volt ezenkívül a mérkőzést mikrofonon humorosan konferáló hírlapíró is, aki néhányak állítása szerint a nagy szélben is megállta helyét. Szerénységből a nevét utoljára írom le: KINIZSI ANDOR.”

Folytathatjuk az érdekes életpályák bemutatását az övével is. A Knies Andor néven Székesfehérváron, 1907-ben született újságíró, novellaíró, humorista, konferanszié 1967-ben halt meg Budapesten, a Magyar életrajzi lexikon szerint öngyilkos lett. Az Amerikai Magyar Világ így búcsúztatta: „Kinizsi Andor újságíró, humoros írások szerzője, szeptember 15-én 59 éves korában meghalt. Különös, magába zárkózott egyéniség volt, aki maga választotta nehéz sorsában is megőrizte humora frisseségét és tréfacsináló jókedvét, meleg emberiességét. Ő, a megcsontosodott agglegény sorozatosan írta vidám regényeit ilyen címekkel: így kell férjhez menni. Egyszer mindenki megnősül. Csupa házasság.”

És ő „csak” a kommentátor… Lárhatjuk, az 1944-es gálamérkőzés mint afféle történelmi pillanatkép végtelen távlatokat nyit közös múltunk, személyes sorsok, túlélési minták,érvényesülési stratégiák, tanulságos életfordulatok megismerése felé. Ezzel a cikkel zárjuk a Nemzeti Filmintézet archívumában elérhető, sportos témájú mozgóképes felvételek hátterét bemutató, Filmhíradók nyomában című tízrészes sorozatunkat.