Népsport: hátrébb szorultak a professzorok

Volt némi tartózkodás a világ- és Európa-bajnok magyar vízilabdázókban amiatt, hogy a nem éppen pólónagyhatalom Kolumbia lett a házigazdája a világbajnokságnak 1975-ben. Caliba indulás előtt Szivós „Pisti” például így válaszolt az újságírói felvetésre („Bajban lesztek Caliban…?”):

„Mi tudjuk a legjobban. Az első hátrányunk, hogy mi vagyunk a világbajnoki cím védői. Ráadásul más földrészre megyünk, ahol nem olyan az éghajlat, mint nálunk. Az út is hosszú: Zürich, Milánó, Lisszabon, Caracas, Bogotá, Cali. Az ember sohasem tudhatja… Például azt sem, hogy mit esznek az emberek ott, Caliban. Egy biztos: alaposan felkészültünk!”

Görgényi István egy egészen kis bőrönddel érkezett a Ferihegyi repülőtérre. „A trópusra vigyek ruhát?” – kérdezett vissza logikusan, látva a csodálkozó tekinteteket.

Caliban aztán valóban voltak nehézségek – a körülményekkel is. Az Umbria nevű papi kollégiumban szállásolták el a magyar küldöttséget, ahol egyetlen hatalmas teremben aludt mindenki, vásznakkal elkerített kuckókban. A tüntetések pedig az uszoda környékét sem kerülték el, vehemens ifjak törték be a kerítést, világgá kürtölték, amit akartak, majd békésen távoztak.

A magyar csapat első meccse már viharosabbra sikerült, köszönhetően a bírónak, a francia Alphonse Angellának, aki a harmadik negyed közepén csere nélkül végleg kiállította Görgényit, még szerencse, hogy a románok még így is tiszteltek bennünket (Szivóst megközelíteni is csak óvatosan merték), nyertünk 8–7-re. Görgényit két meccsre eltiltották, ám ez nem lehetett gond Ausztrália (11–5) és Kolumbia (9–3) ellen.

Csoportelsőként jutottunk be a középdöntőbe, ahol először a jugók ellen készülődtünk. Azaz… Kiderült, hogy még a csoportban, a Jugoszlávia–NSZK (9–7) mérkőzés után a doppingvizsgálatra kiválasztott Ratko Rudics vizsgálati eredménye pozitív lett. Azonnal megsemmisítették a medencében elért eredményt, s 5–0-s gólkülönbséggel az NSZK-t nyilvánították győztesnek, ez egyben azt jelentette, hogy helyet cserélt a jugoszláv és a nyugatnémet csapat. 

Milan Muskatirovics szövetségi elnök feldúlva közölte az újságírókkal: „Megyünk haza! Nekünk aztán nem kell dopping, mi anélkül is elég erősek vagyunk. Rudics orvosi utasításra, orvosi ellenőrzés mellett szedte a gyógyszert. Megkérdeztük a szervezőktől, hogy szedheti-e, megengedték…” 
Így aztán az NSZK-val játszottunk, nyertünk (9–7), ahogy a kubaiak ellen is (8–6).

Jöhetett a négyes döntő, s először az olaszok. Győztünk 7–5-re, a mieink pontatlanul lőttek – sok volt a kapufa –, gólhelyzeteket hagytak ki, nem játszottak egyenletesen jól. Számított még, hogy az amerikai John Felix szigorúbb bíráskodással lényegesen több négyméterest és kiállítást ítélhetett volna a javunkra. A Népsport ezzel együtt megállapította, hogy a csapat nagy lépést tett az aranyérem felé, ami a Magyarország–Szovjetunió mérkőzésen dől el.

Így is lett, hiszen a kubaiakat ismét legyűrte a gárda (6–4), s az újság máris írta: „Válogatottunk észrevehetően mérkőzésről mérkőzésre jobban játszik, bár még mindig sok gólhelyzetet hagy kihasználatlanul. Ezt pedig a szovjet csapat ellen nem volna szabad elkövetni. Érdekes, hogy az emberhátrányos helyzetek kivédése jobban sikerült, mint az előnyök kihasználása.”

A Szovjetunió elleni meccsen egy pont is elegendő lett volna a világbajnoki címhez, mert Kuba ikszelt a szbornajával (5–5), ám végül kikaptunk (4–5).
Itt sem voltak zökkenőmentesek az előzmények, a magyar játékosok idejében érkeztek meg az uszodába, csak éppen a kezdési időpont megváltozott egyik percről a másikra. Órahiba miatt újra kellett játszani az olasz–kubai meccset, a döntő előttre tették az összecsapást, miközben az uszodában hőség és pára – nem éppen alkalmas közeg a hosszú várakozásra. 

A meccsen aztán csak egyenlítésre tellett (0–1-ről 1–1-re), végig a Szovjet­unió vezetett, 4–5-nél pedig Konrád III Ferenc kétszer is gólt lőhetett volna – nem lőtt.
Az ezüst visszhangjához érdemes idézni, mit írt a Népsport a vb előtt: „Az utóbbi két évben válogatottunk megnyert minden nyerhetőt, és ez a válogatott csupán egy-egy helyen változott, azaz a miénk a legjobban összeszokott együttes. A bajnokság olyan magas színvonalú, olyan kemény csatákat hozó mérkőzésekből állt, ami semmivel sem pótolható felkészülés. Az edzéseket vezető szakemberek a sportág valódi professzorai, a játékosok pedig valamennyien igen képzett, jól úszó sportolók.”

Ehhez képest a vb után azt tudhattuk meg, hogy vízilabdasportunk aggasztó problémái akkor sem szűntek volna meg, ha történetesen Caliban aranyérmet nyer a csapat. Az ezüst nagy csalódás. A világbajnokság elvesztésében a legdöntőbb a csapat közepes teljesítménye volt. Úgy tűnt, sem pszichikailag, sem erőnlétileg nem sikerült a felkészülés világbajnoki színvonalon. Miközben a vízilabda-bajnokság elég sok kívánnivalót hagy maga után, hosszú távon nem lehet pótolni a válogatott edzéseken, ami hétről hétre hiányzik a bajnoki küzdelmekből.

A játékosok fogatlan oroszlánokhoz hasonlítottak, túlságosan bíztak kétségtelenül magas fokú technikai képzettségükben. Kissé fásult, öreguras stílusban játszottak, ahogy sportnyelven mondják: „nem haraptak”. Fehér holló számba mentek a váratlan elúszások, a gyors ellentámadások, ez  arra figyelmeztet, hogy valami nincsen rendben a csapat sebességével. Ami a jövőt illeti, a tehetséges fiatalok beépítése a tapasztalt és sok nagy csatát megért öreg rókák közé sürgős szükségszerűség, ha az olimpián sikeresen akarunk szerepelni.

Pozitívum viszont, hogy a döntő utáni éjszakát átvitatkozták a felek, noha már kora reggel útnak indultak hazafelé. Ezúttal nem egymásban, hanem a közös erőfeszítések elmaradásában keresték a hibák forrását. Ez józan ítélőképességre vall.

A végső kicsengés persze hogy pozitív: „A magyar vízilabda-válogatott számára ennek ellenére nyitott lehet az út az olimpiai dobogó legmagasabb fokáig. Szakembereink nyilván mindent el is követnek annak érdekében, hogy feledtessék ezt a kisiklást, és alaposabb, jobb előkészület után válogatottunk visszaszerezze a világelsőséget.”

Ismerve Gyarmati kapitányt, biztos lett volna néhány jó szava a Népsportot tudósító Bécs Istvánhoz – ha itthon van. Nem volt, mert a vb után brazíliai meghívásnak tett eleget Kemény Ferenc („Fecsó”) társaságában. Legközelebb decemberben szólalt meg az újságban, az olimpiai felkészülés jegyében: „Naponta két edzést tartunk, Kárpáti György és Goór István segíti a munkámat. Goór elsősorban a kapusokkal foglalkozik. Többnyire két-három csoportra osztom a fiúkat. Mindig más-más csoport fut, focizik, gimnasztikázik vagy éppen kapura lő. Természetesen komoly úszóedzések is vannak. Január végén szűkítem a keretet, és április végére kell kialakulnia annak a tizenötös gárdának, amelyet nevezünk majd az olimpiára. Szeretnék egy ritmusváltásra képes csapatot kialakítani. Az alapfeltétel: mindenki megbízhatóan tudjon védekezni és jól lőni.”

Az alapfeltételnél persze többet produkáltak, 12 esztendő elteltével Montrealban újra olimpiai aranyérmes lett Magyarország.