Népsport: Csekonics báró csapata

Humoros sporteseményként harangozta be a Pesti Napló a zsokék és a futballbírák 1918 októberében rendezett mérkőzését, és a jelző kétségtelenül találónak tűnik. Ha megnézzük a rövid mozgóképfelvételt az MTK-pályán rendezett attrakcióról, mosolygós arcokat, a kamera jelenlététől feltüzelt játékosokat, kabaréhangulatban mókázó szereplőket látunk a képkockákon. Az önfeledt vidámság különösen szembeötlő, ha a világháború keservéből ébredező Budapest állapotára gondolunk, ámbár az is lehet, hogy éppen a könnyed játék jelentette a gyógyírt a sebekre. Bár időközben a Tanácsköztársaság 133 napos pokla is súlyosbította a bajt, eszünkbe juthat, hogy Krúdy Gyula éppen egy évvel később a Nemzeti Sportban egy margitszigeti meccsről így írt: „A régi pesti vasárnapi délutánok hangulata tér vissza ez októberi napfényben. Tízezernyi fej a tribünön, nők, férfiak, gyermekek a fák tetején; szegénységet, vesztett hadjáratot, orgyilkos bolsevizmust felejtenek az emberi tekintetek, amelyek a mezőre merednek; felperdül a taps, csattan a néző önfeledt kiáltása, diadal édességes mámora fényesíti a szegény pesti szemeket, amelyek már majd megvakultak az ötesztendős sírásban.”

A háborús könnyeknek itt nyoma sincs. Az esemény fényét játékvezetőként emelő komikus, a pesti mulatók népszerű kupléénekese, Gyárfás Dezső a zárójelenetben büszkén vigyorog a felvevőkészülékbe. A három évvel később, 38 évesen szívrohamban elhunyt színész a Budapesti Hírlap riportere szerint a mérkőzést sajátos stílusban vezette: „humoros komolysággal és lágy jóakarattal a zsokék iránt”. Az Ujság munkatársa további részleteket is megosztott produkciójáról: „Gyárfás Dezső azzal kezdte működését, hogy széket hozatott, odaállíttatta a pálya közepét jelző vonalra, leült és onnan fújta a bírói sípot. Később azonban ő is belemelegedett a játékba és versenyt futott a játékosokkal, ahogy ez játékbíróhoz illik. Közben fürgén mérkőzött a két ellenfél, bár nem ment életre-halálra a dolog, a zsokék és a bírák egyaránt komolyan gurítgatták a labdát.”

A videó forrása: Filmhíradók Online

A pesti éjszakák nagy nevettetője már egy évvel korábban, 1917 októberében is vállalta a bíró szerepét a zsokék aktuális mérkőzésén, amely akkor a cirkuszi artisták ellen folyt. Érdemes fellapozni az Ujság akkori beszámolóját: „A zsokék pöttöm legénykék, de izmosak és mozgékonyak; az artisták, akik ma változott programm szerint matchet vívtak velük az MTK pályáján, részben hárompróbás footballisták, javarészben nem is artisták, hanem czirkuszakrobaták és parkett-tánczosok: igen természetes, hogy fölényben voltak és öt goallal kettő ellen győzelmet is arattak. Gyárfás Dezső, a bíró nagyon kedves volt, jókedvű és nem szigorú. Ingujjban jelent meg a pályán, herczegi hózentrágerrel és kicsi piros-fehér sapkával fején. Voltaképpen mókás sportjátékot tervezett, de amikor komoly mérkőzést látott, becsülettel megállta a helyét. Hiszen Angliában csaknem mindennaposak az ilyen matchek amatőrök között s amikor teszem azt a bírák a tanárokkal mérkőznek meg, ebből a különös csapatösszetételből a sport igaz szeretete árad. A két csapat játékosait, a díszes csatársort ma este viszontláthatjuk a mulatókban, holnap délután a lóversenypályán.”

Mint az idézett szövegrészletekből is kiviláglik, a korszak ismert csillagaiként ünnepelt zsokék futballozása jelentős társasági eseménynek számított a városban, főleg, ha az ellenfél csapatát a „rablóbőrbe bújt pandúrok”, azaz a labdarúgó-játékvezetők alkották. Szó se róla, nekik is meg kellett vívniuk a maguk emancipációs harcát, a közönség kegyeit pedig a zsokékkal, kabarészínészekkel és futballistákkal ellentétben vajmi kevés esélyük volt elnyerni. Jellemző, hogy a Bírák Testülete 1923-ban memorandumot fogalmazott meg a futballszövetség vezetőinek, amelyben a társaság „…követelései között szerepelt az is, hogy a Szövetség lépjen érintkezésbe az államrendőrséggel abból a célból, hogy az államrendőrség a Szövetség számlájára tíz-tizenöt detektívet küldjön ki a különböző pályákra, akik ott a közönség között elvegyülve figyelnék a zajongókat és szükség esetén igazoltatnák őket”.

Az 1918-as esemény a szórakoztatás szempontjából maradéktalanul célt ért, hiszen a futballbírák 8:4-es győzelméről cikkező lapok szerint a háromezer jelenlévő néző kitűnően mulatott a látottakon. Írt a meccsről a már hivatkozott Újság, Pesti Napló és Budapesti Hírlap mellett a Pesti Hírlap, a 8 Órai Újság és a Sporthírlap is. A cikkekből megtudjuk, hogy a mintegy háromezer koronás bevételt a hadiárváknak és -özvegyeknek ajánlották fel, egy érdekes olvasói levél azonban arra enged következtetni, hogy nem minden kifizetett korona ért el a rászorulókhoz. „A tegnapi zsokék–bírák footballmatch második félideje alatt érkeztem ki a Hungária-úti pályára – olvassuk a Panaszos levél című olvasói üzenetben. – A kasszák már zárva voltak, de a bejáratnál a jegyszedő igen előzékenyen azt ajánlotta, hogy adjam át a pénzt. Ő majd lehoz jegyet a klubházból, de azért ne várjak, csak menjek be a pályára. Így lett még többekkel is, akik velem egyidejűleg érkeztek. Később bántani kezdett az a tudat, hogy palinak fogott meg engem egy ilyen ravasz fráter, odamentem tehát hozzá, hogy hát most már adja is át a kifizetett jegyemet. Erre ő a világ legtermészetesebb gesztusával vesz fel egy letépett féljegyet abból a kosárból, amelybe a letépett jegyeket a match idején bedobta, mondván: ez az!

Félig elszégyelltem magam, félig bosszankodtam, de mégis kénytelen vagyok a nyilvánossághoz fordulni ezt a bagatell ügyet szellőztetve, mivel a tegnapi bevétel jótékony célra volt szánva, tehát ezt lopta meg a derék kapuőr. Tisztelettel dr. Sch. J.”

Magyarországon már a huszadik század elején kísérleteztek mozgóképes futballfelvételekkel, a Budapesti Hírlap 1902. március 27-i számában megjelent beszámoló legalábbis erre enged következtetni: „Ráth István és Zlinszky István látványos darabja, A sport, április harma-dikán kerül bemutatóra az Urániában. A darab harmincöt mozgóképének körülbelül a fele magyar földön készült az ország legkiválóbb sporteseményeiről, mint a Szent István-díjért való futtatás, a margitszigeti sporttelep futballversenye, a Neptun-evezős egyesület versenyei, a magyar vívómesterek és amatőrök kard- és tőrvívása, az alagi-verseny, az Orczy-kerti és a Millenáris versenypályák legnevezetesebb sporteseményei. Van egy mozgó kép a színiakadémiai kisasszonyok tőrvívásáról is.”

Az első bő másfél évtizedből azonban nem maradt fenn szinte semmi, a Filmhíradók Online felületén elérhető filmek között – a BAK és a WAC néhány héttel korábbi mérkőzése után – éppen a zsokék–futballbírák bemutatója a második labdarúgás témájú darab. A párharcnak egyébként nagy divatja volt ezekben az években, 1917 és 1918 után tudomásunk van zsokék–bírók meccsről 1920-ból és 1922-ből is, utóbbi mérkőzéseket Kiss Gyula szövetségi kapitány vezette, az idolnak tekintett Blum Zoltán és Kertész II Vilmos segítette munkáját. Az 1922-es tudósítások betekintést engednek a lovasok felkészülésébe is. „A zsokék különösen azóta vannak nagy formában, amióta egy sötét éjszakán élelmes emberek mindkét kapujukat ellopták az alagi pályáról. Ettől az időtől fogva a földre terített ruhák és cipők alkotják a kapukat, ami a lapos és egyben a legeredményesebb lövésekre kényszerítette őket” – írta a 8 Órai Újság, a Sporthírlap beszámolójából pedig az is kiderül, hogy a zsokék futballoztatásának gondolata a pesti szólásban megőrzött, lovasszenvedélyéről, pénzszórásáról és kártyaveszteségeiről hírhedt Csekonics báró fejéből pattant ki: „A Magyar Lovaregyletnek széles látókörű elnöke, Csekonics Gyula gróf a labdarúgást bevonultatta a zsokéképzés eszközeinek a sorába, mert meglátta benne azt a hatásos testnevelő erőt, amire az új zsokégeneráció kiművelésében és fölnevelésében már régen szükség volt.

(A cikk a Nemzeti Sport 2025. április 28-i számában jelent meg.)