Bűnösökből lettek csehszlovák hősök

Az 1945 májusa és októbere között hatályba léptetett Benes-dekrétumok a magyar és német lakosságon torolták meg Csehszlovákia széthullását, és megcélozták a kisebbségek kitelepítését és/vagy erőszakos beolvasztását. (Maga Benes még a londoni emigráns kormány vezetőjeként állítólag azt mondta 1943 elején Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszternek, hogy nem tartja magát radikálisnak, és csak egy nagyhatalom jelenthet ki olyat, hogy „a magyarkérdés vagonkérdés”. Ezt a vérlázító mondatot Sztálinnak tulajdonítják a történészek – a lényeg, hogy a Szudétavidékről kitelepített németek helyére 40 ezer magyart költöztettek fűtetlen marhavagonokban…)
A dekrétumok célja a háború utáni rend helyreállítása, a „megbízhatatlan” nemzeti kisebbségek – mindenekelőtt a németek és a magyarok – kollektív bűnösség alapján történő megbüntetése, illetve jogfosztása volt. A dekrétumok által generált változások a felvidéki magyar közösség számára jóvátehetetlen következményekkel jártak a sport területén is, hiszen a Trianon, majd a második világégés után mesterségesen összetákolt Csehszlovákia területén élő honfitársaink nemcsak a földjeiket és vagyonukat, hanem a kulturális és sportélethez való jogaikat is elveszítették.

A magyar és a csehszlovák állam közötti lakosságcsere-egyezmény értelmében annyi magyarnak kellett volna elhagynia Szlovákiát, mint ahány magyarországi szlovák önként a Felvidékre költözik. Végül 76 ezer magyart telepítettek át Magyarországra, míg Csehszlovákiába nagyjából 60 ezer szlovák költözött át. 
A felvidéki magyar sportklubok működését drasztikusan érintették a dekrétumok. A második világháború lezárását követően szinte azonnal betiltották a legtöbb magyar egyesületet – különösen azokat, amelyek nyíltan vállalták identitásukat. Ezek helyét új, szlovák nemzeti jellegű szervezetek vették át, vagy a klubokat teljesen megszüntették.

A legismertebb példa erre a Kassai AC, amely már a két világháború között is jelentős sportműhely volt. Az 1903-ban a Monarchiában alapított színmagyar Kassai Atlétikai Clubot 1945-ben azonnal feloszlatták. A magyar nyelvű sporttevékenységet betiltották, a stadiont államosították. A játékosok egy része emigrált, másokat kitelepítettek. Az egykori klub teljesen megszűnt, pontosabban a szlovák identitású Športový klub Jednota Košicével összeolvasztva 1952-től MFK Kosiceként élt tovább.
Az előző századfordulón alapított Komáromi SE-t 1945 után szlovák klubként szervezték újjá. (Komárom anyaországi részén 1947-ben alakult meg a Komáromi VSE.) A magyar identitást csak 1989 után lehetett nyíltan vállalni, a KFC Komárno ma újra fontos szereplője a felvidéki magyar sportnak. 

Bár a klub neve és struktúrája többször megváltozott, leginkább (nomen est omen) az 1904-ben alapított, az évszámot ma is a nevében hordozó DAC dacolt a dekrétumokkal, a csehszlovák politikai törekvésekkel: mindig erősen kötődött a magyar közösséghez, és az 1980-as években már ismét magyar többségű klubként működhetett. Holott az ’50-es években például Slavoj Dunajská Streda volt a neve, és hivatalosan egyetlen magyar szó sem hangozhatott el a klubházban és a mérkőzéseken. A dunaszerdahelyi példa azonban a túlélésé: a DAC mára a felvidéki magyarság identitásának jelképe lett. Vagyis az utókor – pontosabban a sportolók, a klubok és a szurkolók – képes volt a traumák feldolgozására és a sport közösségi erővé emelésére.

A magyar nemzetiségű sportolók – állampolgárságuk elvesztése miatt – nem versenyezhettek hivatalos bajnokságokban, nem vehettek részt az országos sportéletben, nem kerülhettek be a válogatott csapatokba. Emiatt rengeteg tehetséges fiatal pályaíve megszakadt.

A felvidéki magyar sport talán legnagyobb ikonja Csehszlovákia első ökölvívó olimpiai bajnoka, az 1948-ban Londonban váltósúlyban (egy súlycsoporttal Papp László „alatt”) diadalmaskodó Torma Gyula. Egy évvel később Oslóban Európa-bajnok lett, és további kétszer állt Eb-dobogón. A későbbi évtizedek két kiemelkedő alakja az 1978-ban Hamburgban a női tőrcsapattal vb-ezüstérmes kassai Loksáné Rácz Katalin és a moszkvai olimpián második csallóközi diszkoszvető-legenda, Bugár Imre.

És eközben csak saccolhatunk, hogy hány magyar sportolóról nem is tudunk, hiszen 1945 és 1950 között a magyar sportolók jogfosztottak voltak, a reszlovakizációs kényszer miatt sokan kénytelenek voltak formálisan szlováknak vallani magukat, hogy sportolhassanak. Ráadásul több magyar származású sportolót egyszerűen szlováknak vagy „csehszlováknak” regisztráltak, eltüntetve magyar gyökereiket.

És a labdarúgók? A komáromi Csaplár Vilmos, a gútai születésű, a pozsonyi Interben villogó Tóth János, a dunaszerdahelyi Németh Dezső, a kassai Péter András és az érsekújvári Mucha László kivétel nélkül az ötvenes évek meghatározó „csehszlovák” játékosák számított, az 1962-es vb-ezüstérmes válogatott keretében a négy éve elhunyt pozsonyi Molnár Pál bizonyítottan magyar volt, az 1976-os Európa-bajnokok között pedig a tardoskeddi Móder József, a Kladnóba áttelepített családba születő Gőgh Kálmán és a nagyilvai kapus, Vencel Sándor képviselte a felvidéki magyarságot.

A magyar iskolák bezárása és az oktatás szlovákosítása a sport utánpótlására is súlyos csapást mért. A diáksport, az iskolai sportkörök megszűntek vagy szlovák irányítás alá kerültek, így a magyar gyerekek sportolási lehetőségei drasztikusan csökkentek.

A háború utáni években több generációnyi sporttehetség veszett el, mivel ellehetetlenítették a kibontakozásukat, miközben a magyar sportegyesületek a kommunizmus alatt végig kevesebb támogatáshoz jutottak, és hátrányos helyzetben voltak a szlovák klubokhoz képest.És persze a sportot sem kerülte el a magyar–szlovák viszonyt átható feszültség, a magyarok által elért sikerek hosszú évtizedekig nem kaptak országos elismerést, ami tovább mélyítette az identitásválságot.

A dekrétumokhoz kapcsolódó kitelepítések (Magyarországra és a Szudétavidékre) tovább gyengítették a magyar sportéletet. Sok sportoló családját deportálták, ezzel ellehetetlenítve pályafutásukat. A sportközösségek szétzilálódtak, az infra­struktúra leépült.

De miért is csodálkozunk? A sport mindig is fontos identitásképző és közösségszervező erő volt – nem mellékesen: ma is az. A dekrétumok azonban az etnikai alapon szerveződő sportéletet elfojtották, a magyar nyelvű sportlapok megszűntek, a versenyek nyelve a szlovák lett, és a sportvezetők közül is kiszorultak a magyarok.

Mindazonáltal az 1950-es évek végétől kezdve – a kommunista rendszer óvatos enyhülésével – megindult a lassú visszarendeződés. Ismét létrejöhettek a sportkörök a magyar többségű városokban (pl. Dunaszerdahelyen és Komáromban), és ezek az egyesületek gyorsan a kisebbségi identitás szimbólumaivá váltak.

A dekrétumok máig ható jogi és erkölcsi kérdéseket vetnek fel, nem kell csodálkozni azon, hogy a DAC labdarúgó-mérkőzésein mekkora jelentősége van a lobogó magyar zászlóknak és az áhítattal énekelt Himnusznak, mint ahogyan azon sem, hogy az Ismerős Arcok is innen engedte hódító útjára a ma már az anyaországban is többletérzelmekkel bíró dalt, a Nélküledet.