Rabló–pandúr, az örök játék – Malonyai Péter publicisztikája

 
Ha van örökzöld téma, a csalás mindenképpen az. Hozzátehetném, hogy sajnos, ám nem teszem, a sajnálkozásnak nincs jelentősége, olyan lenne, mintha a természeti törvényeket kárhoztatnám.
A közelmúlt híre, hogy Brazíliában szenátori kezdeményezésre parlamenti vizsgálat indul, mert a gyanú szerint tavaly 109 futballmeccset manipuláltak. Van ilyen, ám esetünkben a szenátor személye teszi érdekesebbé az ügyet, hiszen a kezdeményező nem más, mint Romário de Souza Faria.
 
Nekünk csak Romário, a világsztár futballista, a PSV és a Barcelona egykori csillaga, 1994-ben világbajnok. December óta övé a szenátori cím, politikai karrierje nem most kezdődött. Ám már az elején tett egy látványos megállapítást: „A futball és a politika egyaránt piszkos terület, de a politika azért sokkal rosszabb. Egyelőre kevesebb időt töltöttem itt, mint a futballban, ám már most látom, hogy sokkal piszkosabb.” Szigorának pikantériája, hogy 2009 nyarán elítélték adócsalásért, 370 ezer euró hibádzott a bevallásában. Három és fél év börtön állt az ítéletben, ám megúszta pénzbüntetéssel.
Az is nemrégiben látott napvilágot, hogy rendőrségi razzia volt a spanyol futballszövetség üzelmeit (korrupció, pénzmosás) vizsgálva, tizennégy helyszínen jelent meg a hatóság, hét személyt letartóztattak. Mindez csak azért érdekes, mert bizonyítja: magán- és jogi személyek körében egyaránt mindennapos a csalás.

Jogi és hétköznapi fogalmának egyaránt a megtévesztés a lényege, s vele, hogy az elkövető(k) haszonra tegyenek szert. Nem akarok jogászkodni, de a csalás önmagában volt törvényi tényállás a kezdet kezdetén, ma már az adócsalást vagy a pénzmosást külön rögzítik a törvénykönyvek. Igazodva ahhoz, hogy a módszerek fejlődnek, egyre kifinomultabbak, párhuzamosan azzal, hogy a pénz uralma ma már – teljhatalom. 

Ha folyamatában nézzük a történteket, leginkább abban van változás, hogy mi a csalás célja. Mert kezdetben még csak arról volt szó, hogy egy-egy csapat vagy versenyző sikerre áhítozva szegte meg a szabályokat.  

A múlt század húszas éveiben például a „lefekvések” miatt háborgott a futballszövetség, pedig akkoriban még nem volt szó pénzről, vagy ha igen, kevésről a mai árazáshoz képest, leginkább szívességet tettek egymásnak a felek. A Nemzeti Sport erélyesen lépett föl, kiűzendőnek találta a sportvilágból azokat, „akik a futballéletbe a csalás és megvesztegetés lápvirágait akarják otthonossá tenni”. Látványos a kép (lápvirág…), miközben akkoriban a csalás csimborasszójának tartották, ha az amatőrök együtt játszanak a profikkal. Az pedig érdekes, amit a futballbíró Bálint László mondott a pingpongbajnokság indulójaként: ,,Ilyen csalást én még futballmeccsen sem láttam!”
 
Mert a hőskorban (lehet ilyen a csalásnál…?) leginkább a pályán történtek az ügyeskedések, a pénz csak lassan kúszott be a sportéletbe, főként a fogadások jóvoltából. Nálunk a totó bevezetésekor (1947) volt először nagy téma, 1948-ban az volt a hír, hogy szelvényszámlálók közül akart valaki túljárni mindenki eszén. Név nélkül kitöltötte a telitalálatos szelvényt, ám lebukott, mert töltőtollal, a falon írta be a helyes tippeket, és itt-ott lecsorgott a tinta. Nagy port vert fel az ügy, jellemző, hogy Fóris László pénzügyminisztériumi államtitkár irányította a vizsgálatot. 

A helyzet nem volt megnyugtató, hiszen a totó friss találmány volt, a bevételt pedig javarészt az olimpiai felkészülésre (London) fordították, félő volt, hogy bizalmatlanság miatt kiapad a forrás. A Népsport mindenesetre, ha viccesen is, de előállt egy ötlettel. Azt javasolta, hogy ne szelvényekre, hanem malomkőre írják tippjeiket a fogadók, mert „a Malmosok Szabad Szakszervezetének hivatalos véleménye szerint az utolsó 60 évben Magyarországon malomkövet nem loptak”. 

Azért a pályán is akadtak gondok. A Sörgyár és a Dózsa röplabdázói 1955-ben megegyeztek abban, hogy nem játsszák le a bajnokijukat, mert gyik csapat sem mozdulhat a tabellán. Hasból kitöltötték a jegyzőkönyvet, az idejében érkező tudósítót azzal fogadták, hogy előbbre hozták a kezdést, még a jól játszókat is lediktálták neki. Aztán az egyik Dózsa-vezető feljelentett mindenkit, a tények alapján saját magát is. 

Hogy tudtak-e az esetről az úszószövetség vezetői 1996-ban az atlantai olimpia előtt, nem tudni, mindenesetre írtak egy fiktív jegyzőkönyvet, a fantomverseny arra kellett, hogy azok is ott lehessenek az olimpián, akik nem úszták meg a szintet. Kegyes csalásként, a fiatalok érdekeire (olimpiai indulás s vele fejlődés) hivatkozva lett bűnbak Hauer Péter szakfelügyelő. Magára vállalta az esetet, ez nem kétséges. Miközben a főtitkár, Ruza József és az elnök Gyárfás Tamás némi lemondással fűszerezve megúszta az esetet, azt mondták, nem tudtak az egészről… Nehezen elképzelhető, ám a Nemzeti Sport konklúziója áll, s örök. „A MOB szerint a becsületes játék az egyetlen út, ám azért vannak kerülő utak is” – így az újság. 

Akkor már nagyban folyt a játék a világban, évtizedek óta. A PSG elnökét, Daniel Hechtert például már 1978-ban örökre eltiltotta a futballtól a francia szövetség, mert manipulálta a jegybevételeket, hogy pénzt dugjon a játékosok zsebébe. Hechter azzal védekezett, hogy a csalás nem a saját, hanem a klub érdekekeit szolgálta, egyébként is szinte minden francia klubnál ez a gyakorlat. A L’Équipe egyetértett vele, hozzátéve, hogy „Hechtert azonban csak az különbözteti meg a többi klubelnöktől, hogy őt rajtakapták…” 

Hechter különben nem volt akárki, divatcége ma is létezik, állítólag egyike volt azoknak, akik feltalálták a konfekciót (készruhák tömeges gyártása). Nem mellesleg visszavonulása után a genfi Étoile-Carouge FC alelnöke lett – ennyit az örökös eltiltásról…

Egyébként a csalás gyanúja visszamenőleg is élhet. A német Bild Zeitung 2004-ben arról írt, hogy az NSZK válogatottja doppingolva győzött le bennünket az 1954-es világbajnoki döntőben (2:3). Miközben leszögezem, hogy akkoriban sem doppinglista, sem vizsgálat nem volt, jellemző, hogy lapunk szavazásán a voksolók kétharmada úgy vélte, valóban tiltott szerek miatt vesztettünk. Miközben létezhettek „szerek”, ám „tiltottak” nem lehettek.

És ezzel szinte már a mában vagyunk, amikor a fogadási csalások a jellemzők. Magas szinten és földrészeken átívelően, hiszen, mint a vádiratokból kiderült, az még hagyján, hogy felkészülési meccsek (Bp. Honvéd–Duslo Sala 5–1, Bp. Honvéd–Dukla Banská Bystrica 1–0) is szerepeltek a megtámadottak között, a Libéria–Zimbabwe (1–1) mérkőzésig is elért a „magyar kéz”, és már Kuba válogatottjánál is tapogatóztak.

És hogy itthon maradjunk, tavaly októberben az MLSZ azonnali hatállyal felmentette a munkavégzés alól egyik vármegyei főnökét, csalása a támogatások elosztásához kötődött. Szűkebben: a megpályázott összeg tíz százalékát kérte azért, hogy támogassa a javaslatot. A megyében ismert korábbi futballistáról van szó, nemcsak játékos, még bukott edző is volt az egri csapatnál, magyarán, ismerték őt, bíztak benne, még ha pénzükbe is került. Az eset azért érdemel figyelmet, mert a pénz „visszapörgetése” futballistáktól edzőknek, vezetőknek bizony megesik még az első osztályú klubjainknál is. Mondják… Tudom. 

Itt tart most a csalás, azaz rengeteg műfaj, egy cél. Hiába, jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek. A játék pedig folytatódik, régi, bevált, mindenki ismeri. A neve rabló–pandúr, tulajdonképpen a bújócska és a fogócska egyfajta változata, illetve ezek kombinációja – tudom meg egy pedagógiai kézikönyvből. 

Az pedig már az én tapasztalatom, hogy előbb volt a rabló, s csak aztán a pandúr. És ha totómeccs lenne a rabló–pandúr, fix egyesre venném.

Minden héten. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!