A forradalom gyermekei – Malonyai Péter publicisztikája

Nem mondom, hogy értelmem teljesen megemésztette az ezeken a hasábokon megjelent Kónya Judit-cikket (december 3.: Sporttechnemzet), betudom ezt a felkészültségem hiányának, esetleg a konzervativizmusomnak, ami persze sokak szerint maradiság.Sporttechnemzet), betudom ezt a felkészültségem hiányának, esetleg a konzervativizmusomnak, ami persze sokak szerint maradiság.

Ezért aztán egy idézettel kezdem: „A sporttal összefüggő innovációkat már nem a létszükséglet, hanem a digitalizáció és az okoseszközök elterjedése katalizálta.” Magyarán alapvetően nem a sportból jött az igény. Az írás roppant alapos – gondolom –, nekem leginkább a mesterséges intelligencia szúrt szemet, naiv fejjel azt gondolva, hogy az intelligencia annyira emberi, hogy nem a legjobb, ha művi, mesterséges.

Ami persze nem teljesen van így, ám a sportot nézve, talán igen. Ha értelmezzük a kifejezés összetevőt, a mesterségesnél a „természetessel szembeni” vagy a „nem valódi, tettetett” meghatározást, nem tudom ráhúzni őket a sportról alkotott világképemre. Az intelligenciával párba különösen nem, hiszen ott értelmi, megértő- és ítélőképességről mint az emberi minőség termékéről szól a fáma.

Ez az én hozzáállásom – hangsúlyozom még egyszer –, ami nem jelenti azt, hogy ne ismerném el, mennyi minden újat hoz a mesterséges intelligencia. Még úgy is, hogy kifejezetten az a dolga, hogy könnyítse az életünket, nem utolsósorban akár azzal is, hogy döntsön helyettünk, kikapcsolja az emberi vezérlést. Mondják, az intelligencia nem tanulható, legfeljebb fejleszthető, ám nyilván nem azokkal a módszerekkel, amelyek nyomán a technika fejlődik, egyre rohamosabban persze. Ami egyébként nincs ellenemre, én is számtalan okos gépet használok, hogy a mosó- és a mosogatógépet is ide sorolom, az szintén az én világom. Ám ha már itt tartunk, előkerül a kényelmesség, hiszen ahogy régen (nagyon régen) a mosásra és a mosogatásra kellett rávennem magamat, mostanában a teregetéshez és a ki- és bepakoláshoz van kevés kedvem. (Szerencsére jó feleségem van – áldom itt is a másik nemet.)

Jó tudnom, hogy azért a mesterséges intelligencia sem tévedhetetlen, a katari futball-világbajnokságról például az volt a hír, hogy le sem kell játszani, mert úgyis Brazília nyeri meg, ez, ugye, már nem lehetséges. Megjegyzem, a tavalyi Európa-bajnokság előtti gépi okosság sem jött be, hiszen a francia, belga, spanyol sorrend helyett Olaszország nyert Anglia előtt, de legalább a spanyolok bronza bejött.

Ahogy haladunk, fejlődünk, egyre inkább igaz lesz a sarkos megállapítás, hogy a mai sport arra bizonyíték, hogy az ember mennyire eltávolodott a természettől. Persze – lévén emberi megállapítás – itt is akad túlzás, mert abból indul ki, hogy az ősidőkben ahhoz kellett a gyorsaság, hogy eleink elmenekülhessenek a kardfogú tigris elől, az erő, hogy hazahúzzák az elejtett vadat, a ruganyosság, hogy átugorják a patakot, a vízmosást és így tovább.

Ezzel együtt én mindig az emberre esküszöm, pontosabban a természetes intelligenciára, a gondolkodásra. A hatvanas évek klasszis hátvédje-fedezete, Sipos Ferenc joggal volt például büszke arra, hogy már az ötödik percben tudta az ellenfeléről, mennyire gyors, merre cselez, ma gépek és elemzők osztják az észt, ami jó esetben a játékosban van meg. Maradva Siposnál, annak is örült, hogy edzőként mindent meg tudott mutatni a labdával, s ettől tekintélye lett. A cselek irányát, az ellenfél sebességét még lehet modellezni, ám nehéz kütyük útján engedelmessé tenni a labdát. És nincs az a modern háttér, amelyik garantálja, hogy a pályára lépők felnőnek a számok, adatok maximális követelményeihez.

Az intelligencia egyébként mindig téma volt a sportunkban. A Nemzeti Sport már 1903-ban azt írta a vívómesterekről, hogy „ki kell tehát ütni minden olyan ember kezéből a kardot, kinek feddhetetlen jelleme, tudása, intelligenciája nem képes garanciát adni arra, hogy a rábízott ifjúságnak csak szép és nemes példát fog mutatni”, és kikelt azok ellen – és ez már nem csupán vívás –, akik „szánalmasan egyoldalú izomembereket nevelnek”.

De a futballbírókról szólva is megállapította (1920), hogy szellemi intelligenciájukat is bizonyító vizsgának kell alávetni őket, futballzseniknél, így Orth Györgynél pedig büszkén írta, hogy „minden mozdulata tökéletes, minden porcikájából abszolút futballintelligencia sugárzik”. Akkor még nem volt mérőmellény, gépi háttér, az minősített, ahogy a labdához ért, cselezett, rúgott, passzolt, irányított – tehát a látvány. Ami objektív. Ma is... Vizsgálták is az intelligenciát, például 1928-ban, amikor egy felmérésből kiderült, hogy az evezősök és a vízilabdázók állnak legjobban. A futballisták a hosszútávfutókkal a sor végén kullogtak. Amikor pedig gond volt a labdarúgásunkkal (1932), akkor is előkerült a téma. Kikaptunk 3:1-re a svájciaktól Bernben, s Kürschner Dori, a Grasshoppers akkori mestere úgy vélte, hogy: „Mintha kihalt volna az intelligencia a magyar futballból. Ami pedig éveken át a legnagyobb erőssége volt. Sablont játszik a magyar csapat. Azt is rosszul.”

Máshol is szó esett azonban az intelligenciáról. Amikor Brazília 1958-ban világbajnok lett, volt pszichológusa is, bizonyos Joas Carvanhaes. Azt vallotta, hogy a technika, a fizikai és a lelki alkalmasság roppant fontos, ám az intelligencia legalább annyira. Jóvoltából a játékos tisztában lehet azzal, hogy mire képes aznap, így aztán szolgálni tudja a csapatot akkor is, ha nincs a legjobb állapotban.

Az is igaz persze, hogy a játékintelligencia még nem biztos, hogy egyébként intelligens embert takar. Ám aki a pályán helyzetfelismerésben, kombinatív készségben, gondolkodásban erős, annál elérhető, hogy az élet más területein is ezek legyenek az erényei. Bizonyság rá a világhírű agysebészprofesszor, a Karinthy Frigyest 1936-ban operáló Herbert Olivecrona magyarázata, ami nehezen cáfolható. A játékhoz, a sporthoz az agy és az izmok tökéletes koordinációja kell, azaz, amit kigondol az agy, az izmok segítenek végrehajtani teljes harmóniában. Nem mellesleg Olivecrona nem volt szobatudós, korábban jégkorongozott, majd haláláig golfozott. Tudta tehát, miről beszél.

Ahogy Ron Greenwood, az angolok volt szövetségi kapitánya, a West Ham legendás menedzsere is. Azt mesélte, hogy külföldi kollégái levélben kérdezték tőle az 1966-ban világbajnok, csapatkapitány Bobby Moore adatait (mellbőség, pulzusszám, izomfelépítés). A kérésen csak mosolygott, mert kétségtelen, hogy Moore minden tekintetben alkalmas volt a futballra, de – állította – igazi nagy játékossá az intelligenciája tette. A konklúziót pedig idézem (nekem tanulság): „Futballistákat nem lehet gyártani, az edző csak segítséget tud adni a tehetségük kiteljesedéséhez.”

Logikus, ugye? Pedig... Olvasom, Japánban azt jósolják a hozzáértők, hogy a robotok, szűkebben a RoboCup versenyzői 2050 körül megmérkőznek majd az akkori aktuális világbajnokkal, s legyőzik, ráadásul a FIFA szabályainak pontos betartásával. Kísérletnek is bornírt – nekem. Ahogy az is kiverte nálam a biztosítékot, amit Szergej Bjelouszov szingapúri (mi más...) üzletember mondott, amikor számítástechnikai cége három esztendeje szerződést kötött a Liverpoollal. Állította, hogy közel az idő, amikor robotedzőket állítanak elő, és akkor nem lesz szükség trénerekre.

Hát igen, a francia forradalom, pontosabban bizonyos Maximilien Robespierre óta tudjuk, hogy a forradalom felfalja a saját gyermekeit. És idézném még Feleki Lászlót, lapunk legendás főszerkesztőjét a hetvenes évekből, amikor útnak indult a zöldet zölddel őrület: „Hamarosan eljutunk odáig, hogy az emberiség legelni fog...”

Ha így megy tovább, teheti, mert a futballpályák füve feleslegessé válik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!