Magyar mezben brazil földön – a Sao Pauló-i sportkör 90 éve kitartóan őrzi gyökereit

A közelmúltban több magyarországi futballcsapatnak is elküldte levelét a SERVA nevű brazíliai kulturális és sportegyesület, amely magyar kötődésű klubként igyekszik kiterjeszteni kapcsolatait az anyaország sportszereplői felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy együttműködést alakítson ki velük. A Sao Pauló-i egyesület örökségi tanácsát vezető Marco Antonio Campagni bemutatkozó üzenetére a tizenkét NB I-es klub egyikétől sem érkezett válasz Brazíliába, a tájékoztató anyag azonban eljutott szerkesztőségünkhöz is, és alkalmat adott arra, hogy beleássuk magunkat a Budapesttől tízezer kilométerre működő egyesület nem mindennapi történetébe. A gyökereket keresve igen mélyre kellett fúrnunk, egészen az 1930-as évekig, amikor mai fejjel szinte felfoghatatlanul élénk magyar futballélet zajlott a legnagyobb dél-amerikai országban.

„Brazíliában megalakult a Brazíliai Magyar Labdarúgó-szövetség” – jelentette szűkszavúan a Nemzeti Sport 1931. július 15-i száma a jelenkori viszonyok között feltétlenül magyarázatra szoruló hírt. Lenyűgöző az adat, amely szerint a kezdeti időben nem kevesebb mint tizenegy brazíliai magyar sportegyesületet tömörített a kinti nemzetiségi futballszövetség, közöttük a már az 1929-ben Sao Paulo állami bajnokságában szereplő EC Húngaros Paulistanost, az Húngara República FC-t, valamint az EC Húngaro Ipirangát. A szervezett keretek közé terelt brazíliai magyar futballéletről számos adalékkal szolgál a Mosonszentpéterről kivándorolt bencés szerzetes, Kögl Szeverin János 1992-ben közölt visszatekintése.

„Footballról beszélve a sok bairrói csapat közül ki kell emelnünk az ipirangai YMSE-t, amely a 30-as évek elején a II. osztályban játszott. A magyar football csapatok az »Igazságot Magyarországnak« nevű vándorserlegért küzdöttek, és harcoltak a közös magyar sporttelepért. 1940-ben újjáalakult a Brazíliai Magyar Sportszövetség mint a Brazíliai Magyar Labdarúgó-szövetség utóda, ugyanakkor felújult a magyar sportélet is: az Anastációi Szt. István Ifjúsági Kör, a Freguesiziai Magyar Sportegylet, a Moócai Barátság, az Ipirangai Törekvés és a Pompeiai Attila érdemel említést. Az újságokban sok dicséretet olvashatunk csapatainkról, de közben-közben korholást is a durvaság és a veszekedések miatt.”

Mint később látni fogjuk, a forrásban Anastációi Szt. István Ifjúsági Körként említett társaság a mostanság anyaországi kluboknál kopogtató SERVA jogelődje, ám mielőtt rátérünk a szervezet kacskaringós múltjának rövid bemutatására, érdemes kiegészítenünk a bencés szerzetes felsorolását. Kimaradt ugyanis az 1925-ben alapított Saopaulói Magyar Sportklub, amely Vozáry Géza elnök vezetésével saját, 36 ezer négyzetméteres sporttelepet épített ki a Tiete partján, valamint a helyi zsidóság 1940-től működtetett, Clube Cultural Paulistano nevű egyesülete – utóbbi 1957-ben külön fogadást rendezett a városban vendégeskedő Honvéd játékosainak, a nyolcvanas évek elejétől pedig Magyar Zsidók Sportegylete néven szerepelt.

Ami a Kögl Szeverin János szövegében említett »Igazságot Magyarországnak« nevű vándorserleget illeti, ennek 1935-ös felavatásáról a korabeli anyaországi sajtó is beszámolt, a Tolnai Világlapja például a következő, képes tudósítással: „Nagyszabású társadalmi és sportesemény zajlott le Sao Paulóban, ahol a Brazíliai Magyar Labdarúgó Szövetség ünnepélyes keretek között adta át a Délamerikai Magyar Újság által felajánlott vándorserleget az 1935. évi bajnokság győztesének, valamint azt a serleget, amelyet Kiss József, a szövetség elnöke ajánlott fel a bajnokság második helyezettjének.”

Bár a Budapesti Hírlap jelentése szerint nem „Igazságot Magyarországnak”, hanem „Magyar igazságért!” felirat volt felvésve a hatalmas ezüstserlegre, a lényegen ez mit sem változtat. Ahogyan azon sem, hogy Kelemen Kornél, az Országos Testnevelési Tanács elnöke hiába mondta el ünnepi rádióbeszédét Budapesten, mire a szónoklat Sao Paulóba ért, hallgathatatlan hangfoszlányok maradtak belőle, így a sportvezető gondolatait jobb híján a Délamerikai Magyar Újság közölte utóbb írásban. A harmincas évek magyarországi közbeszédére jellemző, hangsúlyosan nemzeti és erősen patetikus szólamokat tükröző elnöki üzenet így kezdődött: „Mai ünnepeteken, amikor a Brazíliai Magyar Labdarúgó Szövetség átveszi a Délamerikai Magyar Újság hatalmas, a »Magyar igazságért« felirattal ellátott serlegét és a brazil hazában magyar nemzeti zászlót avattak, arra kérlek benneteket, elszakadt magyar véreim, hogyha ezért a magyar igazságért folytatott békés küzdelmünkben nem is nyújthattok aktív segítséget, legalább higgyetek ebben a magyar igazságban, mint ahogy mi törhetetlenül hiszünk abban. A világtörténelem ezer példája igazolja, hogy az igazság ideig-óráig elhomályosulhat – de el nem bukhatik. A világ rendjét csak az igazság nagy eszméjének mocsoktalan megőrzésével lehet fenntartani. A zászló, amelyet ma felavattok, hirdesse előttetek a magyar múlt minden dicsőségét s legyen jelképe a magyar igazság győzelmébe és a boldogabb magyar jövő eljövetelébe vetett hiteteknek. Nézzetek erre a zászlóra mint egy szent ereklyére, amely egyúttal hirdetője a ti magyar hazátok iránti törhetetlen hűségteknek. De hirdesse ez a zászló előttetek mint sportemberek előtt a magyar lovagiasság gondolatát is.”

Mint a 2014-es brazíliai világbajnokság előtt készített, magyar–brazil kapcsolatokról szóló tematikus mellékletünkben részletesen szót ejtettünk róla, a Brazíliába irányuló kivándorlás első hulláma a kávétermelés XIX. század végi fellendüléséhez köthető, tömegek azonban az első világháború utáni években keltek útra (nem véletlen a Brazíliai Magyar Segélyegylet 1926-os és a Brazíliai Magyar Labdarúgó-szövetség 1931-es alapítási dátuma), számottevő volt a Tanácsköztársaság bukása után a biztonságosan távoli Dél-Amerikába menekülő kommunisták köre. A Sao Paulóban alapított bencés kolostor és a Szent Imre Kollégium a magyar kolónia keresztény tagjainak vált igazodási pontjává, a második világháborút követően jelentősen nőtt a brazíliai magyar zsidóság létszáma és súlya, az utolsó nagy népmozgás pedig az 1956-os forradalom után indult el hazánkból brazíliai földre. A kulturális és nyelvi beolvadás megállíthatatlan, a másod-, harmad- vagy negyedgenerációs kivándorlókat sok esetben már csak a családi hagyomány tisztelete készteti magyar kötődése ápolására, amint annak felemelő példáját magunk is tapasztalhattuk hét éve a Sao Pauló-i Magyar Házban: megérkezésünkkor a közösségi épület dísztermében éppen néptáncfoglalkozást tartottak, amelyen a magyar nyelvet önszorgalomból tanuló fiatalok énekelték magyar népdalok pontosan betanult szövegét.

A mintegy 50-100 ezer tagú, túlnyomórészt erősen asszimilált magyar szórványság sportéletében fontos szerepet játszik a valamikori Szent István Ifjúsági Kör két utódszervezete, a zártkörű klubként működő Március 15. Club (Club 15 de Marco), valamint a Vila Anastácio kerület és a környék sportolni vágyó fiataljai előtt nyitott, utánpótlás-neveléssel is foglalkozó, amatőr labdarúgó-, futsal- és kézilabdacsapatot is üzemeltető SERVA (Sociedade Esportiva e Recreativa de Vila Anastácio).

Bár a mintegy 150 sportoló között elvétve találni magyar vezetéknevűt, és a 300 munkatársat, támogatót illetően is vegyes a kép, az egyesület őrzi magyar gyökereit, büszkén viseli piros-fehér-zöld színét, hirdeti magyar nyelvű üzeneteit és választotta néhány éve a magyar kutyafajként számon tartott pulit kabalaállatának.

Az 1932-ben született Szent István Ifjúsági Kör (Sociedade Santo Estevao) a Vila Anastácio kerületben, a Szent Istvánról elnevezett templom utcájának sarkán építette ki eredetileg központi épületét, amely színházi és egyéb kulturális események mellett számos sporttevékenységnek – labdarúgás, asztalitenisz, dáma, sakk – is otthona volt. A Santo Estevao egy szervezeti váltás és költözés nyomán 1959-ben változtatta meg a nevét SERVA-ra, a hetvenes években pedig futballcsapata olyan rangos ellenfelekkel is találkozott, mint a Sao Paulo FC vagy a Gremio, és a mai vezetők büszkeséggel emlegetik, hogy a későbbi években számos kiváló futballista mellett megfordult az egyesületben az 1986-os magyar–brazilon (3–0) a Népstadionban is pályára lépő válogatott játékos, Sidney José Tobias. Az egyesület kulturális tevékenységére kitérve pedig nem mehetünk el szó nélkül a nagyszabású, sodró erejű tánckavalkáddal ünnepelt karneválok mellett sem, amelyeknek izzó hangulata még az évtizedekkel ezelőtti, piros-fehér-zöld díszletekkel ékes fényképeken is átsüt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 2-i lapszámában jelent meg.)