Szokás mondani: amit fölhevült érzelmi állapotban mond (sziszeg, ordít) az ember, nem kell igazán komolyan venni. A sértettség, az indulat beszél belőle csupán, de lehiggadva (alszik rá egyet stb.) másként látja majd az egészet – tesszük hozzá. Megengedem: így, így is (!) van ez általában, ám mint évtizedek óta leírt, lejegyzett, így vagy úgy rögzített szövegekkel bíbelődő ember, hadd tegyek hozzá valamit. Vannak rossz – többször végletesen elhibázott – mondatok, írások (sőt, könyvek is), amelyek igaztalannak nevezhetők, ám „szerzőjük” gondolkozásáról, világlátásáról olyasmit árulnak el, ami másutt, máskor nem (vagy nemigen) érhető tetten. Állítom, amit a „sarokba szorított” (vagy önmagát annak érző) lény hevülve kiált, szinte minden esetben fölfogása (nyugalmas helyzetben esetleg titkolni próbált) mélyebb rétegéről is tanúskodik – épp a normális körülmények közt megtanult és „betartott” érzelmi-szocializációs kontroll felfüggesztése, átmeneti „felfüggesztődése” miatt. Van egy nagyon fontos szempont azonban. Az ilyen „végre kimutatta a foga fehérjét” szituációban elejtett (leírt) szavak, mondatok kizárólag megérteni („megismerni”) segíthetnek valakit, ám ezekből (és ezekért) egyértelműen megítélni (elítélni) őt rendszerint nem ajánlatos.
A példa, amely e gondolatot elindította bennem, nem „életbe vágó”, napjaink hírlavinájában pillanatok alatt elfelejthető, engem mégis megállított. Miről van szó?
Jurij Habovda, az éppen kieső DVSC ukrán jobbhátvédje alaposan „bepöccent”, s az Instragram nevű közösségi oldalra írt bejegyzésében nekiesett a teljesítményét véleményező újságíróknak és a kommentelőknek is. Ígyen szólt többek között: „Azt hiszitek, tönkretehettek? Soha! Halljátok, soha! [...] Ti semmirekellők vagytok, akik az életükben semmit sem értek el, és akik csak a mások kudarcainak örülnek. Nem tudtok semmit a futballról! [...] A ti életetek továbbra is árnyékban marad a számítógépes asztalnál, csipszet zabáltok, sört isztok és sz.rt írtok másokról! Gyengék voltatok, azok is vagytok és lesztek is!” Tudatta még, hogy őszinte, profi lélek ő, hogy keményen dolgozott, nem sajnál semmit, s ígérte, újra jelentkezik majd.
Szó mi szó, e Munkácson született labdakergetőnek nemigen jöttek össze a magyarországi dolgai. Akárhova igazolt, a csapat az NB I-ből menten kiesett, előbb a Balmazújváros, a Haladás és most a Loki is. Hogy Habovda lenne e kudarcokért a kiemelt felelős, normális ember nem állíthatja persze, ám a drukker (főleg a tábor atomjaként vagy arc nélküli kommentelőként) nagyon kegyetlen bír lenni általában. Röpködhettek a hol dühös, hol gúnyos megjegyzések – gondolom –, arról, hogy ki merné leigazolni ezek után, hogy a magyar futball amolyan „fekete macskája” ő, meg egyáltalán, hogy van képe milliós pénzt fölvenni ezért a „semmiért”, és így tovább. Az ukránban elszakadt a cérna, elfelejtette, hogy visszaszólni tilos, hiszen a szurkolónak „mindig igaza van”, s megmondta a „frankót” könyörtelenül.
Bölcsen tette-e (nyilván nem!), kevéssé érdekel, de amit mondott, tanulságosnak vélem, mert a szöveg jóval túlmutat önmagán. Egy gondolkodásmód nagyon pontos lenyomata ugyanis e kirohanás, amiről nyíltan beszélni, amit hangosan is vállalni nem ajánlatos, ám a (nem csak sportoló!) emberek többsége életfelfogására jellemzőnek gondolom, tehetségtől, eredményességtől és mondjuk a sport (a futball) esetében, színvonaltól is (!) függetlenül. Nem magyar – avagy magyarországi – jelenségről van szó tehát!
Hiszem: senki – érzelmileg fölfokozott helyzetben, tehát „kiakadva” sem! – mond olyant, ami személyisége mélyszerkezetéből ne következne törvényszerűen, ha van, akivel ez ritkán – vagy környezete tapasztalata szerint sosem – fordul elő, akkor is. Amit az ukrán játékos – első felindulásában-e, vagy sem, mindegy most – írt, az a futballról, sőt, az életről vallott fölfogását, célját, emberszemléletét tükrözi pontosan, s nemcsak az övét bizony! Szerette-e, szereti-e a játékot csak a játékért („valamikor” szerette alighanem), ez sem érdekes, de hogy önmaga és a labdarúgás viszonyáról hogyan gondolkodik, annál inkább. E játék olyan – neki ígéretet hordozó – munka, érvényesülési terep a számára első-, másod- és harmadsorban is (ez az, amiről az „árnyékban élők” szerinte semmit sem tudnak!), ami a sikerhez, pénzhez – szava logikája szerint a sötétből a világosságba (tehát a láthatóságba) – viszi őt, s hiszi, nem hiszi akárki, hite szerint már vitte is. Még nem nagy fényességben él, de azért elért valamit, amit a semmirekellő áskálódók nem tudnak tönkretenni soha, ő „letett az asztalra” ezt meg azt, amit föl is tud (tudna) mutatni bárkinek. Hogy mi ez? Hát a magyar NB I-ben futballozott (s tényleg, hány véleménynyilvánító mondhatja el ezt rajta kívül?), fog is még talán, van – gondolom – szép autója, lakása, barátnője (felesége?), telefonja, karórája, egyebe. Mindezt önképe szerint a futballnak köszönheti, ami sokkal „több” is lehetne persze, no de melyik sötétben bujkáló „őt gyalázónak” van még ennyije? (Ők semmit sem értek el az „életben” – írja megvetően, de önmaga számára roppant logikusan!)
Jurij Habovda az életre, mint neki járó jussra, alkalomra néz, amiből ki kell csikarni mindazt, ami kicsikarható. Nincs egyedül ezzel, a világ jó ideje erre igyekszik idomítani mindenkit rendületlenül, sportolót, zenészt, vállalkozót, celebet s egyebeket. „Akarj többet”, akard a sikert, a győzelmet, fogvicsorítva, toporzékolva akár, ne viseld a vereséget el, mert annyit érsz majd, amennyit – mindenki számára láthatóan – felmutatni tudsz! Palotákban, menő autókban, mutatós nőkben („pasikban”), egzotikus utakban, címekben, trófeákban, „híres” barátokban, kapcsolatban, befolyásban, s ami az Instagramon is megmutatható, a „követőkben” elismerő „lájkolást”, csodálatot s vágyakat gerjesztő mérceként. S ha mindezt helytelenítené valaki, irigy lehet csupán, hiszen nyilvánvaló: mindenkinek eme „menő” versus „lúzer” dimenzióban kell (kellene) gondolkodnia!
Amikor Balczó András 1989-ben hosszú idő után megszólalt a rádióban, a következőt találta mondani: „Mintha Isten azt súgta volna, Bandika, teleaggattam a nyakadat aranyéremmel, te már tudod, hogy ezek semmit sem érnek.” Emlékezni vélek, hogy a riporter, a nagyon kedvelt néhai Molnár Dániel mintha értetlenkedni kezdett volna valamennyire, noha Balczó csak a hitvallását fogalmazta meg, ami az életről való, a ma szinte elvárttal – a sportolótól különösen elvárttal – tökéletesen szemben álló fölfogását fejezte ki, sokaknak „felfoghatatlanul” tán, de pontosan. Az élet nem juss, alkalom, de ajándék eszerint, s föladatunk ennek gondozása, az ajándékozóról téve tanúságot a „gondozás” (a reánk kiszabott cselekvés, beszéd) során. E szemlélet centrumában sem a sikerre törő egyén, sem az „e világi” (materiálisan is látható) siker nem lehet. Tudott-e örömet, szeretetet hozni ki-ki a földre életével a maga helyén, ez az egyetlen „mérce” csupán. Öröm és szeretet győzelemmel, érmekkel is hozható (a minket szeretőknek, de nem a „rajongóknak”!) a földre természetesen, ám ha a győzelem, az érem, a mások fölé emelő büszkeség alkalmává válik, semmit sem ér az egész. Mert a szeretet – tudhatjuk Szent Páltól – sosem kérkedik! Hallotta-e a „büszke vagyok arra, amit elértem” fordulatot Papp Lászlótól, Egerszegi Krisztinától vagy Balczó Andrástól valaha valaki?
Ki mire „büszke”, persze változó. Van, akiről a világelsőség – s ami azzal „jár” – öntudata dől jól láthatóan, labdarúgóink egy része a hol ilyen, hol olyan színvonalú külföldi szereplés elismerését, csodálatát szeretné érezni évek után is még (mert ő ezt „tette le az asztalra”), s – mint a példa bizonyítja – akad, aki néhány esendően vékony NB I-es idény jogán tudja a fényes oldalon élő valakinek magát. Reá, játékára örömmel emlékszik-e valaki, aligha érdekli őt.
Jurij Habovdának, az embernek jár a tisztelet, mint mindenkinek (ha kiérdemelte), de tudnia kell: a kérkedésnél csak az a gyarlóbb – és nevetségesebb – állapot, ha nincs is mivel kérkednie.