Az első pofon – Csinta Samu publicisztikája

A verekedés úgy kezdődött, hogy a koma visszaütött. A csavaros székely észjárásból fakadó fordulat immár jó ideje metaforikus értelmet nyert, bár nyilván akad, akinek el kell magyarázni a történet rejtett mélységeit. Ami pedig vagy mélységes naivitásról árulkodik, vagy az illetőnek a magyar nyelvvel való meglehetősen hozzávetőleges viszonyáról. Ne kockáztassuk azonban, hogy szövegértelmezésbeli kérdésekkel találjuk szemben magunkat, mert könnyen az oktatás színvonaláról és prioritásairól szóló parttalan vitákba torkollnának. Ami momentán egyáltalán nem szándékunk. Mert itt most az vár kiderítésre, hogy ki tette az első „provokatív” lépést a legújabb kori magyar–román futballviszonyban.

Itt nem elsősorban a labdarúgás őskoráról van szó, amelyben – mint annyi más sportág esetében – bőven voltak pionírok, akik képzeletbeli sítalpakon csattogtak fagyos vidékek felderítésére és felmelegítésére a labda kiváltotta mágikus sugárzás révén. Voltak jó sokan, már a történelemkönyvek első lapjainak felütésekor is magasra szalad az ember szemöldöke a különös hangzású nevek láttán, amelyek viselői a román labdarúgás első fejezeteit írták. Magyarok, németek, zsidók – Erdély kvintesszenciája – köszönnek vissza a lapokról, akik néhány román famulussal kiegészülve alkották az első címeres mezben feszítő román csapatot. És nyilván jóval később is, akkor már inkább csak magyarok; a kezdeti útitársak időközben eltünedeztek a történelem ködében. Maradtak a magyarok, akik közül sokan a kommunizmus évtizedeiben felismerhetetlenségig kicsavart nevekkel szolgálták a román futballt – és persze alig elítélhető módon igyekeztek élhetővé formálni saját sorsukat.

Most viszont valamiféle új neokolonializmus ütötte fel a fejét. A konkrét történet nagyjából onnan indul, hogy tavaly novemberben tényfeltárónak szánt írás jelent meg a bukaresti sportnapilapban, amely a magyar állam tehetségkutató és nevelő célzatú támogatásai gyanúsnak ítélt ügyében próbált világosságot teremteni. Nem először, de talán soha ekkora vehemenciával. Az objektív újságírás néhány elemét is bevetve, ezúttal a magyar kormányt is megkeresve néhány általános érvényű kérdéssel. Aztán dicsérően kommentálva, hogy mindössze öt napon belül válasz is érkezett az Emberi Erőforrások Minisztériumától. Majd úgy, hogy íme, bebizonyosodott: nemcsak pletyka, amiről már jó ideje beszélnek.

A folytatás is jól volt megkoreografálva. Nem sokkal az említett írás megjelenését követően – illetve arra hivatkozva – egy erdélyi liberális országgyűlési képviselő hivatalos átiratot küldött a pénzügyminiszternek, valamint az adóhatóság elnökének. Aggódó sorokban kérdezi: ellenőrizték-e a törvényességét a Romániában működő kluboknak juttatott magyar állami pénzügyi támogatás felhasználásának. A válasz nemleges volt, ugyanakkor tartalmazta mindazokat a szempontokat, amelyek alapján a hatóság bűnelhárítási célkeresztjébe kerülhet egy vállalkozás. Így például az olyan tevékenységek érdeklik a szerveket, amelyek gyaníthatóan adócsalási szándékkal létrehozott cégláncokhoz, illetve hasonló célzatú „kísértetcégekhez” vezetnek.

Mivel a fókuszba kerülő két klub közül sem a sepsiszentgyörgyi, sem pedig a csíkszeredai felől nem terjeng hasonló „bűz”, az amúgy is túlterhelt adóhatóság eddig nem tartotta fontosnak rendkívüli ellenőrző intézkedések kezdeményezését. A képviselő papírformának, az adóhatóság szokásos tehetetlensége bizonyítékának nevezte az általa kitérőnek ítélt választ, és honatyai minőségében immár felszólította az illetékes szerveket alapos vizsgálatok kezdeményezésére. Az érvelés több mint figyelemre méltó: a külföldről érkező támogatás sérti az esélyegyenlőség roppant európainak hangzó elvét. A felsorakoztatott bizonyítékok pedig napnál világosabbak: futballban a Sepsi OSK másfél év alatt a román első liga élcsapatai közé küzdötte fel magát, az FK Csíkszereda pedig mérföldes léptekkel halad a másodosztályos szereplés jogának kivívása felé. Plusz harmadosztályúként búcsúztatta a kupától a nagyon sokszoros bajnok és kupagyőztes bukaresti Dinamót. Mi ez, ha nem a klasszikus erőviszonyok erőszakos külföldi beavatkozás révén való megváltoztatása?

Némileg talán kényszeres ez a pikírtkedés, de hát az elmúlt száz esztendő nevetni is megtanította a romániai magyarokat saját nyomorúságukon, nemcsak túlélni. Illetve sokszoros fegyelmezettséggel viszonyulni a törvényességhez, amely előtt legtöbbször kevésbé egyenlőbbek az egyenlőknél. De épp ezért nem lehet egyetlen kézlegyintéssel elintézni a felelős viszonyulás köntösébe öltöztetett hangulatkeltő kezdeményezést. Abban az országban ugyanis, ahol kormányátalakítást is tévés talkshow-k keretében jelentik be, a hasonló, célzott intézkedésekre vonatkozó utalások ritkán maradnak következmények nélkül. A módszer roppant egyszerű, mondhatja bárki: eleget kell tenni a törvényes előírásoknak, és akkor nyugodtan lehet aludni. Ez többnyire így is van. A gond a viktimizálással, illetve a potenciális bűnözői tudattal való együttéléssel kapcsolatosan adódik. Azokkal az erkölcsi kategóriákkal, amelyek csak kivételes esetekben viselik el a kettős mérce alkalmazását. A nyilvánosság ugyanis többnyire a gyanúsítgatásokra alakított ki különleges érzékelőket, a cáfolatokra, illetve az esetleges ellenőrzések általi hitelesítésre ritkábban figyel oda.

Az említett újságcikk esete beszédes példája ennek a gyakorlatnak. Hiába szerepelt benne a Diószegi László, a Sepsi OSK elnökétől érkező higgadt tájékoztatás, mely szerint a magyarországi támogatásból származó összegek kizárólag a már működő futballakadémia csaknem négyszáz fiataljának futballistává és emberré nevelését, illetve a kor követelményeinek megfelelő infrastrukturális háttér kialakítását szolgálják, nem akadályozhatta meg az ellenőrző hatóságok „érzékenyítését”.

A kutya ugat, a karaván halad – tartja egy másik, ugyancsak népi bölcsességgé érett mondás. Csakhogy ebben az esetben önmagát röghöz kötő közösségről van szó, amelynek tagjai már régen nem akarnak tovább vándorolni. Ellenkezőleg: szülőföldjükön akarnak értéket létrehozni, amelynek révén gyermekeiket is megvédenék az elvándorlás kényszerétől. Illetve így várni, csábítani haza a tapasztalatszerzést segítő kanyarok után azokat, akiket ellenállhatatlanul vonz a nagyvilág.

A külhoni magyarság életkörülményeit, boldogulását segítő anyaországi programok nem szorítkoznak a sportra, a különböző regionális, elsősorban határ menti térségekre koncentráló fejlesztési projektek pedig uniós szempontból is elfogadott és támogatott kategóriák. Az átalakuló világ a régi, gyanakvó szemléleten is érzékelhető nyomokat hagy. A különböző támogatások kapcsán támadó megvalósítások láncolatában bőven találunk román termelőket, beszállítókat, szolgáltatókat. Ezért a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott gondolat kizárólagos etnobizniszről beszélni, és ezt korántsem valamiféle kötelező kompromisszumkeresés diktálja.

Hogy ki adta az első pofont? A koma, aki vette a bátorságot és elindult szerencsét próbálni a román futball élvonalában, vagy a komája, aki egyelőre nehezen tűri, hogy a sajátjának tekintett területen más is tábort akar verni? Amúgy meg a verekedésnek is vége szakad egyszer, a felek összeszedik az elhullott fogakat, és vagy a bíróságra mennek, vagy a legközelebbi kocsmába. Általában az utóbbi helyszín kecsegtet gyorsabb összebéküléssel, az előbbin pedig közderültséget kiváltóan elhangzik az a bizonyos mondat: úgy kezdődött, hogy a koma visszaütött.

Odakinn közben mindkettejük gyermekei együtt kergetnek egy labdát.