Himnuszálom – Csinta Samu publicisztikája

Kamaszkoromban volt egy álmom. Mondhatni, visszatérő. Álltam egy nagy verseny – sosem derült ki pontosan, mennyire nagy, de legalább Európa-bajnokság lehetett, annál lejjebb sosem adtam – dobogóján, és tiszteletemre szólt a Magyar Himnusz. Eddig persze semmi különös, melyik sportszerető gyerek ne álmodna hasonlókat? Mondjuk győztes gólt lőni a futball-világbajnokság döntőjének utolsó percében… Önmagában sem utolsó álom, érdekes módon mégsem egy védő lábán megpattanó labda bukkan fel ilyenkor előttünk a semmiből olyan helyzetben, amelyet a botra támaszkodó nagymama is simán berúg. Nem, az átadás mindig oldalról érkezik, félmagasan, ebbe kell beledőlni, s a labda még el sem hagyta igazán az ember csűdjét, máris érezni, ahogy a felső sarokba csapódik, de úgy, hogy onnan minden képzeletbeli póknak végleg költöznie kell. Vagy a védők által kifejelt labdára szoktunk érkezni kitűnő tempóban, az pedig nyílegyenesen vágódik a pipába.

Mindig a pipába, sohasem az alsó sarokba, pedig nemcsak a szakemberek mondják, de a saját tapasztalat is azt diktálja: annál nehezebb vizsgatételt, mint a gyep fölött tíz centivel süvítő lövés kivitelezése, aligha lehet „húzni” ebben a mindenki által ismert és magas szinten űzött sportágban.
Szóval álltam a dobogón, és megszólalt a Himnusz. Egyedül álltam a pódium tetején, futballról tehát szó sem lehetett, akkoriban különösebben élénk fantázia nélkül is könnyedén a világ vágtázásának élére álmodtam magam. A korán „felöltött” százhatvan centimhez erős, kötött izomzat társult, miközben az akár fejjel magasabbak is a gyermekkor véznaságával küszködtek még, pörgő lábam sok sikert hozott.

Bár akkor már túl voltam életem egyik meghatározó élményén, a mások „mulandóságának” megtapasztalását még sehogy sem tudtam magamra vonatkoztatni. Pedig figyelmeztető jelként, mondhatni az akkori életem minden órájában előttem járt az apám. Tipikusan páratlanul gyors apró futballcsatár, mindenki azt mondta, kiköpött ő vagyok, mégsem jutott eszembe, hogy aligha növök majd sokkal magasabbra. Még jó karban lévő öregfiújátékos volt, amikor elkövette a hibát: versenyfutásra hívott ki. Engem, a gyorsulóban lévő tizenöt évest ő, a lassulóban lévő negyvenéves. Nagyon rávertem egy olyan futáson, amely igazából be sem fejeződött. Úgy ötvennél ugyanis visszanéztem, ő hosszan lemaradva mögöttem már épp leállóban volt. Egy pillanatra furcsa árnyék suhant át az arcán, de aztán rögtön elmosolyodott, s poénkodni kezdett, hogy nem akart megszégyeníteni az atlétalányok előtt. Persze, mondtam, és nem beszéltünk többet róla. Életemben talán első alkalommal ütköztek ki rajtam az emberi bölcsesség jelei.

Álmaim dobogóján viszont ott álltam, amikor megszólalt az Isten áldd meg a magyart… Talán már az első könnycseppem is legördült, amikor egyszerre jeges félelem hasított belém. Úristen, ebből nagy baj lesz! Hiszen nekünk énekelni sem szabad a Himnuszt. Hányszor hallottam a féltő figyelmeztetést, hogy nyilvánosan és hangosan semmiképpen sem, elvisz a milícia, a Szekuritáté. Ezért aztán olyan ritka értékként kezdtük őrizgetni a Himnuszt, amelyet csak kivételes alkalmakkor veszünk elő, majd gyorsan el is csomagolunk, nehogy kár essék benne. Például szilveszter éjjelén egy órakor, a Rádiókabaré fakasztotta utolsó harsány kacagás elülte után vettük óvatosan kézbe, a középhullámon recsegő Kossuth Rádiót követve énekeltük halkan. Vagy kiszakadó tüdővel valahol az Ojtozi-hegyekben egy minden komfortot nélkülöző erdészház előtt, ahol csak a medvék hallhatták az arccal a csillagok felé zengő imánkat. Álltunk a bércen a csontig hatoló mínuszokban, akár a honvéd annak idején, és éreztük-hittük, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Most meg ott álltam a dobogón, és nem tudtam, mi történhetett, hogy a magyar himnusz szól nekem. Csak nem jött el az a bizonyos „magyarvilág”, amelyet annyit hallottunk az öregektől, mint messzi, de bizonyosan közeledő ajándékot, s amelyért mindig szidást kaptak az asszonyoktól, hogy nem a gyermek fülének való beszéd… De mindegy is volt, történjék akármi, ezt a himnuszt most nekem játsszák, és ezt már senki sem veheti el tőlem, acélosodott meg bennem az elhatározás.
Ijesztő volt, mégis szinte ismerős, oly sokszor képzeltem el a pillanatot. Persze sohasem jutottam el odáig, hogy összerakjam a történet valamennyi elemét, közjogi előfeltételekkel kapcsolatos tépelődéssel nem bonyolítottam a történetet. Mint minden, ami szép, sima volt, egyenes vonalvezetésű: győzök, mindenkinél gyorsabb vagyok, a dobogóra szólítanak, majd megszólal a Himnusz. És sohasem ér véget, gyönyörűségemben-rettegésemben ugyanis mindig felébredtem.

Hasonló bakikat az életben is meglehetős sűrűséggel követnek el a versenyrendezők, diplomáciai bonyodalmakat is okoztak már tévesen felhúzott zászlók, hibás országmegjelölések, tévesen elindított himnuszok. Ilyenkor mindig belém nyilall az érzés, amelyet valahogy ellaposított a világ változását követő himnuszdömping. Ami persze nem létező fogalom, hiszen a nemzeti ima közös éneklése mindig felemelő érzés. A hajdani „tét” elillanása, a korlátozások megszűnése valamelyest mégis erodálta az élményt. Távoli helyszínnek, különleges kihívásnak kellett felbukkannia, hogy újból rám törjön a hajdani gerincbizsergés. Az 1997-es férfi kézilabda-világbajnokságra csak kevesen kísértük el mi, újságírók a magyar válogatottat Japánba. Talán a nagy távolságból adódó szokottnál magasabb költségek, talán a Vass-csapat iránti bizalom hiánya okozta. Amikor viszont a világ végén, a kumamotói csarnokban a meccsek előtt megszólalt a Himnusz, az orkánszerű légkondicionálás ellenére is különleges melegség öntött el. Talán az otthontól való irdatlan távolság, talán az egyre biztatóbb magyar szereplés ébresztett bennem párhuzamokat régi, már-már eltemetett érzésekkel. Mintha idegenbe szakadt honvédcsapat tagja lettem volna, amelynek ezer viszontagság közepette kell hazaverekednie magát. Ott és akkor úgy szólt a Himnusz, mint hajdanán az Ojtozi-szoros csillagtengere alatt.

Így, évek fordulójához közeledve többnyire azokat is megkörnyékezi a himnuszéneklés, akik repedtfazék-hangjukra vagy belső megőrzésre bízott érzéseikre hivatkozva többnyire nem vesznek részt a kórusban. Pedig itt korántsem puszta dalolásról van szó. Sokkal inkább olyan közösségi érzés megéléséről, amelyet ugyanúgy kiválthat az együttélés melege, illetve az elszakítottság zúzmarája. Kétségtelen előnyben van az, akit jó sorsa a sport közelébe sodort. Ők jobban értik, miért van az, hogy egyre inkább hajlamosak vagyunk a sportolói motiváltság jelentős fokmérőjeként kezelni, ki milyen intenzitással énekli mérkőzés előtt hazája, választott országa himnuszát. Vagy hogy énekli-e egyáltalán. A látvány ugyanis a külsőségeken túl is üzen.

Régi vágású futballszakember mondta: élete legjobb taktikai utasítását akkor adta, amikor már minden szakmai tanácsot fölöslegesnek ítélt. Amikor már semmi más nem maradt hátra, mint csendre inteni a játékosokat, s néhány másodpercig hallgattatni velük a lelátó beszűrődő moraját. És valami olyasmit mondani nekik: ezek az emberek azért jöttek ki, hogy a meccs végén a magyar himnuszt hallhassák. Aztán a játékosok kimentek a második félidőre, véghezvitték a lehetetlent, a mérkőzés után pedig az öltözőben elénekeltették a mesterrel a Himnuszt. A legelvetemültebb csirkefogó sem röhögött az edző alig élvezhető hangján.

Ennek jegyében kívánok mindenkinek boldog új esztendőt, és minél több veretes alkalmat a himnuszéneklésre!

Nem csak álmaikban.

Mindig a pipába, sohasem az alsó sarokba, pedig nemcsak a szakemberek mondják, de a saját tapasztalat is azt diktálja: annál nehezebb vizsgatételt, mint a gyep fölött tíz centivel süvítő lövés kivitelezése, aligha lehet „húzni” ebben a mindenki által ismert és magas szinten űzött sportágban.
Szóval álltam a dobogón, és megszólalt a Himnusz. Egyedül álltam a pódium tetején, futballról tehát szó sem lehetett, akkoriban különösebben élénk fantázia nélkül is könnyedén a világ vágtázásának élére álmodtam magam. A korán „felöltött” százhatvan centimhez erős, kötött izomzat társult, miközben az akár fejjel magasabbak is a gyermekkor véznaságával küszködtek még, pörgő lábam sok sikert hozott.

Bár akkor már túl voltam életem egyik meghatározó élményén, a mások „mulandóságának” megtapasztalását még sehogy sem tudtam magamra vonatkoztatni. Pedig figyelmeztető jelként, mondhatni az akkori életem minden órájában előttem járt az apám. Tipikusan páratlanul gyors apró futballcsatár, mindenki azt mondta, kiköpött ő vagyok, mégsem jutott eszembe, hogy aligha növök majd sokkal magasabbra. Még jó karban lévő öregfiújátékos volt, amikor elkövette a hibát: versenyfutásra hívott ki. Engem, a gyorsulóban lévő tizenöt évest ő, a lassulóban lévő negyvenéves. Nagyon rávertem egy olyan futáson, amely igazából be sem fejeződött. Úgy ötvennél ugyanis visszanéztem, ő hosszan lemaradva mögöttem már épp leállóban volt. Egy pillanatra furcsa árnyék suhant át az arcán, de aztán rögtön elmosolyodott, s poénkodni kezdett, hogy nem akart megszégyeníteni az atlétalányok előtt. Persze, mondtam, és nem beszéltünk többet róla. Életemben talán első alkalommal ütköztek ki rajtam az emberi bölcsesség jelei.

Álmaim dobogóján viszont ott álltam, amikor megszólalt az Isten áldd meg a magyart… Talán már az első könnycseppem is legördült, amikor egyszerre jeges félelem hasított belém. Úristen, ebből nagy baj lesz! Hiszen nekünk énekelni sem szabad a Himnuszt. Hányszor hallottam a féltő figyelmeztetést, hogy nyilvánosan és hangosan semmiképpen sem, elvisz a milícia, a Szekuritáté. Ezért aztán olyan ritka értékként kezdtük őrizgetni a Himnuszt, amelyet csak kivételes alkalmakkor veszünk elő, majd gyorsan el is csomagolunk, nehogy kár essék benne. Például szilveszter éjjelén egy órakor, a Rádiókabaré fakasztotta utolsó harsány kacagás elülte után vettük óvatosan kézbe, a középhullámon recsegő Kossuth Rádiót követve énekeltük halkan. Vagy kiszakadó tüdővel valahol az Ojtozi-hegyekben egy minden komfortot nélkülöző erdészház előtt, ahol csak a medvék hallhatták az arccal a csillagok felé zengő imánkat. Álltunk a bércen a csontig hatoló mínuszokban, akár a honvéd annak idején, és éreztük-hittük, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Most meg ott álltam a dobogón, és nem tudtam, mi történhetett, hogy a magyar himnusz szól nekem. Csak nem jött el az a bizonyos „magyarvilág”, amelyet annyit hallottunk az öregektől, mint messzi, de bizonyosan közeledő ajándékot, s amelyért mindig szidást kaptak az asszonyoktól, hogy nem a gyermek fülének való beszéd… De mindegy is volt, történjék akármi, ezt a himnuszt most nekem játsszák, és ezt már senki sem veheti el tőlem, acélosodott meg bennem az elhatározás.
Ijesztő volt, mégis szinte ismerős, oly sokszor képzeltem el a pillanatot. Persze sohasem jutottam el odáig, hogy összerakjam a történet valamennyi elemét, közjogi előfeltételekkel kapcsolatos tépelődéssel nem bonyolítottam a történetet. Mint minden, ami szép, sima volt, egyenes vonalvezetésű: győzök, mindenkinél gyorsabb vagyok, a dobogóra szólítanak, majd megszólal a Himnusz. És sohasem ér véget, gyönyörűségemben-rettegésemben ugyanis mindig felébredtem.

Hasonló bakikat az életben is meglehetős sűrűséggel követnek el a versenyrendezők, diplomáciai bonyodalmakat is okoztak már tévesen felhúzott zászlók, hibás országmegjelölések, tévesen elindított himnuszok. Ilyenkor mindig belém nyilall az érzés, amelyet valahogy ellaposított a világ változását követő himnuszdömping. Ami persze nem létező fogalom, hiszen a nemzeti ima közös éneklése mindig felemelő érzés. A hajdani „tét” elillanása, a korlátozások megszűnése valamelyest mégis erodálta az élményt. Távoli helyszínnek, különleges kihívásnak kellett felbukkannia, hogy újból rám törjön a hajdani gerincbizsergés. Az 1997-es férfi kézilabda-világbajnokságra csak kevesen kísértük el mi, újságírók a magyar válogatottat Japánba. Talán a nagy távolságból adódó szokottnál magasabb költségek, talán a Vass-csapat iránti bizalom hiánya okozta. Amikor viszont a világ végén, a kumamotói csarnokban a meccsek előtt megszólalt a Himnusz, az orkánszerű légkondicionálás ellenére is különleges melegség öntött el. Talán az otthontól való irdatlan távolság, talán az egyre biztatóbb magyar szereplés ébresztett bennem párhuzamokat régi, már-már eltemetett érzésekkel. Mintha idegenbe szakadt honvédcsapat tagja lettem volna, amelynek ezer viszontagság közepette kell hazaverekednie magát. Ott és akkor úgy szólt a Himnusz, mint hajdanán az Ojtozi-szoros csillagtengere alatt.

Így, évek fordulójához közeledve többnyire azokat is megkörnyékezi a himnuszéneklés, akik repedtfazék-hangjukra vagy belső megőrzésre bízott érzéseikre hivatkozva többnyire nem vesznek részt a kórusban. Pedig itt korántsem puszta dalolásról van szó. Sokkal inkább olyan közösségi érzés megéléséről, amelyet ugyanúgy kiválthat az együttélés melege, illetve az elszakítottság zúzmarája. Kétségtelen előnyben van az, akit jó sorsa a sport közelébe sodort. Ők jobban értik, miért van az, hogy egyre inkább hajlamosak vagyunk a sportolói motiváltság jelentős fokmérőjeként kezelni, ki milyen intenzitással énekli mérkőzés előtt hazája, választott országa himnuszát. Vagy hogy énekli-e egyáltalán. A látvány ugyanis a külsőségeken túl is üzen.

Régi vágású futballszakember mondta: élete legjobb taktikai utasítását akkor adta, amikor már minden szakmai tanácsot fölöslegesnek ítélt. Amikor már semmi más nem maradt hátra, mint csendre inteni a játékosokat, s néhány másodpercig hallgattatni velük a lelátó beszűrődő moraját. És valami olyasmit mondani nekik: ezek az emberek azért jöttek ki, hogy a meccs végén a magyar himnuszt hallhassák. Aztán a játékosok kimentek a második félidőre, véghezvitték a lehetetlent, a mérkőzés után pedig az öltözőben elénekeltették a mesterrel a Himnuszt. A legelvetemültebb csirkefogó sem röhögött az edző alig élvezhető hangján.

Ennek jegyében kívánok mindenkinek boldog új esztendőt, és minél több veretes alkalmat a himnuszéneklésre!

Nem csak álmaikban.