Élet a salak alól – Vincze András publicisztikája

Mi a grund? S azok, akik előszeretettel hivatkoznak a régi, legendás futballtérre, vajon játszottak-e valaha is igazi grundon?

A grund ugyanis nem az a pálya, ahová kényelmesen be lehet sétálni, ahol az öltözőben húzza fel az ember a futballcsukát. Ugyan, kérem! A grundra be kell mászni.

Merthogy ez a terep misztikus terület (lásd még Pál utcai fiúk), a varázsát az egyszerűsége adta, így akkor, amikor valaki arról mesél, hogy a téren, a dühöngőben, vagy a falu melletti mezőn, vagy a betondzsungel közepén a tenyérnyi zöld területen rúgta a labdát, nem is tekinthetjük ízig-vérig grundjátékosnak.

Ugyanakkor lehetünk annyira megbocsátók, hogy a hajdani vadkeleti életben az utcák-terek focilázában felnövő fiatalokat – akik ráadásul az örökös használatban igencsak gyorsan szürkére kopó vagy éppen a varrásnál felfeslett, narancssárga gumidudorral „ékített” labdával játszottak – elfogadjuk a grundkorszak szereplőinek.

Az egyérintőzés korában felnőtt, a parkolókban játszott tengó, valamint a tereken a betonból öntött pingpongasztalokon a zöld, de erősen rozsdásodó vasháló felett fejelgető kortársakat örömmel láthatjuk a klubban, mégpedig azért, mert ezek a kiteljesedő futballtudáshoz kapcsolódó ösztönjátékok vezették el az ötvenes, hatvanas és tán még a hetvenes évek kölykeit is addig, hogy már megfelelő erőnléttel s megannyi trükkel felvértezve elinduljanak kedvenc klubjuk toborzójára, később kiválasztójára. A grund tehát valóban a futball iskolája volt, ahol ráadásul nem volt se téli, se nyári szünet, mindig nyitva tartott, mindig ment az oktatás (tantárgyak: kötény, esernyő, megkerülős csel s persze az elmaradhatatlanul kántált lecke, miszerint három korner egy tizenegyes).
Pesti gyerekként az igazi grundot mégis Pécsen találtam meg.

Kölyökfejjel a Mecsek lábánál éltem át a meghatározó futballkalandok zömét, a város – és vele együtt Baranya megye – adott számomra olyan élményeket a fociból, amit boldogan cipelek magammal évtizedek óta. A nagyszülők a pécsi kisállomáshoz közeli Dohánygyár gyönyörű fákkal őrzött utcájának (könnyen kitalálható tehát: Dohány utca) egyik furcsán zegzugos házának félemeletén laktak.

Ebben a félemeleti nyaralásban a következő volt a jó: a fürdőszoba keskeny ablakán ügyesen ki lehetett lépni a ház melletti tárolók, garázsok palatetejére, onnan pedig könnyedén fel lehetett kapaszkodni arra a kerítésre, amely az egyetem egyik salakos kézilabdapályát választotta el az udvartól (és mire ezt a történetszeletet végigírtam, bevillant, eljött az ideje megnézni az internetes térképen, hogy mi a helyzet manapság a Dohány utcában a grundra bemászás ügyében – no hát, persze hogy parkoló lett az egykori pályából…). Azon a salakoson egyedül enyém volt a világ: félpályáról ívelgettem a kapuba, egy pattanás után lőttem a labdát a hálóba, kapufára céloztam, a sarokból nyesegettem be a lasztit; és ha néha jött egy szekszárdi srác, aki szintén a nagyszülőknél nyaralt, és ő is tudta, hogyan kell bemászni a pályára, vele egész nap ment a kapura lövés, egyérintőzés, vagy csak gubbasztottunk a salakon elhalványuló fehér mészvonalak púpján, tépkedtük a piros porban is előtörő gazt, és dumálgattunk.

Grund volt.

Pécsen – sőt, ott lent a déli országrészben – minden a foci körül forgott.

Apámmal bebarangoltuk a várost, és mindenütt belebotlottunk a futballba. Hol a PEAC-pályán, hol a PVSK-n, hol Uránvárosban, hol a Postáson, hol a bőrgyárin, hol pedig bányászon. Sőt rémlik, hogy valahol a legendás Hullám-fürdő környékén is volt valami tenyérnyi kis fociműhely, ahová sokan jártak kikönyökölni, ami akkoriban azt jelentette, hogy az egyik kézben Szalon sört egyensúlyozva, a másikban a két ujj közé Fecske cigarettát csippentve támaszkodtak az emberek a pályát körbeölelő korlátra. Nézték a meccset, beszélgettek a nagy gólokról, a Fradi, az Újpest elleni meccsekről, a Népsport osztályzatairól.

A pécsi futballélet mindennél különlegesebb volt.

Valamiféle gyönyörű keringőzéssel szédültünk át egy-egy hétvégét, a csodája ennek az egésznek az volt, hogy mindenki egy irányba mozdult. A legendás kapust, Katzirz Bélát vagy a korszak csodajátékosát, idősebb Dárdai Pált, netán a harsány, pörgő beszédű Tüske Csabát mindenütt látta az emberfia, és felbukkant a furcsa eleganciával beszélő mester, Kovács Imre is, akivel már Pestről jövet eldiskurálgatott mindenki a Déli pályaudvarról induló Mecsek-expressz büfékocsijában (s hoppá, ha már a pécsi utazás és vonat: rövidke életünk nem is olyan távoli múltja kapcsán a focigrundot emlegetjük nagy gyakorisággal, így érdemes elmerengeni azon is, hogy anno még az éttermeknek is kellett legyen grundjuk, mert olyan isteni sonkás-gombás tojást sehol másutt nem sütöttek finomra őrölt pirospaprikával megszórva, mint az egykori Utasellátó Pécs felé dülöngélő büfékocsijában).

Pécsen szó szerint nyüzsgött, lélegzett, azaz együvé tartozott a futball és az élet, ám ennek az életnek valami fatális tévedése is kellett, sőt kell legyen ma is, hogy ennek a csodálatos városnak újra és újra szembe kellett néznie a szegénységgel. Mégpedig azzal, amelyet – a világ legigazságtalanabb módján – csak az kaphat meg, aki ösztönösen teremt csodát. Mennyi és mennyi remek edző (Czibulka Mihály, akinek a neve anno fogalom volt Pécsett, s aki a nyugodt, Nádor kávéházi kvaterkázás mellől is azonnal felállt, ha újra és újra megmentőnek hívták a csapathoz; Garami József, Dunai János), milyen sok jó futballista (Konrád János, Zombori Sándor, Dárdai Pál, Tököli Attila, Gera Zoltán) indult a városból, s mindegyikükben közös az, amit csak a grundfutball adhat, és ez nem más, mint – a tehetség.

És mégis…

Amennyire édes, szép és lüktető volt a focija, annyira mostohán bánt az élet a pécsi futballal. Emlékszem arra is, amikor a kilencvenes évek közepén, tél elején, a hosszú bajnoki szünet kezdetén a magyar futball nagy reménységéhez, Dárdai Pálhoz csúszkáltunk le autóval egy hosszabb interjúra, s az akkor még gyerekember játékos – miközben édesapja, idősebb Dárdai Pál ívelgette neki a labdát – a fagyban, hóban dekázgatott, fejelgetett a fotózás kedvéért.

Rövid ujjú PMSC-mezben – novemberben, a már röpködő mínuszokban –, mert akkoriban nem volt más a szertárban.

Ám a futball, a tehetség – éppen úgy, mint azon a Dohány utcához közeli egyetemi grundon a salak alól felnövő gaz – kitört, küzdött, érvényesülni akart.

S hát éppen erről van szó…A mai meséknek is a futball erejéről kellene szólniuk, nem pedig arról, hogy elvesznek, lefaragnak, csökkentenek, megszüntetnek… Ezek a legfájóbb szavak, hiszen ha van szeglete ennek az országnak, ahol félteni, óvni, becsülni, támogatni kell a labdarúgást, akkor azt Pécs környékére képzeli az ember – és ezzel ennek a rövidke mesének a végére is értünk.

A legendabéli grundtól indultunk, s a valóságba érkeztünk.

A pécsi futballt 2015-ben eltemették, pedig a PMFC akkor is kiharcolta, hogy az élvonalban maradjon, de nem volt tovább, mert a modern időkben a forintok, a licenc, a szabályok uralkodnak, márpedig ahol a gazdasági fegyelem követelmény (profizmus), ott bizony kevés a lelkesedés. A megyei első osztályba visszasorolás után a csapat ismét feltámadni látszott, ám az elmúlt hetekben jött a lesújtó hír: a két esztendeje még mentőövet dobó önkormányzat megvonja a támogatást a legendás klubtól, a Munkástól.

Itt a vége?

A Dohány utcai focizgatások emléke már távol van a hétköznapjaimtól, ám akkor, amikor a pécsi labdarúgásról olvasok, hallok, mindig lehunyom a szemem, és ugyanazt érzem: e hatalmas világ csöpp városában mokányul megvan minden ahhoz, hogy a futballja révén még nagyobbá, szebbé váljék.

Csak szeressék végre…