A Bécsbe induló csapat Hegyeshalomnál megpihent, a képen lévő hölgy, Seidenwerg Jolán itt még nem tudja, hogy a balján lévő kapus megkéri a kezét (Fotók: Színházi Élet)

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy a magyar futball húszas-harmincas éveiben Gallina Károlytól lett volna hangos a sportsajtó. Kivéve egyetlen, rövid időszakot: 1931 májusát. A Nemzeti SC kapusa (akivel kapcsolatban minden korabeli híradás elsősorban a bátorságát és megbízhatóságát emelte ki, hozzátéve, hogy labdafogásai, helyezkedései, öklözései és kifutásai is átlag felettiek voltak) volt a május 3-i bécsi gól nélküli döntetlen hőse, ráadásul a Sporthírlap egy akkoriban meglehetősen ritka magánéleti szállal is ráerősített Gallina népszerűségére.

Előbb azonban a meccsről. A Hohe Warte több mint negyvenezres közönsége valóságos csodát látott a magyar kapuban, hiszen Gallinának ezen a napon képtelenség volt gólt lőni, holott Hugo Meisl nehéztüzérei percenként tették próbára a tudását.

„Nagy felhajtás volt az osztrákok elleni meccs előtt – emlékezett vissza élete nagy napjára évtizedekkel később a „Lina” néven becézett kapus. – A sajtó biztos esélyesnek kiáltotta ki őket, előtte ugyanis 6:1-re verték a skótokat. Azt számolgatták csak, hogy hány góllal győznek le bennünket. Az érdeklődök felének nem jutott hely a Hohe Warte poklában...”      

Rövid tallózás a honi sportsajtóból a meccs után: „A mérkőzés hőse Gallina”, „Gallina rendbehozza a szénánkat”, „Gallina remeklése”, „Gallina fenomenális”, „Ausztria–Gallina 0:0!” Hugo Meisl, az osztrák szövetségi kapitány szerint pedig „a meccset Gallina remek védése döntötte el”.     

A meccs után osztrák szurkolók várták a magyar kapust a stadion előtt, vállukra vették, végigvonultak vele a stadion környékén, miközben ezt skandálták: »Éljen a Tyúk!« A gallina szó ugyanis tyúkot jelent olaszul...

Gallina a Sporthírlapban nem bravúrkapus volt, hanem „meccsen szerzett vőlegény”. Ezzel a címmel számolt ugyanis be az újság az osztrákok elleni csata hőse és Seidenwerg Jolán kisasszony, gyári tisztviselőnő románcáról. A kapus Jolán bátyjának, Lászlónak, az egykori szépreményű futballistának volt a barátja, az ő unszolására teniszezett hajnalonta vegyes párost a Seidenwerg família fiával és két lányával.

„Kedden reggel lent teniszeztünk a pályán – nyilatkozta a lelkes, ám kissé félszeg Seidenwerg Jolán a mindenre kíváncsi Sporthírlapnak. – Játék után feljöttünk a lakásba, itt feküdt asztalon az egyik napilap, önkéntelenül is a sportrovatot lapoztam fel és felkiáltottam: »Nini, a Karcsi a válogatott...!« A Karcsi bevallotta, hogy ő már tudta korábban a Nemzeti Sportból, de nem akart szólni. Mindenben ilyen szerény a Karcsi. Mondta, hogy szombaton utaznak és ekkor otthon szóbahoztam, hogy ez jó alkalom volna, hogy én is felutazzam.” Mármint Bécsbe. Így aztán Jolán is ott lehetett a Hohe Warte lelátóján. Pedig „Karcsi már egy fél éve följárt hozzánk és én se, meg a húgom se tudtuk, hogy tulajdonképpen melyikünkkel foglalkozik...”     

Gallinának itt nem volt szüksége legendás bátorságára, könnyedén fogta a labdát

Így aztán nemcsak Gallinának, hanem Jolánkának is élete nagy napja lett 1931. május 3-a. „Vasárnap délelőtt randevúm volt a Karcsival a Metropol szálló előtt – mondta az újsütetű menyasszony. – Elmentem, tetszik tudni, én már délelőtt olyan zavart voltam. Karcsi nekem a vonaton mondta, hogy nagyon nagy tét forog kockán neki, és hát én bizony úgy éreztem, tetszik tudni, valahogy éreztem, hogy ő akart valamit mondani nekem... Szóval délelőtt a szálló előtt taxiba ültünk, a többiek is jöttek, megnéztük a Prátert, és az új bécsi stadiont is megmutatták nekünk. Ó, ez csodás... Mint egy kis külön ország, szép, káprázatos... Ahogy nézegettem, megint csak eszembe jutott, hogy az idő röpül, megnéztem az órám, nini, már dél van, ebédidő. Hát keveset ettem, úgyszólván semmit, mondtam, hogy majd a meccs után. Hiába, ha drukkol az ember, nem lehet enni. Nekem szokatlan volt ez a drukk, én még sohasem éreztem ilyet. Az autókárban együtt mentem a játékosokkal. Mindenki magával volt elfoglalva. Gallina meg én szótlanul ültünk egymás mellett, ő fölkísért a tribünre, leültetett a helyemre, én csak néztem, rengeteg embert láttam, magyar beszédet hallottam, egy-két szót mondtam a Karcsinak, valami olyasmit, hogy vigyázzon, ő lement, egyedül maradtam.” Ne csigázzuk tovább az olvasót: Gallina a lánykérést a bécsi produkcióhoz kötötte, így az ifjú pár már vőlegényként és menyasszonyként érkezett haza a császárvárosból.

„Hát az autókárban történt – így Seidenwerg Jolán. – Én gratuláltam Karcsinak, nem csináltam titkot belőle, hogy a szereplése imponált nekem. Ezt meg is mondtam neki, mire ő ennyit mondott: »Már régen akartam mondani valamit magának, Jolánka«. Én persze úgy néztem rá, mint akinek fogalma sincs arról, hogy miről van szó. Közben pedig arra gondoltam, hogy lám, lám, mégse a húgom miatt járt hozzánk a Karcsi...”     

Gallina Károly május 21-én még részese volt a magyar válogatott 3:2-es belgrádi vereségének (ez volt a harmadik, egyben az utolsó meccse címeres mezben), majd június 9-én súlyos sportbalesetet szenvedett. Klubjával, a Nemzeti SC_vel Lipcsében játszott, ahol két perccel a lefújás előtt „az önfeláldozó Gallina fejest ugrik a csatár lábára. A veszélyt így elhárítja, de a német csatár lábszára fejen találja. Gallinát leviszik a pályáról...”     

„Elájultam, csak a mentőben tértem magamhoz, de amolyan rózsaszínű álomban lebegtem: az öntudatlanság határán – emlékezett Gallina. – Hazahoztak, nem tudtam védeni a többi meccsen, de vasárnap, ahogy kiengedtek a kórházból, már mentem teniszezni. No, akkor ijedtem meg igazán. Elszédültem, émelyegtem, alig bírtam emelni a kezemet. Újabb orvos, újabb kórház, súlyosabb a dolog, mint gondolták. Magaslati levegő, két hónapig a tarpataki vízesés mellett pihentem. Jó volt, szép volt, olyan pisztrángokat fogtunk a horgászokkal, hogy nem akartam hinni a szememnek. Persze, nem volt sem labda, sem kapu, még a futástól is eltiltottak. Aztán egy pénteki napon – mondom, két hónapig voltam ott – jött egy távirat, hogy induljak, vasárnap védenem kell. Úgy éreztem magam, mint egy zongorista, aki gyakorlás nélkül ül le a hangversenyhez. De azért akkor sem rúgtak gólt nekem...”     

Ezzel együtt érdemi karrierje ennyi volt, féltette a fejét, így ki kellett jönnie a kapuból, igaz, a mezőnyben volt még néhány felejthető éve. A III. Ker. TVE-ben jobbára hátvédet játszott, 27 évesen visszavonult, de nem bírt magával, és a Ferencvárosi Törekvés csatársorában még egyszer újrakezdte a futballt.

Jolánka sorsáról viszont nincs további hír. Ugyanakkor a Sporthírlapot örök érvényű megállapításra késztette Gallina lánykérése: „Az idealisták ezt mondják: a házasságok az égben köttetnek. A szkeptikus ezt tartja: a házasságok az anyakönyvvezetőnél... A rosszmájú realista szerint: a közjegyzőnél.

Nos, a sport krónikása ezúttal kénytelen új köntöst adni a régi formának: a futballpályán is köttetnek...”

Ez történt: amatőr kölcsön

A Nemzeti Sport a régi idők anekdotáit felelevenítve írja: „Még a boldog békevilágban, 1913-ban történt. Az MTK német túrára ment, amire váratlanul nem tudott elutazni Brüll Alfréd elnök, az utolsó pillanatban mondott le betegsége miatt. Így egyedül Preissmann »pénzügyminiszter« főpénztáros kísérte a csapatot. Brüll elnök ugyan meghagyta, hogy a fiúknak mindent, meg kell adni, de ők bizony jobb szerették volna, ha a bőkezű elnök úr kísérte volna őket útjukon.

A kényelem még csak ment valahogy, s az étkezés is, hiszen még most is emlegetik Révész Béla 24 tojásos rántottáját, pénzügyekben azonban hamarosan gyengén kezdett állni az egész csapat. Berlinben tíz napot tartózkodtak, s az első napokban már mindenkinek elfogyott a pénze, Preissmann pedig nem volt hajlandó adni. Végre aztán kétnapi szünet nélküli főzés után Preissmann hajlandó volt belemenni, hogy szerény kölcsönt folyósítson a csapat tagjainak.

Fejenként húsz márka kölcsönt kaptak a fiúk, ám a pénz hamarosan elfogyott, ugyanis gyakran eltévedtek s ilyenkor taxin vitették magukat a szállóba. Egyszóval pénz sem volt s még nyomta őket az adósság súlya is. Egész úton hazafelé azon gondolkoztak, hogy fogják megfizetni az adósságot. Preissmann pedig hagyta őket drukkolni, míg végre Pesten kijelentette: »Hát nem kell megadni!«

A kőből, ami leesett a szívekről, ki lehetett volna kövezni akármelyik utcát. Nem kell megadni a kölcsönt!

Hej, régi szép amatőridők!”