Nevesített történelem – Malonyai Péter publicisztikája

Hibaigazítással kezdem. December 10-én megemlékeztünk a futballistának és edzőnek is klasszis Bukovi Márton születésének 120. évfordulójáról, ám tíz napot csúsztunk, ugyanis Marci bácsi bizonyítottan december elsején született.

Ezt Joó Alfréd újságírótól, a Magyar Futballmúlt Kegyeleti Társaság alapítójától tudom, aki Bukovi születési anyakönyvi kivonatát is átküldte. És mellékelt más hivatalos bejegyzéseket is, amelyekből kiderül, hogy Bukoviként született, ám édesanyja férjhez ment Selinka Fülöphöz, így neve Selinkára változott. Ezen a néven kötött házasságot 1932-ben, 1935-ben Bokodira változtatta a nevét, s végül csak 1958-ben tért vissza hivatalosan a Bukovi névhez a belügyminiszteri bejegyzés szerint.

Érdemes böngészni a hivatalos iratokat – hívja fel a figyelmet Joó Alfréd, s tényleg, a dokumentumokból néha meglepő, váratlan tények kerülnek elő.

Hogy tovább bonyolítsam, Bukovit Fradi-játékosként (1926–1933) Bukovayként is jegyezték, de ez nem csoda, a két háború között dúlt a névmagyarosítási hullám. Nem minden vita nélkül. A Nemzeti Sport a névmagyarosítás mellett volt, a Sporthírlap ellene. Így aztán – Dénes Tamás futballtörténész plasztikus példáját idézve – amikor a válogatott 1931. április 12-én a Hungária úton Európa-kupa-mérkőzésen 6:2-re legyőzte Svájcot, a Nemzeti Sport összeállítása ez volt: Huba – Dudás, Mándi – Laky, Kompóti, Lázár – Táncos, Avar, Kalmár, Vörös, P. Szabó. Ugyanez a Sporthírlapban: Huber – Dudás, Mandl – Laky, Kléber, Lázár – Táncos, Auer, Kalmár, Spitz, P. Szabó.

Rengeteg a hasonló példa a korszakból, ahány eset, annyiféle. Az 1938-ban világbajnoki ezüstérmes Tischka Pál már akkor Titkos néven volt balszélső, miközben csak 1946-ban vette föl hivatalosan a Titkos nevet. Az pedig érdekes adalék, hogy a szóbeszéd szerint azért a Titkost, mert nagy hódolója volt Titkos Ilonának, a húszas évek szépségideáljának, a Belvárosi Színház, a Magyar Színház és a Vígszínház dívájának.

A kor legnagyobb klasszisa, Sárosi „Gyurka” is felvette vezetéknevét, ifjú, még középiskolás tehetségként családi nevén, Stefancsicsként rúgta a labdát, de akkor is, amikor BLASZ-válogatott lett 1929-ben, s „bemutatkozás teljes sikerrel járt”.

A névváltoztatások persze a humor forrásául is szolgáltak. Amikor 1927-ben az atléták valamennyi versenyzőnek kötelezővé akarták tenni a magyar nevet, a Nemzeti Sport máris javasolta, hogy az MTK sprintere, Viski Lajos a jövőben legyen – Törköly. Vagy amikor 1929 februárjában a futballválogatott 3:0-ra kikapott Párizsban, máris olvashattuk, hogy a kapuban Benedek helyett jobb lett volna Beneda, alsóbukovai Bukovay helyett kellett volna a nagy Bukovi, Töröknél is jobb lett volna Ströck, és a balösszekötő Híresnél is alkalmasabb Hirzer. Miközben ugyebár a személy ugyanaz volt, csak a név változott, és az eredmény volt siralmas.

Ebben a helyzetben meglepő volt, hogy a Hungária középfedezete, Kléber Gábor csak hosszú hivatali harcok után lehetett Kompóti, hogy aztán értő szakíróként Kompóti-Kléber, edzőként pedig Kléber néven ismerjük.

Ezzel együtt a túlkapások voltak a jellemzők. Bizonyíték rá, hogy Huszár Aladár budapesti polgármester 1933 decemberében rendeletet adott ki a témában. Érdemes idézni: „Több oldalról tudomásomra jutott, hogy az Országos Névmagyarosító Társaság a székesfőváros egyes üzemeihez és intézményeihez olyan értelmű felhívást intézett, mely szerint az idegen nevű alkalmazottak névmagyarosítása kötelező, és ebből a célból az egyes üzemek és intézmények alkalmazottjaitól teljes névsort kért. Felhívom ezzel kapcsolatban a főváros hivatalai, intézményei, üzemei és iskolái vezetőinek figyelmét arra, hogy az Országos Névmagyarosító Társaságra semmiféle intézkedési hatáskört nem ruháztam át, ennélfogva a Társaság csupán a saját elhatározásukból kifolyólag hozzájuk forduló tisztviselők és alkalmazottak névmagyarosítás iránti kérelmeit intézheti el.” Ehhez hozzátartozik, hogy a túlbuzgó névmagyarosítók fejenként 20 pengőt kértek – gyakran illetéktelen – közreműködésükért.

A legtöbbször persze már eszünkbe sem jut, kit hogyan anyakönyveztek, az Aranycsapatból például Puskás Ferenc Purczeldként, Lóránt Gyula Lipovicsként, Lantos Mihály pedig Lendenmayerként látta meg a napvilágot. Nem volt gondjuk vele, ahogy később a tatabányai Szepesi Gusztávnak sem. Esetében a keresztapja, Balogh II Sándor, az egykori újpesti jobbhátvéd a névadó, edzője volt Miskolcon, amikor rábeszélte, hogy legyen Szedunkából Szepesi. Az pedig már következmény, hogy a Népsport egykori rovatvezetője, Németh Gyula rendre „Szedunkaként” szólította meg a rádióriporter Szepesi Györgyöt. Aki egyébként Friedländerként született.

Érdekes módon a forradalom után, 1959-ben újra aktuális lett a téma. Hivatalosan is. „Csak helyesléssel lehet fogadni az MLSZ elnökségének legutóbb hozott döntését, miszerint az A-, a B-, az utánpótlás- vagy az ifjúsági válogatottban szereplő játékosok idegen hangzású nevét lehetőleg magyarítsák meg” – írta a Népsport. Volt is foganatja, a lap örömmel jelenti, hogy a Váci Petőfi tehetsége, Jeszenszky István Jeneiként játszik tovább, a Bajai Bácska Posztóé, Dujmov János (született: Dujmov Iván) pedig Dunai Jánosként. A Népsport igyekezett népszerűsíteni a változtatást. A B-válogatott edzőmérkőzéséről szóló tudósításban ez áll: „»Gyerünk, Dujmov! Gyerünk, Dunai!« Ez a biztatás nem két, hanem egy játékosnak szólt, a pécsi Dunai-Dujmovnak. Dujmov igyekezett megfogadni a tanácsot, lelkesen játszott.” És minden bizonnyal jól is, mert remek futballista volt, még úgy is, hogy öccse, Dujmov Antal többre vitte – Dunai II néven. Ő már nem választhatott nevet bátyja névcseréje után.

Persze nem mindenki tűrte jól, ha el akarták venni tőle a nevét. Például Onhausz Tibor, aki a Fradiban, a Győrben, a Siófokban és a Veszprémben 136 mérkőzést játszott az NB I-ben. Az FTC-ben 1974-ben, 19 évesen mutatkozott be. A Bp. Honvéd elleni rangadó (2–2) előtt a Népszabadság Ónodiként, a Népsport Onhauszként nevezte meg, a tudósítótól Ónódi-Onhauszként kapott 5-ös osztályzatot, Dalnoki Jenőtől pedig dicséretet. „A fiatalok megállták a helyüket” – mondta az edző, mellette Takács Lászlóra és Magyar Istvánra utalva. Aztán kiderült, hogy éppen az edző állt a névhercehurca mögött. „Azt mondta, hogy itt van már ez a furcsa nevű Mucha meg Engelbrecht, én meg legyek Ónodi. Két meccsen így neveztek, de végül maradhattam Onhausz” – magyarázta később.

Arról a korról, amikor, ha megengedőbben is, de még előkerült a téma. Például a Népsporthoz érkező olvasói levelekben. Jellemzően azzal a felütéssel, hogy azoktól, akik nemzetközi versenyen képviselik Magyarországot elvárható lenne a magyar(osított) név, ám erre kötelezni senkit sem lehet. Ebben egyetértünk, még úgy is, hogy a jeles levélíró él némi oldalvágással: „Mostanában sokszor az az érzésem, hogy az idegen nevű sportolók csak azért sem változtatják meg a nevüket.”

Lelkük rajta, makacsságukat még a paragrafusok is alátámasztják, nem akárhol, a személyiségi jogok között. A Polgári Törvénykönyv névvédelem (névviselési jog védelme) címszó alatt rögzíti, hogy a saját nevéhez való kizárólagos jog megillett mindenkit. Esetünkben érdekes lehet, hogy a magyar nyelvvel, a magyar nevekkel gyakran jobban meggyűlhet a bajuk a hírünket, klasszisaink hírét a határainkon túl népszerűsítőknek, mint az eredetivel. Nem mindenki születik akkora talentummal, mint mondjuk, Puskás („Öcsi”), hogy aztán „Puszkaszként” is mindenki tudja világon, kiről is van szó.

És hogy bezáruljon a kör, azzal búcsúzom, hogy Bukovi (Selinka, Bokodi – édes mindegy) Mártont sem az anyakönyve miatt tisztelem.

A tíznapnyi tévedésért is vezekelve.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!