A bölcsnek ennyi is elég – N. Pál József publicisztikája

Mintha tegnap történt volna, noha épp ma negyedszázad telt el labdarúgásunk immár a „szabad világban” megesett első – igen látványos – katasztrófája óta. Rég hajtogatom, hogy a legemlékezetesebb mámorok és a legfájóbb keservek is a játékkal való „szerelembe esés” idejéből – gyermekkorból – maradnak meg bennünk általában, amit felülírni ritkán lehet. Miként tekint egy ma negyvenhez közelítő drukker a jugoszlávoktól hazai pályán elszenvedett 1–7-re, nem tudom, nekem – a korosabb, a történet idején negyven, s már eléggé gyakorlott csalódónak – a 2014-es vébé egyik elődöntője jut eszembe analógiaként, midőn Németország a házigazdákat (5–0-s félidő után) 7–1-re végezte ki. Az összevissza futkosó, szinte sokkos állapotban kóválygó brazilokat látom magam előtt, meg a lelátón kétségbeesett arccal zokogó gyerekeket. Pedig nem így történt az 1997. október végi fagyos estén, a nézőtéren biztosan nem így.

A fölharsanó gúny pillanataira emlékszem inkább: az „NB II, NB II”, s a „Szép volt, fiúk!” kántálásra a második félidőben, meg mintha a „Boldog, boldog születésnapot, kívánjuk, hogy legyen még sok ilyen szép napod!” refrénű dalocskát is fújták volna az 51. évfordulóját két nappal korábban elért Csank János kapitánynak a lelátón valakik. S hasonlót tapasztaltam másnap, nemcsak ismerőseim körében – mindenki keserűen vagy kárörvendve röhögött –, de a média nyilvánosságában is. „Marseille, Irapuato, Budapest: ennél már nincs lejjebb!” – tudatta a Nemzeti Sport október 30-i számának koromfekete első oldala. „Az áldozat a földön hever...”, „Lenulláztuk magunkat...”, „Percemberkék inkognitóban...” – e címeket meg a harmad- és negyednapi számban olvashattuk, s dőlt hol a szarkazmus, hol a riadt magyarázkodás, hol a számonkérő szigor szinte mindenkiből.

Az OTSH vezetője nyílt levelet írt az MLSZ-nek („Az osztályzat elégtelen...”, „a türelmi idő lejárt...” stb.), a szövetség elnöke kikérte magának ezt (elfogadhatatlan fenyegetés, beavatkozás a szervezet ügyeibe, s a hivatal egyébként sem tett semmit eddig stb.), akadt játékos, aki a válogatottságot mondta le hirtelen. A sportot felügyelő belügyminiszter is elménckedett egy sort: „Eddig lehetett arról vitázni, hogy a magyar labdarúgás milyen, most már láthatjuk: semmilyen”, majd maga a miniszterelnök is az asztalra csapott, emilyen tömörséggel: „Szégyen, gyalázat!” Aztán nem történt semmi lényeges, az eredményességben főleg nem, válogatottunk a következő tizenkilenc esztendőben sem vett részt világversenyen.

Úgy emlékszem, a közvetlen résztvevőket (a játékból élőket, éppen dolgozó edzőket, tisztviselőket) kivéve majd' mindenki egyetértett abban, hogy „a magyar futball a maga színvonalának a legaljára ért” (írta a Nemzeti Sport), s mintha én is így éreztem volna, noha igazam vitatható. Nemcsak a Fradi két évvel korábbi kedélyemelő BL-csoportköre (a játékosokat ma már legendáknak látják az akkor ifjú szemtanúk, pedig oly megalázó veréseket is kaptunk, hogy ihaj...), és az olimpiai válogatott atlantai részvétele miatt (sem előtte huszonnégy évig, sem azóta nem esett ez meg velünk). Mert a válogatott második lett csoportjában ugyanis (ez volt a legjobb eredmény 1990–2022 között), pótselejtezőt játszhatott Jugoszlávia ellen (hogy örvendtünk az ezt lehetővé tett, utolsó perces, röhejes módon esett finn öngólnak akkor), ami aztán (Budapesten 1–7, Belgrádban 0–5) sokkolóra sikerült. Jött megint a hisztéria, s totális bizalomvesztés tört reánk.

Lehet, e két meccs („Tizenkettő, harangoztak!”, írta a sportlap a visszavágó után) mégis a rendszerváltozást követő idő addigi mélypontja volt, ha nem is szűken – ama gárda összteljesítményére kihegyezett – szakmai értelemben, de szimbolikusan legalább? Tény, hogy a múlt század utolsó évtizede labdarúgásunk körülményeinek újabb romlását hozta el, a hatvanas évekből már ismert paradoxont még radikálisabb formában újrateremtve egyben. A már sokszor taglalt történelmi és informatikai változás kihordta üzleti fordulat (jelenségeit a BL-től a Bosman-szabályig nem sorolom újra) futballunkat épp a régi gyakorlat szétesésének idején érte, s a mi tanácstalanná lett világunknak az új kihívásra reagálni esélye sem lehetett, ahogy a hatvanas évek sport- és futballforradalmára sem nagyon volt egykoron. Az állami források megszűnése, pályák tömegének fölszámolása, a szponzorok utáni rohangálás, az igazolt játékosok számának visszaesése kísérte a folyamatot. S mert a sportot sem az első, sem a második szabadon választott kormány nem gondolta fontos ágazatnak, ez a színvonalon is látszott törvényszerűen, míg a világ továbblépett, az addig páriaként szemlélt országok futballjában is. Emlékezhetünk az Izland elleni oda-vissza vereséget követő pánikra, Knézy Jenő kitörésére például („Erre a játékra egy büdös vasat sem...”– ilyenfélét mondott talán).

Mind a '94-es vébére, mind a '96-os Eb-re való selejtezéskor a csoport negyedik helyén végeztünk csupán, esély nélkül, s a '96-os olimpiai csapathoz fűzött álom (méltatlan viták a premizálás körül, három vereséggel kiesés a játékokon) is szétfoszlott pillanatok alatt.

Nos, ehhez képest a Csank-gárda – így emlékezem – reményt adott valamennyire. Győzelemmel kezdett idehaza Finnország ellen (én is bőrig áztam Taisz Robi barátommal a második félidőben), s az utolsó meccsig őrizte az esélyt. Nem volt „nagy” csapat, nem voltak klasszisai, szürkén, látványos megoldások nélkül, de fegyelmezetten játszott többnyire, s a „kötelezőt” hozta általában. Csak hát a mérkőzések utolsó perceiben mintha átok ült volna rajtunk, a végső fordulóig! Norvégiában a vitézül tartott 0–0-t „adtuk” 0–3-ra alig tíz perc alatt, a végén kaptunk ki Svájcban, s a svájciak '97. augusztus 20-án Budapesten is a lefújás előtt közvetlenül mentették döntetlenre a meccset. Láthatja a Csank-filmben aki akarja, ahogy a kapitány –. ami nem volt jellemző reá – dühös-keserűen a reklámtáblába rúgott.

Aztán jött a finnországi meccs utolsó percének fura öngóljával elért döntetlen mámora, ami – így éreztem én is – végre járt nekünk. Kicsi mázli annyi balszerencse után! Bár ne jött volna? Mert ha nem jön, nincs az 1–12, minden csordogálhat unalmas egyhangúsággal tovább?

Csank János – persze utólag mondta el – Jugoszláviát akarta elkerülni a pótselejtezőn mindenáron. Azt az országot, amelyet a futballvilág nemrég még kizárt, ami a maga „Trianonját” csak az imént szenvedte el, ami dühvel, bizonyítási vággyal volt tele, s amelyikben nemzetközi klasszisok sora rúgta agresszív lendülettel a labdát, s ami – ahogy ma szokás mondani – a motivációra nézvést nagyon topon volt alighanem.

Mi tagadás, pillanatok alatt széjjelrohanták a megszeppent, a terhet elviselni képtelen magyar gárdát. Hírlett, cikk is volt róla, példátlanul nagy honoráriumot dobtak fel a hazai döntetlenért (!), lehet, ez is inkább bénította a lábakat – tény, hogy 0–3-ra álltunk a tizedik percben! Amit láttunk, az irapuatói 0–6-hoz volt hasonlítható, mintha gyerekek játszottak volna felnőtt férfiak ellenében, riadtan, az ellenállás legkisebb jele nélkül.

Hiszem, nem kellett volna ilyen méretes verést benyelni, ám azt is, hogy ami történt, mégis törvényszerűen esett reánk. Kieshettünk volna két szorosabb vereséggel is, de állítom, e látványos katasztrófa kellett akkor nekünk. Mert tán nem is a számszerűen nagy kudarcok mutatják a valós erőviszonyokat, azok – akár a marseille-i 1:4, az irapuatói 0–6, ez az 1–7 vagy az amszterdami 1–8 – amolyan jelzőkarók inkább. Híradások, hogy valami nagyon rosszul működik. Megesnek ilyen vereségek más csapat életében is, van, hogy „elmegy a meccs” jóvátehetetlenül (lásd a már említett brazil–német 1–7-et vagy a Barcelona 2–8-as „szívását” a Bayern ellenében), kérdés, a közeg hogy képes földolgozni ezt. Mi akkor még nemigen tanultunk belőle, példa rá, ami elkövetkezett.

Történt, ami történt, e dicstelen hadjárat legemlékezetesebb pillanatának a méltatlan helyzetbe került Csank János mondatát gondolom. Az 1–7 szünetében, ötgólos hátránynál orra alá dugott mikrofonba mondta. „Mit lehet ilyenkor mondani az öltözőben?” – így a kérdés. „Azt biztos nem, hogy csak így tovább!”– így a válasz.

Sapienti sat! Azaz, a bölcsnek ennyi is elég.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!