Ritka a betyárbecsület – Bobory Balázs publicisztikája

A MÚLT HÉTEN olyan történt, ami egyre ritkább itthon és az egyetemes sportvilágban is: lemondott egy vezetőedző, vállalta a saját részét a rossz szereplésből, sőt „elvitte a balhét” és lehetőséget adott együttesének a megújulásra.

Váradi Kornélról van szó, aki az Oroszlány élvonalbeli kosárlabdacsapatát 14 hónapig irányította, ám ebben az idényben lényegében esélye sem volt a rájátszásba jutni, sőt sokkal inkább a kiesés elkerüléséért kellett és kell harcolnia. A szakemberrel nem egészen egy hónapja a Fehérvár elleni bajnoki után beszélgettem, és talán nem haragszik meg, ha elárulom, akkor még más terveket szövögetett. Szóba került, hogy a keretben mindenkinek be kell állnia a sorba, legyen az magyar vagy külföldi, és a vezetők is látják a hozzáállásbeli problémákat, ezért továbbra is bíznak benne, nem őt tartják a rossz szereplés első számú felelősének.

Váradi Kornél végül önként távozott, erre mondom, hogy ilyen a betyárbecsület, ha valamiről kiderül, hogy nem megy és egyébként megjavíthatatlannak látszik, akkor fel kell tudni állni, tisztességesen elköszönni és sok sikert kívánni a maradóknak. Valószínűleg a fiatal szakember úgy érezte, elvesztette az öltöző egy részét, megszűnt az elengedhetetlen bizalom, bajtársiasság, ebben a helyzetben – főleg az idény hajrájában – mindig az edző húzza a rövidebbet, neki kell menni, a csapatot nem lehet lecserélni.

Úgy látom, manapság ezek a férfias, egyenes döntések egyre ritkábbak, és persze több okuk is lehet. Kezdjük talán a legfontosabbakkal, a szerződésekben szereplő anyagiakkal, amelyek általában biztos, meghatározott időre szóló bevételt jelentenek, és ki szeretne elesni a nem jelentéktelen összegtől. Ha az edző mond fel, természetesen gyenge alkupozícióba kerül, lehet, hogy egy fillér nélkül távozik, vagy ha kulturált a válás, némi végkielégítést kap a klubtól. Ebben a tekintetben sokkal előnyösebb megvárni az egyesület döntését a menesztésről, és onnantól beletemetkezni a kontraktus részleteibe. Ha siralmas a szereplés, illetve azok „válfajairól” nincs külön rendelkezés, a megállapodás végéig járó bért is ki lehet taposni a munkaadóból, egyébként meg kezdődhet az alku, majd – ha nagyon elfajul a vita – a per.

Aztán van olyan edző persze, aki töretlenül hisz a saját munkájában, problémamegoldó képességében, kapaszkodik a részletekbe, korábbi győzelmekbe, és képesnek érzi magát, hogy visszavezesse csapatát a sikerek útjára. Ebben az esetben a pénznek mellékes a szerepe, sokkal fontosabb a szakember egója, saját munkájába és szakértelmébe vetett hite. Az sem mindegy, hogy a mindennapokban az öltözőben vagy az edzéseken mit tapasztal a tréner, mert érezheti úgy, hogy a játékosai szeretik és mellette állnak, ami persze nem minden esetben párosul eredményességgel, sőt hamis illúziót is ébreszt. Ilyenkor jöhetnek a hangzatos fogadkozások, hogy „majd együtt lábalunk ki a gödörből”, de az esetek nagy többségében ez nem következik be, csupán az időt húzzák vagy sokkal inkább vesztegetik, és csak halasztódik az elkerülhetetlen, vagyis az edzőváltás.

A kosárlabdás párhuzamnál maradva meglepődtem azon, hogy a férfi és a női szövetségi kapitány is jelentősebb mellékzöngék nélkül úszta meg a felelősségre vonást azért, mert egyik válogatott sem jutott ki az Európa-bajnokságra. Gasper Okorn és Völgyi Péter szakmai karrierjét, tudását és emberi tulajdonságait is elismerem, nagyra tartom, és bizonyos szempontból értem is, miért folytathatják a kudarcok ellenére a munkát, azonban az MKOSZ vezetőitől legalább azt reméltem, hogy sokkal élesebb lesz a kritika, illetve önkritika az elvégzett munkát illetően. Ha ez a szakmai bizottság, illetve a szövetség elnöksége előtt el is hangzott, a nyilvánosság ebből szinte semmit sem tudott meg.

A nemzetközi versenynaptár sűrűsége miatt nagyon nehéz kapitányt cserélni, mert az új szakembernek egyszerűen nincs lehetősége huzamosabb ideig együtt dolgozni kiválasztottjaival, fejest kell ugrania az ismeretlenbe, főleg akkor, ha nincsenek vagy elvétve akadnak a keretében nemzetközi klasszisok, akik képesek meccseket eldönteni, felül tudnak emelkedni rendszeren, sémákon, taktikán és vezérként elvezetni a társaságot a győzelemig. Nos, a magyar kosárlabdázás nem bővelkedik ilyen egyéniségekben, éppen ezért talán a folytonosság lehet a mentsvár, viszont ha a korábbi kudarcokon valós szembenézés nélkül átlépünk, és nem használjuk fel a belőlük nyert tapasztalatot a következő kihívásokhoz, megint jöhetnek a keserű pirulák.

Aki azt gondolná, hogy a kosárlabdát pécéztem ki magamnak, annak azért hozok más példákat is. Itt van például az újpesti labdarúgócsapat vezetőedzője, Bartosz Grzelak helyzete, bár amikor ezeket a sorokat írom, lehet, hogy már változott is, és már pakolja ki az irodáját. A svéd-lengyel tréner olyan szintű lejtmenetben van a tavaly nyáron pénzzel alaposan felpumpált lila-fehérekkel, ami védhetetlen és a biztató jelekből sem látni sokat. Grzelak körülbelül két hete elvileg ultimátumot kapott, azóta kétgólos vezetésről hazai iksz a Fehérvár ellen, utána két sima vereség a derbin a Ferencvárostól. Vasárnap azt hittem, a szakvezető televíziós értékelésében legalább burkoltan elköszön a nézőktől és a szurkolóktól, ehelyett arról beszélt, hogy egy győzelem mindent megváltoztathat. Valóban, persze nem mindegy, mikor jön az a siker, és a vezetők tudnak-e addig fél lábon állni… Grzelaknál hatványozottan érzem, hogy el kellene engednie a kormányrudat, és legalább olyan európai módon távozni, ahogy a magyar futballba belépett, de vélhetően neki is vannak olyan szempontjai, ami miatt két kézzel kapaszkodik az Újpest kispadjába.

Nem egészen húsz éve láttam tisztességes elválást is. Fehérváron Pat Cortina volt az Alba Volán hokicsapatának edzője, aki meglehetősen vehemens, érzelmekkel teli trénerként élte meg a mindennapokat, ebből fakadóan az emberi kapcsolatai is intenzívek voltak – jelentsen ez jót és rosszat egyaránt. A sikerek nem maradtak el, a továbblépéshez viszont a kanadai-olasz szakvezető azt kérte, hogy legyen jelentős vérátömlesztés a keretben, de mivel ebben a sportágban itthon akkor a játékoskeretre elkölthető pénz tekintetében még behatároltabbak voltak a lehetőségek, Cortina ment, a csapat maradt. De nem volt hűhó, csinnadratta, arcvesztés nélkül tette tovább mindenki a dolgát, az edző máshol is sikeres lett, a klub tovább emelkedett, egyszerűen együtt, abban a formában nem ment tovább és lépni kellett.

Természetesen álnaiv vagyok, ha azt gondolom, az emberi tulajdonságoknak, felismeréseknek, öntudatosságnak kellene dominálni a krízis- vagy szimplán döntési helyzetekben. A sportban – ahogy az élet más területein is – egyre ritkábbak a lelkiismereten, esetleg önkritikán alapuló lépések, mindent meghatároz az érdek, legyen az pénzügyi vagy egyéni karrier szempontjából fontos. Így aztán egyre nehezebbek az elválások is, sok pénz „ég el”, emberi kapcsolatok mennek tönkre. Az nyilvánvaló, hogy egy szerződésben mindenki szeretné a lehető legjobban bevédeni magát, csak éppen a régi világ romantikája hiányzik, amikor többen és többször tudták, mikor kell átadni a helyüket valaki másnak. Egy edzőváltás folyamatáról a közvélemény szinte semmit sem tud, az a klub belügye, a részleteket üzleti titokként kezelik, a szurkoló pedig csak nézhet, mint a moziban, de a filmvászonnal ellentétben itt alig derül ki valami a sztoriból.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!