A csönd tisztelete – Malonyai Péter publicisztikája
Jó magyar szokás szerint Mezey Györgyöt a halálakor azok is magasba emelték, akik a háta mögött korábban elmondták mindennek, de ennél is rosszabb, hogy a legtöbben hozzáértőként igyekeztek villogni. Mint az a politikussá vedlett kollégám, aki nem biztos, hogy látott már labdát, ám magabiztosan kiáltotta a szélbe: „Sok titkot vitt most magával.”
Tipikus példája a hangzatos semmitmondásnak, egyrészt, mert mindenkinek vannak titkai és – mint a mesteredző esetében – maradnak is, ez természetes. A felvetés viszont többet sugall, bűnt, valami rejtegetnivalót – ez is mindennapos mostanság. A valódi és kinevezett sztárokat, a sportban a bajnokokat övezi a „nagy titok” utáni vágy, minden talány mögött ott az ígéret: ha megtudod, megérted a világot. Ez csak a tudomány felvetéseire lehet igaz, egyébként pedig a titok azért titok, hogy ne tudjon róla más. Feszegetése – nemcsak én mondom, a téma hozzáértői is – sérti az önazonosságot, átlépi azt a határt, ami az „én” és a „másik” között van, amelyet ha megsértünk – kíváncsiságból, irigységből, hatalomból –, már nem megismerni akarunk, hanem uralni.
Ez pedig óriási különbség.
Jól írja Casandra Brené Brown akadémikus: „A titkok kezelése nem kötelesség, hanem tiszteletadás a sebezhetőség előtt.”
Amikor valaki megoszt velünk egy titkot, az a bizalom legmagasabb foka. Minden embernek joga van eldönteni, mit mutat meg magából. Ez az önrendelkezés egyik alapja – ugyanúgy, mint a testünk vagy a gondolataink fölötti jog. A másik titkát firtatni olyan, mintha a magánterét próbálnánk feltörni. A titok megbecsülése tehát az emberi szabadság tisztelete, a valódi titok nem rombol, csak elrejt. Ezért az embernek meg kell tanulnia, miként lehet tisztelni a titkot, anélkül, hogy elhallgatnánk az igazságot. A titok respektusa az ember tisztelete, ezt minden etikai kódex elejére fel lehetne írni.
Csak hát manapság az ember tisztelete sem általános, miért lenne a titoké az.
Mindazonáltal a sportban vannak, úgymond, rejtélyek, amelyeket mindmáig nem tudtak megfejteni, hiába voltak szem előtt. Mozdulatok, technikák, módszerek, amelyek léteztek, de taníthatatlanok. Szerencsére mi, magyarok bővelkedünk bennük.
A teniszben világklasszis, Roland Garros-győztes (1947) Asbóth József (1917–1986) olyan különleges ütőfogást használt, amellyel váratlan pörgést adott a labdának, az ellenfelek ezt legtöbbször nem tudták kezelni. Erről nem beszélt, utánozni senki sem tudta.A hároms
zoros olimpiai bajnok öttusázó, Balczó András (1938) sosem szólt részletesen arról, hogyan készült mentálisan az egyes versenyszámokra, miközben sokszor szinte emberfeletti teljesítményt nyújtott. „A test csak eszköz. A győzelem a lélek műve” – mondta, s neki, róla elhihetjük. Egyébként pedig több pszichológus próbálta megfejteni a módszerét – sikertelenül.
A győzelem tudománya Gerevich Aladárban (1910–1991) is ott volt, a hétszeres olimpiai bajnok kardvívó nem árulta el, hogyan készült mentálisan a döntőkre. Tanítványai szerint volt egy különleges belső gyakorlata, meditációs módszere, önhipnózisa, amit senki sem értett. Ő pedig csak ennyit mondott: „A győzelem nem a páston dől el, hanem előtte, a fejedben.”
A súlyemelő olimpiai bajnok, Földi Imre (1938–2017) több mint húsz évig volt a világ élvonalában. Sosem osztotta meg teljes részletességgel, hogyan regenerálta a testét a brutális edzések után. Többen próbálták utánozni a módszerét (étkezés, pihenés, légzés), sikertelenül. Földi csak ennyit árult el: „Nem a testemmel, a fejemmel emelek.”
Az 1950-es évek világklasszis középtávfutója, a többszörös világrekorder Iharos Sándor (1930–1996) Iglói Mihály tanítványa volt, de a lényeg saját edzésnaplóiban rögzített tapasztalataiban rejtőzött. A feljegyzéseit titokban tartotta, később meg is semmisítette. Amikor megkérdezték, mitől volt ilyen gyors, titokzatosan felelt: „Én nem futok, én repülök.”
A magyar vízilabda atyja, az 1920-as, ’30-as években első világklasszis csapatunk kapitánya, Komjádi Béla (1892–1933) edzésmódszereit nem dokumentálta, a játék, a taktika képleteit fejben tartotta. Amikor fiatal edzők jegyzetelni próbáltak, nevetve mondta: „Ne a papírra, a vízre figyeljenek.” Halála után évtizedekig próbálták rekonstruálni, hogyan alakította ki, oktatta a magyar „úszós” vízilabdát, teljesen nem sikerült.
Vagy futballban Puskás Ferenc (1927–2006). A világ egyik legnagyobb futballistája, aki szinte egy lábbal uralta a világot. Visszatérő kérdés, hogyan tudott Puskás bal lábbal olyan erejű és pontos lövéseket leadni, mintha gépágyúból lőtte volna. A lövés technikáját ő sem írta le, de csavarásai, trükkjei nem egyszerű technikák voltak, inkább ösztön, érzék, zsenialitás. Mozdulatait próbálták elemezni képkockáról képkockára, de senkinek sem sikerült. Ő pedig csak ennyit mondott: „A labda a barátom. A barátomnak nem parancsolok, csak megkérem.”
És végezetül Székely Éva (1927–2020), Helsinki olimpiai bajnok úszója, aki a pillangózó technika alapjait kiötlötte, de – hiába volt edző, sőt tudományos főmunkatárs –, a mozdulatsor részletes biomechanikai leírását sohasem adta át senkinek. Tanítványai szerint sokat épített az érzésre, ahogy mondogatta: „A víznek zenéje van, ha figyelsz, megtanít úszni”.
Persze arra is van példa, hogy az elhallgatás bűnöket rejt, ilyenkor nem feltétlenül érvényes a titok és vele az ember tisztelete. Jó példa rá a 88 éves korában elhunyt Lamine Diack (1933–2021) esete. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség egykori elnöke halálakor jó néhány korábbi sportvezető attól tartott, hogy előkerülhetnek a szőnyeg alá söpört korrupciós ügyek. Nagy befolyású ember volt, s nem csak az atlétikában. Egy francia bíróság elítélte, mert 2.7 millió font kenőpénzt fogadott el, hogy 23 orosz sportoló doppingügyét semmissé tegye. De főszerepe volt abban is, hogy 2016-ban Rio de Janeiro olimpiát rendezhetett, 1.77 millió fontot kapott azért, hogy jó irányba terelje az afrikai voksokat.
Egy független szakértő az utolsó igazán jelentős sportdiktátorként jellemezte Diackot, aki – Sepp Blatterhez, Joao Havelange-hoz (futball), Juan Antonio Samaranchhoz (NOB) és Primo Nebiolóhoz (atlétika) hasonlóan – szinte bármit megtehetett a saját szövetségén belül. A nemzetközi testületek nem véletlenül ideális játszóterei a korrupciónak, hiszen autonóm működésük miatt nincs egy olyan szervezet, amely őrködne a működésük felett. Kivéve persze az ügyészség, de ehhez már kell – a feljelentés.
Titkok egyébként mindig lesznek, főként a sikerek mögött sejtenek talányt, rejtelmeket. Feleki László 1958-ban jól felelt meg a sportvilág aktuális kérdéseire:
„Mi az ausztrál úszók, középtávfutók és teniszezők titka? Mi az olasz és a francia kerékpárosok titka? Mi a szovjet tornászok és súlyemelők titka? Mi az amerikai gátfutók és súlylökők titka? Mi a brazil labdarúgók titka? Mi a titkuk?
Mert ezeknek valami titkuk van, amelyet nem árulnak el, majd bolondok is lennének kifecsegni a vetélytársaknak! Pedig ezt a titkot meg kell tudni, anélkül nem megy. A titok nélkül nem lehet aranyat csinálni a sportban.
A titok rettenetesebb, ijesztőbb, mint a legrémesebb lidércálmomban is gondoltam volna. Mert számos dicsőségre szomjas, nemes becsvágyból eltelt sportembert rá lehet venni arra, hogy leszálljon a tenger mélyébe, hogy elrepüljön a világűrön keresztül egy másik égitestre, hogy szellemeket idézzen.
De dolgozni…”
Meglehet, ilyen egyszerű a magyarázat. Esetleg kiegészítve Kazinczy Ferenc (1759–1831) két sorával: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, / Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.”
Nem mintha a szántás és a vetés ne járna áldozatokkal, nélkülözné a hozzáértést.
De hát kellő önbizalom (nagyképűség?) nélkül századokkal ezelőtt sem létezhetett a klasszi(ku)s.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Elillanó varázs – Jakus Barnabás publicisztikája
