Elillanó varázs – Jakus Barnabás publcisztikája

Két bejegyzés ragadta meg a figyelmemet az elmúlt napokban a közösségi médiában. Az egyiket békéscsabai szurkolók tették közzé, buszos utazást szerveznek a Ferencváros elleni október 29-i kupameccsre (kezdés este nyolckor a Groupama Arénában), a másikat a győri futballklub, amely felajánlotta a Pest vármegyei I. osztályban szereplő Pilisi LK-nak az ETO Stadionban rendezendő összecsapás jegybevételének felét – sőt, közös vacsorára is meghívta az ellenfelet. 

A Mol Magyar Kupa tavalyi versenykiírása szerint még a Fradinak kellett volna a Viharsarokba utaznia, míg a pilisiek készülhettek volna a győriek fogadására. Az új évad negyedik fordulójától – ez lesz az október végén esedékes, következő kör – azonban már elvész az alacsonyabb osztályú csapatok előnye, innentől az az együttes a pályaválasztó, amelyiknek a nevét előbb kihúzzák.

Ezt a „reformot” az idén áprilisban hozta meg az MLSZ, a szövetség közleménye meglehetősen szűkszavú: „További változás a kupában, hogy a legjobb 32 között megszűnik az alacsonyabb osztályú csapatok automatikus pályaválasztói joga, így az új kiírásban ebben a szakaszban már sorsolás dönt a hazai csapat kilétéről. A 3. forduló továbbra is, a kupa szellemiségének megfelelően, az alacsonyabb osztályú együttesek pályaválasztásával zajlik.”

A változtatás bevezetését is csak röviden indokolták meg a döntéshozók: „A Mol Magyar Kupa kiírásának kisebb módosításai a klubok, a szurkolók, illetve a főszponzor és a jogtulajdonos televíziós partner, az M4 Sport igényeinek figyelembevételével történtek.”

A klubok és a szurkolók igényeinek figyelembevételére való törekvés elismerésre méltó, ugyanakkor azt nehezen értem, hogy a kupa „szellemisége” miért ér véget a harmadik fordulónál. Biztosan finom vacsorát kapnak a pilisi játékosok és sportvezetők két hét múlva Győrben, bizonyára felemelő élmény lesz látni a csabai drukkereknek, ahogy kedvenceik a Groupama Aréna gyepére futnak ki, ahol az utóbbi években az európai elit ligák képviselői is olykor könnyűnek találtattak.

De szakmai és kulturális értelemben is inkább veszít az Előre és a Pilisi LK az újfajta lebonyolítási móddal.

Hiszen egyrészt esett már ki Békéscsabán a Ferencváros a kupából (2019 decemberében Uram János kiváló kapusteljesítményének is köszönhetően), és láttunk már megyei vagy harmadosztályú csapatot „csodát tenni” saját pályáján. Másrészt ezeken a helyszíneken az ilyen rangos ellenfelek elleni meccsek bizony társadalmi eseménynek számítanak, megmozdul a környék, élet költözik a máskülönben lezárt lelátókra, mindenki kíváncsi, hogy vajon a lelkes helyi amatőrök vagy félprofik mire mennek az NB I-es vagy éppenséggel nemzetközi sztárok ellen. A Magyar Kupa az a sorozat, amelyben a falusi kiscsapatok, szebb napokat is megért vidéki vagy fővárosi fellegvárak esélyt kapnak a „csodára”. Ugyanakkor évtizedek óta jelent dilemmát, hogy milyen is legyen a lebonyolítás, hogy az erőviszonyok némiképp kiegyensúlyozottabbá váljanak.

Szombathelyi kötődésemről már sokat írtam ezeken a hasábokon, a koromból kifolyólag nem lehettem jelen az 1980. április 23-i Sabaria–Vasas elődöntőn, amelyre tizenkétezer néző ment ki a Safrankó útra. Az akkori szabályok értelmében az alsóbb osztályú csapatnak elég lett volna a döntetlen a továbbjutáshoz, amelyhez közel álltak a vasiak, de végül Komjáti András megmentette az amúgy sokat szabálytalankodó, lagymatagon futballozó angyalföldieket. A veszprémi fináléban viszont a Veréb György és Salamon József nevével fémjelzett diósgyőri aranycsapat 15 ezer néző előtt 3–1-re felülmúlta Várady Béláékat.

Szóval akkor, negyvenöt éve elég volt a döntetlen, ráadásul hazai pályán játszhatott az alsóbb osztályú Sabaria, amely a Fáy utcában aligha állt volna ennyire közel a fináléhoz. Azóta folyamatosan variálgattak a lebonyolítási módok között, nem csupán az idősebbek emlékezhetnek az oda-vissza vágós döntőkre vagy azokra a finálékra, amelyeket egy-egy vidéki stadionban rendeztek. 1993-ban az akkor másodvonalbeli Haladás tizenegyespárbajig jutott az Üllői úton, köszönhetően a korszak egyik szombathelyi kedvencének, Kovács Sándornak; „Tüdő” óriási gólt rúgott az idegenbeli visszavágó hajrájában. Kilenc évvel később viszont Leandro szerencsétlen labdavesztése után a lilák cseh csatára, Robert Vágner szerzett mindent eldöntő gólt a 120. percben Győrben, az Újpest–Haladás fináléban. Hét éve egy számomra szimpatikus változást vezettek be a kupában, az első szeptemberi fordulóban, ahol már az első és másodosztályú csapatok is bekapcsolódtak, a játéknapot hétvégére tették. Ekkor még jellemzően kellemes, késő nyári vagy kora őszi idő szokott lenni, számos egyesület reménykedhet abban, hogy megkap egy NB I-es vagy NB II-es „nagyvadat”. Az akkor még élvonalbeli Haladás az éppen harmadosztályú Csepel vendége volt, a túra pedig egyben időutazással is felért.

Alaposan leamortizálódott bódéból adták ki a sorszámozott tikettet a Béke téri létesítmény vendégszektorába, a büfét egy Suzuki Wagon R nyitott csomagtere jelentette, az egyik eladó kente a zsíros kenyereket, a másik műanyag poharakba töltötte a dobozos söröket. Amint kiürült a készlet, fordultak egyet a közeli szupermarketben. Az állóhelyi lelátó jelentős részét benőtte a növényzet, a vaskorlátról lepattogzott a festék, de a túloldali, beüvegezett főlelátó sem festett túl jó képet. Ahogyan a Hali játéka sem, de két öngóllal (!) sikerült nyerni, jöhetett a következő forduló Szarvason, a megye egyes csapat ellen.

Akkorra már nagyjából eldőlt, hogy ha valami csoda nem történik, a századik születésnapját NB I-es kieséssel „ünnepli” a Haladás, de abban még lehetett reménykedni, hogy esetleg a kupában sikerül valami nagyot alkotni – a korábbi években már rendre az ősszel búcsúzott a csapat, 2016-ban Érden, 2017-ben Tiszaújvárosban. Ez is mutatja, hogy ebben a sorozatban otthon igazán veszélyesek lehetnek a harmadosztályú ellenfelek.

Szóval Szarvas. Hárman elhatároztuk, hogy csak el kéne menni erre a meccsre, itt legalább nagyobb eséllyel láthatjuk nyerni a csapatunkat. Hosszú vonatozás után kellemes, napsütéses idő fogadott a Holt-Körös partján, az Erzsébet-ligeti pálya mellett még állt a hőskort idéző fatribün. Zsúfolásig teltek a lelátók, de vendégszektort a helyiek nem jelöltek ki, kaptuk is mindenhonnan a beszólásokat, a „Fogni kell a Nemzeti Sportot, különben kiestek” még a kedvesebbek közé tartozott. Hát még amikor a második félidőben egyenlítettek… Szerencsénkre az „erdélyi Xavi”-ként emlegetett Kovács Lóránt gyorsan berámolt két gólt a szarvasi kapuba, így nem kellett újratervezni a hazautat az esetleges hosszabbítás miatt.

A falusiak/kisvárosiak mellett ne felejtsük el a szebb napokat megért fellegvárakat sem. Két éve Pécsett ötezer-ötszázan mentek ki az Újpest ellen, a következő körben is csaknem összejöttek ennyien a lilák ellen, ezúttal Tatabányán. Ugyanebben az évben Szombathelyen 6700 néző előtt csapott össze a Haladás és a ZTE. Szépen hangzó nézőszámok, és bizonyára a bevételek is jól jöttek. Egész más ez a miliő, mint a Groupama Aréna vagy az ETO Stadion. Merthogy nálam ezek a meccsek jelentik a sorozat igazi varázsát, ami a bevezetett módosítás miatt nagyobb eséllyel illanhat el. A magam részéről bízom abban, hogy tavasszal az MLSZ-ben a tapasztalatok és a visszajelzések alapján finomhangolják a Magyar Kupa lebonyolítását. Remélem, az emlegetett „szellemiség” nem illan el három fordulót követően, és visszaáll az alsóbb osztályúak automatikus előnye.

Az viszont tetszik, hogy a döntőt 2026-tól kezdve hétvégén rendezik, ez emeli a sorozat presztízsét, ahogyan az is, hogy immár öt éve a Puskás Aréna ad otthont a finálénak, örvendetesen nagy létszámú közönség előtt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!