Veszélyes üzem – Malonyai Péter publicisztikája

Azok közé tartozom, akik meghagyták volna Máté Csabát a Fradi kispadján, vagy ha nem ott, legalább a stábban, ugyanakkor Kubatov Gábor elnöki magyarázatából készséggel elfogadom az érvet, hogy tíz mérkőzés a kispadon, előtte csapathirdetések, edzések, öltözői lét hosszú idő ahhoz, hogy ne alakuljanak ki olyan kötődések, amelyek megnehezíthetik a háttérbe húzódást. Ne adj' isten, mérgezhetik az öltöző levegőjét, például az új edzőnél a csapatba visszakerülők beszólhatnak neki, hogy „na, látod...”

Ebből is látszik, hogy különleges az edzői lét. Leginkább azért, mert hiába csapatjáték a futball, a kispad embere egyéni versenyző. Mostanság főként, hiszen – kimondjuk, vagy sem – hatalmas a kenyérharc a szakma mesterei között, nem mindegy, hogy a havi bevételem annyi, amennyi (sok), vagy a tartalékaimból kell élnem, ami szintén annyi, amennyi (nem kevés, de fogy), függően a „közös megegyezéssel” fordulattal kitüntetett pénzügyi tranzakciótól.

Magányos figura az edző. Egyébként is, hiszen hol van már az idő, amikor – akár állásban volt, akár nem – leülhetett és le is ült a pályatársaival (is) beszélgetni. Jó öt-hat évtizede, amikor még a futballszövetség azért is a középpontban volt, mert Budapest központjában, a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út) volt a székhelye. A székházban otthonosak voltak az edzők, a szakemberek, be-bejártak, körülnéztek, beszélgettek. Ennek tükrében lett, úgymond, futballpresszó a Rozmaring, a Párisi, majd később az Operett.

Ahol egy-egy kávé mellett került terítékre a futball. Vitatkozott szurkoló edzővel, edző szurkolóval, mindenki mindenkivel, de ami a lényeg: egymással is beszélgettek az edzők. És kérdeztek, kérdezhetett egyik a másiktól, senki sem őrizte hét lakat alatt az egyes posztokról (a maiaknak: pozíciókról), a támadásról, a védekezésről (esetleg: gyémántalakzat, hálócsapda) alkotott elképzeléseit. Nem voltak titkok, mert tulajdonképpen nincsenek is titkok. A jó edző akkor is mindig túljárt képzetlenebb pályatársa eszén, ugyanakkor nem irigy volt, hanem hivatása szenvedélyes híve. Nemcsak a saját üdvözülése volt a fontos, hanem az is, hogy haladjon előre a futballunk. Ez még akkor is igaz, ha persze hogy akadtak fúrások, ügyeskedések – mutassanak nekem egyetlen olyan szakmát, amelyben nincsenek.

Bukovi Márton például szaktekintély volt akkoriban. Magától nem magyarázott, de ha kérdezték, beszélt. És aki fogékony volt a szavaira, tanulhatott, hasznosíthatta, amit hallott. Marci bácsi nem lett rosszabb edző attól, hogy feltárta, úgymond, a titkait, de Hidegkuti Nándor, Kispéter Mihály, Lakat Károly, Volentik Béla, Kléber Gábor, Szabó „Petár” – hogy hirtelen csak azt emeljem ki, aki eszembe jut a korszakból – sem vesztett a tekintélyéből azzal, hogy szóba állt a fiatalabbakkal, sőt még a drukkerekkel is.

A hatvanas évek futballkommunikációja persze nem volt előzmények nélküli. Kilencven esztendeje például Nádas Ödön szövetségi kapitány hívta össze a fővárosi mestereket szakmai (igen, szakmai!) tanácskozásra. A meghívottak nemcsak köszöntötték a kezdeményezést, hanem el is mentek a megbeszélésre. Aztán a Nyugati pályaudvar pinceéttermében valóban aktuális gondokról esett szó. Például az úgynevezett W-formációról, ami az összekötők hátravonását takarta a csatársorban. A témáról Senkey Imre (Hungária) elmondta, hogy nincsenek hozzá nagy centereink, Blum Zoltán (Ferencváros) azt fejtegette, hogy olyan csatársor kell, amelyik a halfsorral összhangban gondolkozik, Tóth Potya István (Újpest) pedig úgy vélte, nem rendszer, nem stílus kell, hanem jó játékosok.

Érdekes Reiner Sándor (Attila) véleménye: „Az a baj, hogy nincs idő a fiatalok nevelésére. Ma minden trénernek gyorsan kell produkálni. Nem adnak időt az alapos munkára, sietni kell, mert élni kell.” Reiner a házigazda Nádas felé fordulva még hozzátette, hogy őt is csak addig hagyják a helyén, amíg jó eredményeket tud produkálni. Na ja, nincs új a nap alatt.

Húsz évvel később, 1953-ban (és általában az ötvenes években) is összejöttek az edzők. A politikai felhang (MHK-mozgalom, szocialista nevelés) természetesen nem hiányzott, de az edzői mezőny volt olyan (hang)súlyos, hogy a szakma is előkerüljön. Bukovi Márton (MTK) a jövőbe látott, kifogásolva (ahogy hetven esztendővel később, most én), hogy az edzők meglehetősen elszakadtak egymástól, nincsenek kapcsolatban, ami megengedhetetlen. Albert József (Szegedi Petőfi) arra kérte az élvonalbeli mestereket, hogy adják közre tudásukat, tapasztalataikat. A tudomány is előkerült. Csanádi Árpád, a TF tanára beszámolt arról, hogy hallgatói felméréseket készítettek a meccseken, így derült ki, hogy akadt olyan mérkőzés, amelyen a hátravont center, Hidegkuti Nándor kétszer annyit futott, mint a szélső Sándor „Csikar”.

Később is tanácskoztak az edzők. Például 1963-ban. Akkor Fenyvesi László (Kecskeméti Dózsa) erősen indított. Leszögezte, hogy szerte a világon megbecsülik a magyar edzőket, csak idehaza nem. Az edzőtestület a hibás, mert a minimális védelmet sem nyújtja tagjainak. Egyáltalán nem döntő, hány éves szerződést írnak alá az edzők, akkor menesztik őket, amikor csak akarják. Természetes, hogy a trénerek ezért inkább a jól kitaposott ösvényen járnak, kerülik a kockázatvállalást. Dékány Ferenc (Láng Vasas) hozzátette, hogy a szerződés írott malaszt, szó sincs arról, hogy benne az edző mellett a vezetőt és a játékost is köteleznék a becsületes együttműködésre. Bukovi Márton (Bp. Spartacus) hozzátette, hogy Diósgyőrben megegyezett az elnökkel, a szakosztályvezetővel és a játékosokkal, hogy egyenlő arányban vállalják a felelősséget. Aztán a második vereség után egyedül volt bűnbak mindenért. Egy Bukovi! – teszem hozzá én, megalapozott elfogultsággal.

A tanácskozás, a felvetés az aktuálisnál is időszerűbb volt, hiszen az 1963 őszén hivatalban lévő edzők közül 1965 elejére csak kettő, Hidegkuti Nándor (Győr) és Kispéter Mihály (Bp. Honvéd) maradt meg pozíciójában. Az MTK-nál (Kovács Imre, Volentik Béla, Lakat Károly), a Szegednél (Orczifalvy István, Faragó Gyula, Moór Ede), a Debrecennél (Lyka Antal, Domán Gyula, Szűcs György) három-három, a Komlónál (Gyarmati János, Szűcs Gyula, Czibulka Mihály, Szőcs János) négy edző fordult meg az időszak alatt. De váltott a bajnok Fradi is (Mészáros József helyén Vilezsál Oszkár), nem feltétlenül szakmai indokkal, inkább mert – fogalmazzunk finoman – a vezérkar megtalálta az ürügyet.

És akkor még nem beszéltünk az öltöző erejéről. Ha a játékosok nem akarnak valamit, abból hatalmas perpatvar támadhat, nem véletlen, hogy Sztanyiszlav Csercseszov távozásakor is felvetődött a téma a Fradinál. Az ilyesmit játékosuralomnak szokás nevezni, de én elutasítom a kifejezést, mert nálam a játékos az úr, rá vagyok kíváncsi, a produkciójára, nem a jellemére. Hogy mennyire fontos dologról van szó, arra jellemző 1973-ból a mindig szorgalmasan edző Bene Ferenc véleménye. A Dózsa világklasszisa így beszélt, érdemes idézni: „A jó játékhoz elengedhetetlen kellék az a mindent megbocsátó szeretet és bizalom, amelyet elődeink élveztek. Övék volt az utca, mindenki nevetett rájuk, a közhangulat valósággal beleszuggerálta az önbizalmat még a kezdő játékosba is. A maiak egy-egy vereség után nem mernek az emberek szeme elé kerülni. Üldözöttnek érzik magukat.”

Talán mert akkoriban sok volt a kudarc – teszem helyre „Ferikét”.

De visszatérve a kiindulóponthoz, vajon akad-e olyan edzőkolléga, akivel például Máté Csaba őszintén megoszthatja tapasztalatait?

Ha igen, örülök neki, de kétlem.

Veszélyes üzem a kispad, magányos harcos az edző, ha nem is ingyen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!